Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)
2005-11-13 / 35. szám
2005. NOVEMBER 13. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 „Márpedig lányból nem lehet kovács! v Török Sándorné Györjfy Mária hetvenévesen két családról gondosodik, világ- és Európa-bajnokságok eredményes résztvevője. „Vér szerinti családjából" mind többen már csak emlékezetében élnek. Új, „maga választotta" családjában pedig már azok is nagyszülők, akik szinte anyjukként tartják számon, hiszen a veterán sportolók népes családjába negyvenéves kor alatt nem lehet bekerülni... A kovácslegény, aki nem hiányzott senkinek Édesapám, Győrffy Sándor Nagypáhiban született. Kovácsmester lett belőle, gyógykovács. Inasévei után jutott el Szerbiába, ahol egy reggel eltűnt a mester pipadohánya. Már mindent felforgattak, mindenhol keresték, de sehol nem lelték. Végül ő is gyanúba keveredett, s a mester megfenyegette, ha kiderül, hogy ő a tettes, akkor agyoncsapja és elássa. Úgysem fogja keresni senki. Még szerencse, hogy Mőben előkerült a bőrzacskó ^•lányostul... egy patkánylyukból. De édesapám idős korában sem tudott száraz szemmel visszaemlékezni erre. Az fájt neki a leginkább, hogy a mesternek igaza volt: ha valaki agyoncsapta volna, se hiányzott volna senkinek. Győrffy Sándor (jobb oldalon) ésAdamik Mátyás kovácsmesterek az Árpád «tca 43. szám alatti műhely ajtajában Evekkel később, amikor Szekszárdra keveredett, megismerkedett az Újvárosi templom szomszédságában lakó szép Gyorsok lánnyal, édesanyámmal. Itt ragadt, s megszületett a három bátyám, majd negyedikként én, a várva várt lánygyerek. Még kislány voltam, amikor meghalt az édesanyám. Édesapámnak a gyerekek miatt újra kellett nősülnie. Anyám barátnőjét vette el, aki szakácsnőként akkor a budapesti MÁV-kórházban dolgozott. Az új asszony négy kovácsra mosott teknőben, kézzel. Még libát tömni is megtanult, meg kapálni, hogy kedvünkre tegyen. A családról való gondoskodással telt az élete: miután a középső bátyám felesége 21 évesen öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni, hogy második gyermekük vakon született, anyám magához vette a kicsit is. Az fáj a legjobban, hogy ő soha nem fogadott el tőlünk semmit. Nem hitte el, hogy bízhat bennem, hogy betegen, elesetten is számíthat majd rám. Az volt az utolsó kívánsága, hogy a hamvait Debrecenbe, az ottani rokonaihoz temessük. A singhúzó kisinas Édesapám hivatalosan csak 1957-ig volt iparos, de még nyolcvanon túl is patkolt. Akkor is csak azért hagyta abba, mert úgy érezte, már nem elég biztos a keze ehhez a munkához. Olyan híre volt, hogy még akkor is hívták, ha az állatorvos már lemondott a jószágról. Gyerekként egyszer egy olyan lóhoz kísértem el, amely alaposan bezabált: felpuffadt, már mozogni sem tudott. Az állatorvos szerint csak órái voltak hátra. Édesapám felhasította a ló szájpadlását, kivéreztette, majd a sebet jó erősen bedörzsölte sóval. Szörnyen sajnáltam a lovat, mert nagyon fájhatott neki, de aztán rövidesen meggyógyult. Arra is emlékszem, hogy amikor egy felpuffadt tehénhez hívták, az állat bordái közé dugott egy kihegyezett nádszálat, s azon át engedte ki a gázokat. Édesapam műhelye az Árpád és a Damjanich utca végén volt, hű, de sokat lábatlankodtam «?/«? körülötte! Miután mindhárom bátyám kovács lett, apám engem is annak szánt. Mégsem így történt, mert azt mondták, „Márpedig lányból nem lehet kovács!" Pedig a fizikumom megvolt hozzá, s apám mindenre megtanított. Különösen a singhúzást szerettem, azt, amikor a kerékre ráhúzták a vasat. Ha új anyagból csinálta édesapám a singet, akkor a kiíúrását rám bízta. Ezt nem nagyon szerettem, mert akkoriban még csak kézzel tekerős fúróval dolgoztunk, amit sokszor körbe kellett tekerni ahhoz, hogy egy-egy lyuk elkészüljön. A kemencében a kuncsaftok által összegyűjtött venyigéből tüzet raktunk, s felmelegítettük a vasat, hogy kitáguljon. Közben pedig - ezt nagyon szerettem -, kenyeret sütöttünk a felhevült kemencében. A forró vasat a singhúzó fogókkal a kerékre húztuk. Apám irányított: „Most ezt húzd, most azt", s kalapálta, igazgatta a singet a keréken. Amikor a vas a helyére került - az udvaron volt erre a célra egy kis tó -, a vízbe merítve hűtöttük le a kereket. Amikor az utat szélesítették, el kellett bontani a házunkat, úgyhogy most a szobám helyén egy villanyoszlop áll. Később édesapám a Zrínyi utcába költözött. Ott is berendezett magának egy kis műhelyt, de azt már nem sokáig használta. Említettem, hogy Sándor, Imre és Lajos bátyám is kovács lett. Imre, akinek a Remete utcában volt a műhelye, fiatalon, 46 évesen meghalt. Egyszer miután jól megizzadt a kovácstűznél, kiállt a huzatba. MegfáTörök Sándorné (Györjfy Mária) Mozolai János, Mozolai Jánosné, Novikov József. Szekszárd, 2001. zott és tüdőgyulladást kapott, már nem tudták megmenteni, pedig ő volt a legjobb képű: fekete, göndör hajú. A legkisebb bátyám, Lajos volt a legügyesebb kezű, jólelkű legény, de sajnos megbízhatatlan. Az anyagra felvett pénzt rendszeresen elszórakozta, de még így is sokan dolgoztattak vele, mert annyira ügyes volt a keze, hogy még ezt is elnézték neki. Korán megnősült, megszülettek a gyerekek is, s a Bethlen Gábor utcában laktak albérletben. Egyszer csak a felesége megelégelve a köny''/ f nyelműségét ott hagyta, s hazaköltözött a szüleihez, ő meg Hollandiába ment szerencsét próbálni. Új családot alapított, s mert jó szakember, ma is jól él. Első házasságából született gyermekei, ahogyan az enyémek is, ma Szekszárdon élnek. Élsportoló nagyi Sportolni 1949-ben a gimnáziumban kezdtem, Bessenyei Gyula volt a tornatanárunk. Később Mozolai János tanár úr irányította a felkészülésünket. Nagyon szigorú volt a pályán kívül is. Kicsit irigyeltük a többi csapatot, mert egy-egy vidéki versenyt követően csavaroghattak, szórakozhattak, míg mi ki sem mozdulhattunk a szállásról. A gimnázium után sajnos nem tanultam tovább. Ma már nagyon bánom, de nem akartam magára hagyni idős édesapámat, meg munkahelyemen, a BM-nél is továbbtanulási lehetőséget ígértek. A Szekszárdi Dózsában versenyeztem, de húsz év után kiöregedtem a sportból. Maradt a munka, a család. Aztán gondoltam egyet, és az 1970-es évek végétől öszszegyűjtöttem egy-egy baráti beszélgetésre, emlékezésre a régi atlétákat. Sok híresség, többek között Kosztolányi Gyuri pécsi professzor is eljött. Jó volt emlékezni a régi időkre, és akkor született meg az ötlet: mi lenne, ha újra találkoznánk a pályán is. Először 1983-ban a szolnoki veteránversenyen léptünk pályára, a következő évben pedig már mi, itt Szekszárdon rendeztük az országos bajnokságot. A hosszú kihagyás után mindenkinek meg kellett fontolni, milyen versenyszámban indul. Én például világéletemben a magasugrás szerelmese voltam, veteránként mégis a dobószámokat választottam. Nem bántam meg, mert nem is ez a lényeg, hanem az, hogy új családot kaptam: a veterán sportolók között ma is hasznosnak érzem magam. Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza Az 1955. évi bátaszéki megyebajnokság szekszárdi résztvevői (Állnak: középen Garamvölgyi László, tőle jobbra Szeleczky Mihály. Térdelnek: Szűcs Judit, Győrffy Mária, Szieb Márta, Kőszegi György, Szajkó Mária. Előtérben: Pintér Márta, Bicskei Gizella)
