Szekszárdi Vasárnap, 2012 (22. évfolyam, 1-47. szám)

2012-03-18 / 11. szám

12 , SZEKSZÁRDI VMRNíIP FILM 2012. március 18. A hozott szó és a viendő' ige Portré Tamás Menyhértről mánybiztos kiharcolta, hogy a bukovi­nai székelyek letelepedhessenek Tol­nában. Bonyhád környékén 19 telepü­lésre szórták szét őket a kitelepített svá­bok helyére. Tamás Menyhért családjá­val Kisdorogra került. Ez a vidék meg­határozó számára egész életében. Mi­vel a Völgység éppolyan dombos, mint Bukovina, édesapja mindig azt mond­ta: „éppen olyan, mintha otthon él­nénk". Az Erdélyből érkezett fiú mégsem érezhette ezt, bár a tájék az ő számára mindig menekülés volt. Az általános is­kolában jó tanuló volt, de a gimnázi­umban nem fogadták el a nyelvhaszná­latát. A különböző szavakat ő másként hozta magával, mint ahogy itt haszná­latos. Mondjuk, a petróleum, vagy ben­zin náluk pakura, és ettől nem tudott tágítani. Nagy hatással volt rá Petőfi, később Ady költészete. A versformák ugyan távol álltak tőle, gimnazistaként mégis rendszeresen részt vett az irodal­mi pályázatokon. Amikor elhagyta ezt a vidéket, akkor vette észre, hogy mi­csoda nyelvet, milyen gazdag népkölté­szetet, népdalkincset hagyott itt. Ek­kor gondolt arra, hogy szívesen foglalkozna ezekkel. Első verses­kötetének megjelené­sekor már világos volt, hogy a hozott szóval és a viendő igével le­het csak dolga. Érte olyan kritika, hogy „visszafoglalja Er­délyt”. Pedig csak azt adta, ami az övé, a nyelvújítás előtti nyel­vet használta, ami köl­tészetre különösen al­kalmas. Ez a beszéd számára a legfonto­sabb, a legpontosabb a világom Egyetért Né­meth Lászlóval abban, hogy a nyelvújítás amennyit használt a magyar nyelvnek, any- nyit ártott is. A szép képi fogalmazást he­lyettesítette fogalma­kat jelölő szavakkal. Hirtelen emelke­dést adott számára az első kötete, a számos méltató kritika. Három verseskötet után mégis úgy érezte, hozott világá­hoz kevés a líra. Kellett egy kis epika, ami tágabb mederbe sodorja az átélte- ket. Odáig is elmerészkedett, hogy kü­lönböző műfajokat elegyített: doku­mentum, riport, esszé, néprajz - min­dent beleszőtt első prózakötetébe, a Vigyázó madárba. Csak arra kell vigyáz­ni, hogy a szövésminták ne keveredje­nek úgy össze, hogy az olvasót elhagy­ják. Az első prózakötetének tízszerese A kiűzetés szó végigkísérte egész életét - tudhatta meg Tamás Menyhérttől a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár zsúfolásig telt vetí­tőtermében és az ajtókon kívülről figyelő közönség az Arany János- és József Attila-díjas író, költőről Csillagokkal Társalgó címmel, a könyvtár megbízásából készült portréfilm bemutatóján, február 28-án. A vetítés után Tarján Tamás, irodalomtörténész mutatta be Ta­más Menyhért munkásságát, és beszélgetett a film alkotóival, Kis Pál István szerkesztő-rendezővel Gacsályi József riporterrel, Kis Ádám operatőr-vágóval. Tamás Menyhért elei, a csíki és a gyer- gyói székelyek a madéfalvi veszedelem után kiűzettek Bukovinába. Ő ott szü­letett 1940-ben Hadikfalván. Még egy­éves sem volt, amikor Bácskába telepí­tették át őket. A harmadiktól az ötödik évéig majdnem minden megmaradt az emlékezetében, olyan súlyos eszten­dők voltak ezek. Ahogy egy rádiójáté­Tarján Tamás kában már leírta, és ezt most is fenn­tartja: - A nagyhatalmak döntik el, hogy nekünk újra és újra hová kell mennünk, hogyan kell élnünk, és mi­ként kell „engedelmeskednünk”. Ta­más Menyhért 1945 májusában került Tolna megyébe. Decshez, az otthont adó Széki bácsihoz szép emlékek fű­zik. Nála lakhattak volna, de mivel a szé­kely kaláka természetű, továbbálltak a többiekkel a nyugati határ felé, Zalába. Később Bodor György letelepülési kor­volt a visszhangja, mint az első verses­kötetének. A táj és az ember egymás szövetsé­ge nélkül nem tud meglenni - tartja Tamás Menyhért. Az ember belülről kezdődik. Hogy mi az, amit bennem el tudott foglalni a világ, és ezzel a befo­gadott világgal hogy tudok gazdálkod­ni, az rajtam múlik. A történelem is az emberen keresztül áramlik át. Sok min­den külső hatás irányítja az ember éle­tét, de ami bennem zajlik át, az az iga­zi történelem. Ezért ragaszkodott mindig olyan költők műveihez, mint Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, akik nyomra érdeme­sek. Megízlelte, először műfordítás­okon keresztül, hogy a tájnak milyen kisugárzása van. Aztán, hogy Illyésnek mit jelentett Tolna megye, Garaynak Szekszárd. Tamás Menyhért mindig hitt abban, hogy az idegvégződés tud emlékezni helyette, mert amikor az Esőrácsok cí­mű könyvét írta a székelyek Bácskába telepítésének egyetlen éjszakájáról, ak­kor bár gyerekként csak szüremkedő szavak juthattak el hozzá - mégis úgy érezte, hogy jelen volt, és mindent hal­lott. Paksról egy asszony, aki átélte ezt, azt mondta: „éppen így esett meg”. Az átélt emberek élménye jelenik meg a regényben. Európát élte át ekkor a szé- kelység. Máshol, más barakkban ugyan­ezt a kitelepített sorsot élték át más em­berek. Ezért tudta ő nemcsak a lefele hulló cseppeket megírni, hanem azo­kat is, amelyek mindenfelé szertepor­ladnak. Esőrácsokba falazták be őket. Ez a szorultság - ahogy mondta - utá­na a napsütésbe emelte őket. Egy Bal- bina nevű későbbi hősének regényé­ben írta meg hogyan látja a kiutat. Egyik bátyja támogatta a tanulását, de 28 évesen tüdőbajban meghalt. Ez­után Tamás Budapestre költözött nagy- nénjéhez, ahol a ruggyantárugyárban, a koromüzemben dolgozott segéd­munkásként. Sokat írt korábban a Nép­újságba. Egy üzemi lapos újságíró ré­vén a hírlapkiadó állományában dolgo­zó üzemi lapos újságíró lett. Hét éven át végezte ezt a munkát. Egy szép na­pon a Népszavához hívták, ahol az iro­dalmi mellékletet szerkesztette Szép szó címmeL Büszke erre, hasznára is vált, mert így ismerkedett meg a nagy írókkal, 270 szerző publikált évente eb­ben a mellékletben. Nagy vihart kavart Fekete Gyula: Kötődés a hazához című vezércikke, amelyben arról elmélkedik, hogy a kisebbségeket törvények védik, de azt is büntetni kellene, aki a magyar­ságba nigdos bele. Ez nagy felháboro­dást váltott ki, de a rovatot elvenni nem merték, meghagyták cím nélkül Illyés­nek több, a Szép szó számára készített cikkét felsőbb utasításra a Népszabad­ságban közölték. Amikor Illyésnél sza­badkozott, ő csak ennyit mondott: Tamás Menyhért „Igyekezz mindig olyan magasra repül­ni, hogy ne érjen sárba a lábad”. Szám­talan ilyen szép útravalót kapott Illyés- tőL Amikor ott akarta hagyni az irodal­mi mellékletet, akkor azt mondta: „A bástyát csak akkor hagyjad el, amikor le­löknek onnan”. Ezek belső erősítést je­lentettek számára. A rendszerváltás után helyettes fő- szerkesztő lett, amiről önként lemon­dott 50 évesen. Állás nélkül maradt, de mindig jött valami, amiből meg tudott élni A televízió felügyelőbizottsági tag­gá választotta. A Magyar Művészeti Aka­démia köztestületének beemelt tagja lett. Ez sem jelent számára többet, minthogy a jussot, a kultúrát tovább­örökítse. A 2011-ben kapott Balassi- kard kis másolatát elkészítette. Ez a ki­tüntetése kapta a legnagyobb figyel­met. Ráeszmélt, hogy, amit ő végez, a végvári harcok egyik bástyája, hogy el­fogadtassa ezt a nyelvet. Ugyan abbahagyta a versírást ’81- ben, de később visszatért egy másfajta látásmóddal „Magassága csak a mély­nek van” - volt a mondása úgy 30 éves korában. Ez jött vissza a jelenleg is tar­tó másik nagy költészeti korszakában: az öregedés olyanfajta látása, amely mélyre kutakodás. Továbbírta az Alkonyutat Az évgyűrűk olvasata cím­mel. Ebben néhány esztendőt kiemelt a 70 évből, és fölvillantotta. Ezek még az előző kötetnél is több terhet pakol­tak rá, amelyek, Görömbei András sza­vaival „súlyúknál fogva emelték fel ma­ga fölé”. Ez a lényeg: az ember ne riad­jon meg a tehertől vigye roskadásig - mondja Tamás Menyhért. Az égi-földi világgal az volt a legszebb kapcsolata, hogy Kisdorogon mindig fölment a hegyre. „Tolna megyében a legközelebb ereszkednek valamikép­pen a csillagok és majdnem beszélget­tem velük. Azt éreztem, hogy irtózatos kicsi ember vagyok, most megöreged­tem, és egy haikuban meg tudtam fo­galmazni, hogy mekkora. Három sor, a címe Életút. Életút pályám fényömlés- ben a porszem emelkedése”. Kovács Etelka

Next

/
Oldalképek
Tartalom