Szekszárdi Vasárnap, 2008 (18. évfolyam, 1-45. szám)

2008-04-13 / 14. szám

2008. ÁPRILIS 13. ÉRDEKLI? TASA&7 BEMUTATJUK! Christian Anikó beleszületett a sportba, ahogyan gyermekei is A nagypostán dolgozó Hegyi Bernadett mindig nyitott volt a sportok­ra. Mint olvashatták is, munkahelyi elfoglaltsága és két gyermeke mellett most is rendszeresen úszik, s gyakran kerékpározik a család. Nem véletlenül választotta következő - azaz mostani - beszélgető- partneremül Christian Anikó főiskolai adjunktust, aki a PTE szek­szárdi főiskolai karán oktató. Kiderült az is, hogy az egykori kosaras lány - „Krisz", ahogyan szurkolói skandálták a nevét - volt Bernadett első kosáredzője. A tanítvány arra is kíváncsi, vajon a fiatal felnőt­tekben fel lehet-e kelteni az igényt a rendszeres testmozgásra?- Jól tudom, hogy nem „tűké" szekszárdi?- Mielőtt ide kerültem, Budapes­ten éltünk, ott végeztem középisko­lát, pontosabban sportgimnáziu­mot, ahonnan egyenes út vezetett a Testnevelési Egyetemre. Családunk mindkét ága kedveli a sportot. Apu­kám foglalkozásszerűen is a sport­nak él, anyukám pedig pedagógus.- Anikóban egyesült a kettő... Amikor Szekszárdra jött, már iga­zolt versenyző volt.- Hogyne. Előtte az egyetem - vagy ahogyan még most is mond­juk, a TF - kosárcsapatában játszot­tam, s költözésem évében negyedi­kek voltunk a nemzeti bajnokság­ban.- Kiváló center volt, sőt negyedéve­sen csapatkapitány lett. Szóval váro­sunk is felfigyelt önre.- Amikor először kerestek meg, harmadéves voltam. Akkor nemet mondtam, majd egy év múlva ismét megtették az ajánlatot.- Gondolom, nem az ajánlat ne­vettette meg?- Amikor az intézmények kiírták a pályázatot, a szekszárdi főiskolára sportjáték szakos férfit kerestek. Mondtam, az nincs, de sportjátékos nő az van. Ugyanekkor felhívtam az általam igen tisztelt Vertetics Ist­vánt, a Dózsa akkori edzőjét, s ér­deklődtem: áll-e még az ajánlat? Úgy számoltam, hogy csakis együtt indulok a kettőért, mert attól elzár­kóztam, hogy „csak” kosarazni jöj­jek. Pedig abban az időben már di­vatos volt az úgynevezett „fél- profiság”, a sportállás. Ez nem az én formám, gondoltam, mivel tanítani is szerettem volna, s mellette akar­tam folytatni az első osztályú kosár­labdát.- Vagyis ez az első munkahelye?- így van... Megpályáztam az ál­lást, amit minden külső segítség nélkül megkaptam. Hozzáteszem, hogy ugyanekkor Szegedre és Zala­egerszegre is hívtak, de Szekszárdot választottam, mert a kosarazás mel­lett itt taníthattam is.- Most az jutott eszembe, hogy na­gyon kemény sportoló hírében áüt, másrészt viszont igen finom, kelle­mes, mosolygós személyiség.- Igen? Az utóbbi megállapítását illetően... hát nem tudom. Bár lehet benne valami, hiszen én anyu típu­sa vagyok, ahogyan kislányom, Ani­kó is. Az viszont tény, hogy Varga Rózsát és engem tartottak a csapat motorjának. Szóval gyűrtük rende­sen, mondhatom, vehemensen. Az én stílusomra rányomta a bélyegét kézilabdás múltam. Jól bírtam az ütést-vágást, látványosan tudtam hatalmasakat esni.- A kézilabdázásról nem tudtam.- Mielőtt Budapestre költözött a család, apukám volt a tatai edzőtá­bor vezetője. Egy évvel idősebb nő­véremmel, Klárival gyakorlatilag az edzőtáborban nőttünk fel. Nagy szemekkel néztük az olimpiára ké­szülő elit sportolókat. Szóval, a csa­ládi indíttatás mellett egyértelmű volt, hogy mindketten eljegyezzük magunkat a sporttal. Tatán Klári at- letizált, én pedig kézilabdáztam. Az általános iskola vége felé feltűntünk a BSE válogatott edzőjének, Szabó Dönci bácsinak, aki közölte: mind­két lánynak kosaraznia kell. Mind­ketten magasak voltunk, illetve ak­koriban annak számítottunk. Most már...- A család számba vett mindent, s tulajdonképpen érdekünkben meg­született a döntés: Budapestre költö­zünk. Szüléink munkahelyet váltot­tak, mi pedig-a Központi Sportisko­lába jártunk, s bár elég későn, 14 évesen ott tanultunk meg kosárlab­dázni.- Ment együtt is kézi és a kosár?- Nem, az edzéseket lehetetlen lett volna megoldani. Viszont álma­imban gyakran megjelent egy olyan pálya, aminek egyik felén kosárpa­lánk, a másikon kapu volt.- Milyen volt pesti lánynak lenni?- Nagyon izgalmas és mozgal­mas. Érkezésemkor csak néhány évet terveztem Szekszárdon tölteni. Önállósulási vágyamnak viszont na­gyon imponált, hogy a város lakást ajánlott a Mikesben... Később meg­születtek a gyermekeim, s már föl sem merült, hogy visszatérjek a fő­városba.- Gondolom, a gyermekei is spor­tolnak.- Természetesen, ráadásul mind­ketten kosárlabdáznak. Attila 18 éves lesz, Kaposváron jár sportgim­náziumba, s az ottani klub csapatá­ban játszik. Nagy büszkeség, hogy a nemrégiben megrendezett junior országos döntőt megnyerték, bajno­kok lettek. Anikó 13 esztendős lesz, s a gyakorló iskolába jár. Ez a közel­ség a napi szervezés miatt nagyon jó. A lányom az Atomerőmű KSC Szekszárd serdülő csapatában kosa­razik. Most náluk is nagy a hajtás, hiszen jelenleg az országos döntőbe jutásért küzdenek. A versenysport nem olcsó, nem könnyű megterem­teni számukra a feltételeket, de volt férjem, Simon Károly támogatja őket.- Gyanítom, hogy a hétvégék meg­lehetősen strapásak, rendre mécs­esekre utaznak.- Amikor tudunk, megyünk. Foly­ton óriási szervezésben vagyok, s ha nincs a gyerekeknek „fellépésük”, akkor Attiláért megyek, s itthon ké­nyeztetem ritkán látott fiam. Ha te­hetjük, a kosár mellett vízilabda­mérkőzésekre is járunk. Testvérem kisebbik lánya, Takács Orsolya a vi­lágbajnok magyar válogatott tagja, s már a pekingi olimpiára készül. Or­si az én gyerekeimnek is példakép. Nagyon örültek, amikor unokatest­vérük nekik adta a döntőn viselt kék, illetve fehér sapkáját.- Amik szintén az ereklyék közé kerültek.- Igen, ezek meghatározzák a la­kásunkat. Az én serlegeim vitrinek­ben sorakoznak, de már Ati is hoz­za az övéit, és sorra kerülnek ki Ani­kó érmei is.- Bernadett kérdését tolmácsolva térjünk rá, hogy a 18-19 évesekben kialakítható-e a mozgásigény?- Nehéz, nagyon nehéz. Attól is függ, hogy milyen szakos a hallgató: a pedagógusjelöltekkel jobb a hely­zet. Persze, a többiek is lejönnek az órákra, megcsinálják, ami kötelező.- Tesiórája tehát mindenkinek van.- így igaz. Szakmai, módszertani, vagy kondicionáló jellegű óra akár a tornateremben, akár az uszodában, amiket kiegészítünk valamilyen sportjátékkal, elsősorban labdajá­tékkal. Ezeket szívesen elfogadják, szemben például a szertornával. Ép­pen ezért kicsit elmozdultunk az igények felé.- Erre szabadkeze van?- A részben általunk összeállított tantárgyleírások figyelembevételé­vel, igen. A kondicionálásra, az erő- fejlesztésre nagy szükség van, hogy kicsit edzettebbek legyenek a mai 18-20 évesek. Azért hozzáteszem, hogy van egy olyan mag, aki min­den egyéb délutáni sportlehetőséget kihasznál. Ők hozták magukkal az igényt, itt pedig késztetést kapnak a kolléganőmtől és tőlem. Aerobikoz- nak, úsznak... Az országban alig van uszodával rendelkező főiskola. A miénkre nagyon büszkék va­gyunk, s igyekszünk kihasználni.- Ezek szerint kapcsolatban van az iskolában alkalmazott minden sportággal.- Igen, s amit még nem említet­tem, a szívem csücske a gyógytest- nevelés. A főiskolai karon ezt tanít­juk, hiszen gyógytestnevelés szak­irányú képzés is folyik.-És a gyógyúszás?- Azzal is foglalkozom, de nem a munkakörömből fakadóan. Egyik kolléganőm kijárta a gyógyúszásra a támogatást az egészségbiztosítási pénztárnál. Ez azt jelenti, hogy az orvos felírja a foglalkozásokat, mi pedig asztmásokkal, mozgásszervi problémákkal küzdőkkel, és a kóro­san kövérekkel foglalkozunk. A dél­utáni órákat óvodásoknak, általános iskolásoknak, illetve középiskolá­soknak tartjuk. Sajnos sok a beteg gyerek...- Önre is áll a mondás, miszerint a hivatása a hobbija.- Nagyrészt igen, de ma már a gyakorlati képzéshez rengeteg ad­minisztráció kapcsolódik. Nem aka­rok panaszkodni, de tény, hogy már nem csak tanítunk. Az az idő - bele­értve a tanórákra való felkészülést is - rég elmúlt. Szeptembertől PhD- hallgató, azaz doktorandus vagyok, úgyhogy tanulok, vizsgákra készü­lök.- Mennyi időt tölt otthon?- Keveset. Hétfőn és kedden hét körül érek haza, de más napokon se sokkal korábban. Este Anikóval va­gyunk, később tanulok, a hétvégek­ről pedig már beszéltem.- Ki kövesse önt e hasábokon?- Szívesen venném, ha Villányi Jánossal, a Nemzeti Közlekedési Hatóság Dél-Dunántúli Regionális Igazgatóságának főosztályvezető­helyettesével arról beszélgetnének, hogy időben miként tudja összee­gyeztetni munkáját és a rá háruló családi feladatokat. Ugyanis van egy iskolás fiuk, mellette a fiú-lány iker­pár, akik még óvodások. V. Horváth Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom