Szekszárdi Vasárnap 2005 (15. évfolyam, 1-40. szám)

2005-03-27 / 10. szám

2005. MÁRCIUS 27. SZEKSZÁRDI kább csapatosan jártak, általában délelőtt, s csak a saját városrészükben locsoltak. A más városrészbeliek nem vették jó néven, ha idegent láttak a területükön. Volt olyan alsóvárosi legény, akinek a választottja az Újvárosban lakott, s legfeljebb délután mehetett hozzá locsolni (akkor is csak csapatosan, s úgy, hogy még világosban hazaérjenek, mert nem volt okos dolog sötétedés után összefutni az újvárosi legényekkel - akiknél csak a felsővárosiak voltak kötekedőbbek)! Akinek volt pénze, kölnivel locsolt, de sokkal gyakoribb volt, hogy egy fél literes gyakran paradicsomos üvegbe "szagos szappanyos vizet" töltöttek, majd ruhát kötöttek az üveg szájára, s azon át locsoltak egy keveset a láyok hajára. A friss vizet zonban nem sajnálták: vödörszám öntötték a lányokra. Akkoriban azonban mintha melegebb lett volna az idő. Húsvétkor már túl voltak a répa vetésén, s a nyárias melegben a lányok sem fáztak meg a locsolás és a ruhaváltás között. Valami mondókafélét is mindig kitaláltak, de nem cifrázták túl, hiszen úgyis ismerték egymást: „Akom, bakom, berkenye, szagos húsvét reggele..." A legényeknek a leányok egy-egy festett tojást adtak, meg süteménnyel kínálták. A tojást otthon festették: az általános ismert, hogy hagyma héjával a szép barnát, az már kevésbé, hogy szárba szökkenő búzával az élénk zöldet. A sütemény is egyszerű volt: valami kelt tészta vagy palacsinta. „Kétfilléres húsvéti múlatság" Az alsóvárosi gyerekeknek is kedvenc húsvéti szórakozása volt a „tojásütés". A kihívó kitette a tojást a fal és a járda találkozási pontjára, a többiek pedig egy kétfilléressel 5-6 lábfejnyiről igyekeztek beletalálni a tojásba (2 fillér egyébként akkoriban a gyerekek szemében komoly pénznek számított, mert az alsóvárosi Dánai-boltban már egy medvecukrot lehetett venni ennyiért). Ha sikerült, a nyertesé lett a tojás, amit ő gyakran azonnal meg is evett. Ha senki sem talált bele a tojásba, akkor a kihívóé lett a félredobott pénz. A tojásütés szezonja a húsvéthétfő volt bár néha már húsvét vasárnap is játszották az ünnepi asztalról elcsent tojással. Húsvét másnapján, húsvéthétfőn a harmincas években már nyoma sem volt Szekszárdon az emmausjárásnak, a német közösségek pinceszereken, szőlőhegyeken rendezett vidám mulatságainak, viszont városrészenként külön szerveztek „zeneestet", ma úgy mondanánk, „locsolóbált" a fiataloknak. Húsvét keddjén mindig akadt egy-két lány, aki a hétfői locsolás viszonzásaként nyakon öntötte a fiúkat egy vödör vízzel. A „szárazszerdát", „ebijesztő pénteket" nem tartották a szekszárdiak, fehérvasárnappal pedig az ünnepek átadták helyüket a hétköznapoknak, hogy miként a megújuló természet, a szekszárdi gazda is szántson, vessen, emberkézzel életet teremtsen. Nagy Janka Teodóra VI. Szekszárd Hegyközségi Borverseny Csütörtökön a Mezőgazdasági Kombinát épületében megrendezett borversenyre 261 borminta érkezett. Fehérbor katagóriában 29, rose 19, vörösborból 197, és siller mindössze 1 db 2003-2004es évjáratból. Az elnökségben helyet foglaló Diófási Lajos professzor beszédében értékelte a két évjárat közti különbséget. Az elmúlt évben 76 óra napsütéssel kevesebb volt mint az azt megelőzőben, de 51 mm-rel több csapadék hullott ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a 2003as év a szárazság és aszály esztendeje volt, érlelő évnek is nevezhetjük, míg a tavalyi év a zavartalan vízellátás jegyében telt el, nevelő évnek számíthatjuk. Ha összehasonlítjuk az elmúlt két esztendőt, akkor azt kell mondanunk, hogy az utóbbi időszakban az íz- és a zamatanyag erőteljesebben jelenik meg a borban mint a 2003-as évben. Miután Szekszárd az országban a legváltozatosabb agroökológiai tájegység, a borászok egybehangzó véleménye szerint a tavalyi évi termés sokkal jobb volt mint a magyarországi átlag. Az eredményhirdetés lapzártánk után fejeződött be. A következő számban visszatérünk az eredmények ismertetésével. - Isten Fiának mondta magát - mosolyodott el Abdi fejcsóválva -, micsoda, micsoda... Elnyomta a buzgóság. Először csak szuszogott, aztán horkolva fújt a levelekre. Percekig aludt vagy órákig? Sikoltásra, kiabálásra ébredt. Riadtan szökött fel a heyéről. Lent az Arimátiai kertjében öt asz"szony jajveszékelt a sírkamra előtt. - Nincsen itt, nincsen itt! - Hová lett?! - Ki vitte el? Abdi lebukott a bokor mögé. Mit keresnek ezek az asszonyok? Hiszen a sírkamra üres még. Él még a sírbolt gazdája, az Arimátiai! - Ellopták! . Abdi már-már leszólt. Innen nem vittek el semmit, hiszen azóta itt van, amióta a földrengés lehengerítette a sírbolt elől a követ. Felnézett az égre. A nap egy arasznyira volt még a föld szélétől. Néhány percet szunnyadhatott mindössze. Egy asszony a többiek közül kiválva, a fának dőlve zokogott. - Elvitték az Úrnak holttestét! Arimátiai József meghalt volna? Nem, mégse. Most kiáltotta az egyik asszony a nevét. - Mondjuk meg az Arimátiainak! - Nem, nem! A tanítványoknak! Péternek meg Jánosnak! Hirtelen nekiindult az asszonyhad. Lebotorkáltak a kert aljába, átléptek a kidőlt kerítésen, aztán futni kezdtek. Abdi fejcsóválva nézett utánuk. Mit kerestek ezek itt? Holttestet? Hiszen nem halt meg József! Ellopták? Mit? Kicsoda? Itt nem járt senki sem még ma előttük. A kutya sem ugatott. Biztosan eltévesztették a helyet. Máshol van az a sír, amit keresnek. Nem sokáig morfondírozhatott ezen. A városi úton két ember futott a kert felé. Az egyik, úgy látszik, jobban bírta az iramot, mert egyre inkább elhagyta a másikat. Abdi leselkedve húzódott le a bokor mögé. Fentről sebesen szaladt a kutya a hegyoldalon lefelé. Abdi lecsendesítette és befogta a száját. A kutya is lelapult a földre. Fiatalember érkezett elsőnek. Verítékes, lángoló arccal állt meg a sírkamra előtt. Benézett, de nem tudta, mit láthat ott bent, mert felülről eltakarta egy szikla a bejáratot. Most ért fel a másik. Deresedő, középkorú férfi volt, nehezen, asztmásan kapkodott levegő után. Minden tétovázás nélkül azonnal belépett a sírkamrába. Abdihoz csak a hangok jutottak fel. - Nincs itt. Te itt voltál a temetésen? - Itt voltam. Hat órát szenvedett a kereszten. Délután háromkor halt meg és még a sabbát előtti órában eltemettük. - A sziklát ráhengerítették a sír bejáratára? - Rá. Még le is pecsételte a római. - Ugyan kinek volt bátorsága elhengeríteni a követ? Abdi arca lángolt az izgalomtól. Szeretett volna lekiáltani, mert hiszen szemtanúja volt. (-Az Isten gördítette el.) - Péter! Látod a halotti lepedőket? - Mi van velük? - Nem látod, hogy gondosan össze vannak göngyölítve? - No és? - Ha elvitték volna, vele vitték volna ezeket is! (-De nem vitték el!) - Hát hova lett?! A fiatal hang fisztulázva rikoltott: -Péter!Az Urél! Abdi hátán végigfutott a hideg. - O göngyölte össze a lepedőket, hogy figyelmeztessen minket! - Őrült! Hogy élne, amikor meghalt?! Hiszen át is szúrták! - Emlékezz Lázár sírjára. Ott is azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet! Nagy lett a csend. Csak a megrendült gyerekember zihálása hallatszott. Rémülten ordított fel a másik. (Folytatás a 10. oldalon.)