Szekszárdi Vasárnap, 2010 (20. évfolyam, 1-45. szám)
2010-04-11 / 14. szám
* szekszárdi VAS4RNAP INTERJÚ 2010. ápilis 11. Miért éppen Szomália? Kávéházi interjú dr. Izsák Rita emberjogi szakértő-tanácsadóval Dr. Izsák Rita most Szrebrenicában dolgozik az emberi jogokért A szép, tehetséges, a világ iránt érdeklődő fiatal hölgy Szekszárd- ról indult, mégis kevesen ismerik a városban. Országos médiumok már felfigyeltek rá, éppen ideje, hogy olvasóink is betekinthessenek dr. Izsák Rita diplomata rendkívüli küldetéstudattal végzett „szolgálatába." Sas Erzsébet- Húsvét vasárnapján beszélgetünk, azon ritka alkalmak egyikén, amikor hazalátogatott, hogy családjával töltse az ünnepet. Előjönnek ilyenkor a gyermekkor emlékei?- A Dienes Valéria Általános Iskolába jártam, az akkori legjobb barátnőim a mai napig megmaradtak. Kozma Krisztával és Schiffrich Renivel minden beszélgetés onnan folytatódik, ahol hetekkel, hónapokkal ezelőtt megszakadt. Édesapám Izsák Tibor, akit nem kell bemutatnom azoknak, akiknek elromlott már rádió- vagy TV-készüléke, édesanyám több száz gyermeket nevelt óvónőként a Beze- rédj és a Honvéd utcai óvodákban. Nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek a rengeteg segítségért és támogatásért. Pécsett a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem, s egyet tudtam biztosan: nemzetközi kommunikációt szeretnék tanulni, ezért több helyre beadtam a jelentkezésemet.- A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi kara „győzött”...- Ott sikerült legjobban a felvételim. Először nem találtam a helyem, csupa gazdag, jól öltözött fiatal, szép autóval.. Sokukat én szolgáltam ki az egyetem melletti étteremben, ahol másodévben felszolgálóként dolgoztam az iskola mellett. Aztán harmadévtől megtaláltam a helyem, amikor egy roma jogvédő alapítványnál kezdtem dolgozni, és ráébredtem, hogy a jognak is vannak igen nemes területei. Az egyetem harmadévétől már az Európai Roma Jogok Központjának dolgoztam napi 6 órában, ami a nappali szak mellett elég megerőltető volt, de megérte. Huszonegy évesen már az Európa Tanács konferenciáján ültem szakértőként, és nem kellett azon törnöm a fejem, hogy mihez kezdjek a diploma megszerzése után. Mögöttem volt három év munkatapasztalat, s akkor már több nemzetközi szervezetnél ismerték a nevem.- A követő állomás az életében?- Négy év budapesti alapítványi munka után úgy döntöttem, független tanácsadó leszek. Rengeteg különböző helyen dolgoztam: voltam az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságán Genfben, szakértettem a magyar kormánynak, tanulmányt írtam egy mexikói női jogi szervezetnek, Brüsszelben dolgoztam Járóka Lívia EP-képvi- selő mellett, és több feladatot vállaltam a Soros György nevével fémjelzett szervezetnél, például a Nyílt Társadalom Intézetnél- Hogyan került Afrikába, és miért éppen Szomáliába?- Az a megtiszteltetés ért, hogy Genfben az Emberi Jogi Tanács mellett is dolgoztam, ami az ENSZ tagállamainak testületé (47 ország részvételével), s ott a civil szervezetekkel való kapcsolattartásért és felszólalásaikért feleltem. Alkalmam volt végigülni üléseket, ahol nagykövetek vitatkoztak Szudán, Zimbabwe, vagy Burma problémáiról Izgalmas volt, mégis az volt az érzésem, hogy a Genfi-tó partjáról igen keveset tudunk megoldani az ottani problémákból. Úgy döntöttem, elmegyek valamelyik „gócpontba”, hogy első kézből is megtapasztalhassam, miként (nem) mennek az emberi jogi dolgok.- Hogy fogadták? Milyenek voltak a hétköznapjai?- Erről nagyon sokat tudnék mesélni... A nagyvárosokban megszokták a fehér embereket, de a falvakban még tátott szájjal figyeltek engem. Mivel Szomália muzulmán ország, nagyon nehéz volt megszokni az egész testet takaró öltözéket, a fejkendőt. Az is furcsa volt, hogy szombattól csütörtökig dolgoztunk, és fegyveres őrök kísértek mindenhova a rendszeres bombafenyegetések miatt. Nem volt sertéshús és alkohol, a zöldségeket evés előtt le kellett mosni fertőtlenítő ásványvízben. Hiányzott egy templom, ahova egy keresztény betérhetett volna megnyugodni, és furcsa volt, hogy a Vörös-tengerben is ruhában kellett úszkálnom...- Egy olyan országban élni, tanítani, segíteni, ahol a jog helyett még mindig a hagyományok az emberek életének meghatározói...- A tanítást csak pluszban vállaltam. Nem akartam a nagy fehér tanítót játszani, de szerettem volna a lányokat biztatni, hogy lássák: nőként is lehet valaki vezető, s akár taníthat is. Olyan érzékeny témákat vitattunk meg, amiket helyi tanárok nem mertek előhozni (korrupció, vallásszabadság, női egyenjogúság).- Az első fehér nő volt a helyi egyetemen. Milyen volt a fiatalokkal való kapcsolata?- Szomália rendkívül patriarchális, de szerencsém volt jó pár lánnyal és nővel találkozni, akik minden erejükkel igyekeznek a jelenlegi, sokszor elnyomott helyzetükön javítani. A legtöbben a társadalomban elfoglalt helyüket egyszerűen Szomáliái kultúraként élik meg, és nem akarnak rajta változtatni, attól tartván, hogy akkor „fehérré” vagy „igaztalanná” válnak.- Mi volt a legfontosabb célkitűzése Szomáliában?- Európával ellentétben Afrikában a fiatalok a hátrányos helyzetűek, akiket az öregek - persze férfiak - nem engednek a döntéshozó asztalokhoz, így van ez Szomáliában is. Azért próbáltunk meg küzdeni, hogy a fiatalokat is elfogadják az idősebbek, hogy a parlamentben a képviselői kort 35 évről 25 évre szállítsák le, hogy belássák: kevesebb élettapasztalattal is hozhat valaki bölcs döntéseket.- Miért nem dolgozik itthon, és segít a romáknak?- Itthon is betöltők több funkciót, többek között egy komoly nemzetközi roma ösztöndíj programnak vagyok a kurátora, ahol rengeteg tehetséges európai roma diáknak nyújtunk külföldi továbbtanulási lehetőségeket. Emellett hiszek abban, hogy a jelenlétem és szakmaiságom romaként különböző országokban és szervezetekben automatikusan áttör tévhiteket. Szomáliában az egyetemen például tanítottam a roma holocaustról amiről soha előtte nem hallottak.- Szülei, hogy élik meg hogy egy szem gyermekük a világ másik végén él?- Tavaly november óta Szrebrenicában, Bosznia-Hercegovinában dolgozom az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet emberi jogi tiszt- viselőjeként. Ez szintén nehéz munka, viszont 6-7 órás autóút után itthon lehetek. Érdekes, hogy szüleim a Szomáliában töltött 16 hónap alatt többször láttak, mint amikor Budapesten éltem... Az ember a távolban kezdi el igazán értékelni az olyan dolgokat, mint a család, a szülőváros, a haza!- Küldetés, elhivatottság kalandvágy? Melyikért keres újabb és újabb kihívásokat?-Jó lenne tudni, mert akkor abbahagynám. Igazán ideje lenne családot alapítani. Talán még öt év „felfedező szolgálatot” adok magamnak, aztán valahol remélem, végleges otthonra találok.
