Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-02-27 / 6. szám

<S­. SZEKSZÁRDI USARNAP 2002. FEBRUÁR 17. ÉRDEKLI1 BEMUTATJUK! Mikrofilmez, fotózik, címert fest, családfát készít, rajzol... Amikor két hete Aszódy Józseffel, az N.É Szolgáltató Kft. ügyvezetőjével beszélgettünk, azt javasolta, hogy Vituskáné Juhász Ildikó, a Tolna Me­gyei Levéltár fotólabor vezetője kö­vesse öt, majd külön „fejezetet" szentelt Ildikó rajztehetségének. - Amikor Pécsett, a művészeti középiskolában befejeztem a ta­nulmányaimat - bár szerettem vol­na folytatni az iparművészeti főis­kolán -, úgy alakultak a dolgok, hogy szakmát tanultam. Mivel a nővérem fényképész, kínálkozott a lehetőség, hogy ő legyen a gya­korlati oktatóm. Még be sem fejez­tem ezt az iskolát, férjhez men­tem, majd megszületett Virág leá­nyunk. Akkor tettem le a szakvizs­gát, amikor ő kéthetes volt. - A másik kislány mikor követte nővérét? - Három év tnúlva. - Ők most mivel foglalkoznak? - Virág befejezte az egyetemet, latin-ógörög szakon, s most éppen munkát keres. Ildi pedig itt, Szek­szárdon végzős hallgató óvoda-pe­dagógia szakon. - Gyes mán került a levéltárba? - Nem. Először gebines fényké­pészként dolgoztam, majd Decsen alakítottam ki üzletkört, később Szekszárdon folytattuk az életün­ket. A szakmát nem akartam cser­benhagyni, mert úgy éreztem, ab­ban vagyok otthon. így egy évre az OFOTÉRT következett, ami azért is jó volt, mert újból közösségbe, ráadásul fiatal, jó hangulatú csa­patba tartoztam. 1986-ban jelent­keztem a levéltárba, s munkám az­óta oda köt. - Komoly váltást jelenthetett. - Igen, mivel a fotózásnak egé­szen speciális ágát kellett és kell művelnem. Ez a mikrofilmezés, amiről korábban nem sokat tud­tam, s máig egymástól és a gép­könyvekből tanuljuk meg. Koráb­ban volt egy iratkezelésben járatos kolléganőm, de amikor ő elment, egyre jobban éreztem: nekem ke­vés az, hogy tudom a mikrofilmes technikát, ám nem tudom a levél­táros szakmát. -Ez az archiválásnál jelenthetett gondot, ugye? - Igen, az archiválás során har­minc méteres mikrofilmekre dol­gozunk, s ezeket bizonyos szaka­szonként tördelni kell, biztosítva az érthetőséget és az átláthatósá­got, hogy a kutatók számára kezel­hető legyen az anyag. Ezért elvé­geztem Budapesten, a Fővárosi Le­véltárban egy fél éves levéltárkeze­lői tanfolyamot, ami szakmunkás bizonyítványt adott. Később pe­dig, miután elvégeztem a kétéves, elsőfokú végzettséget adó tanfo­lyamot, segédlevéltáros lettem. Ezt követően neveztek ki a labor veze­tőjének. - Mi az alapvető különbség a megszokott és a mikrofilmes fotó­zás között? - Gyakorlatilag a levéltárban do­kumentumfotózást végzünk. Az a fontos, hogy fényképezendő ob­jektum, tárgy, dokumentum min­dig síkba legyen a kamerafejjel, hogy tökéletesen hű képet adjon. Ezért kell sok esetben feltüntetni a kicsinyítési arányt, hogy tudjuk a léptéket. - Mióta alkalmazzák a mikrofil­mes technikát? - Már a múlt században - ami­kor a fototechnika már olyan szint­re fejlődött, hogy tekercsfilmeket tudtak létrehozni - próbálkoztak vele. Persze, először őrült drága volt, ezért nem került még be a hétköznapi életbe, például okleve­leknél alkalmazták. Magyaror­szágra még később került, de a II. világháborúban a Fővárosi Levél­tárban már tömegével mikrofil­meztek. Persze, addigra föl kellett találni a nem éghető hordozó réte­get. Az öngyulladás kiküszöbölé­sére. De így is biztosítani kell szá­mukra a megfelelő klímát, a pára­tartalmat és az állandó hőmérsék­letet, hogy hosszú távon tudjuk őket megőrizni. - Mi mindent lehet így megmen­teni? - Az ötvenes évek papírjai ön­maguktól lebomlanak, de eltűnik a papírról a tinta, az indigó nyomai szintén. Ezeket próbáljuk meg­menteni. A másik cél az, hogy véd­jük a iratokat, hogy a kutatók munkája során ne sérüljenek meg. Most éppen a megyei nemesi köz­gyűlési iratokat mikrofilmezzük, amiben II. József koránál tartunk. - Milyen érzés kézbe fogni ezeket az iratokat? - Óh, hát mindent beleértve na­gyon jó itt dolgozni. Már eleve az épület is szép, a munka szintén. - A sokak szerint is minden elis­merést megérdemlő levéltárban mennyi anyag van már mikrofil­men? - Jelentős. Milliós a nagyság­rend. Az utóbbi időben sikerült a Nemzeti Kulturális Alap támogatá­sával felfejleszteni a labort. Az el­ismerés jólesik, s hozzáfűzöm, hogy mi nagyon nyitottak va­gyunk, a diákoktól a kutatókig számos témában veszik igénybe a levéltárat. - Igen sok kiadványban, kötet­ben működött közre. Nem merült föl a gondolat, hogy munkáiból ki­állítást nyisson? - Kiállításokon mindig is szere­peltem, de önállóan nem. Tavaly volt osztálytársaimmal együtt Pé­csen nyitottunk kiállítást, de az egészen más profilú volt. Rajzok­kal, festményekkel, plasztikákkal, szőnyegekkel, reklámgrafikákkal, ötvös munkákkal, kerámiákkal vettünk részt. - Hány munkáját állították ki? - Négy munkámat vittem el, de máig nem hoztam őket haza, egy osztálytársamnál vannak. - Rajzaiból, akvarelljeiből csak összehozhatna egy kiállítást! Ezek­ről Aszódy József rajongással be­szélt. - Otthon nincs hely, hogy akár egy kis műteremsarkot alakítsak ki magamnak. Valóban készítettem akvarelleket, de nem tömegével. Nincs is rá időm. Ugyanis én hiva­tásszerűen végzem a mikrofilme­zést napi nyolc órában, ami kive­szi az energiámat, s a háztartás mellett kitölti az időmet. A mun­kámnak valóban van érdekessége. 1993-ban belekerültünk a nemzet­közi vérkeringésbe, mert a Genea­lógiai Társaságnak is dolgozunk. Salt Laké Citybe küldjük hetente mikrofilmeken regionális műhely­ként az egész Dunántúl levéltárai­nak állami anyakönyveit 1895-től a nem védett korig. - A mormon egyház ezek szerint összegyűjti a világ anyakönyveit. Mit jelent ez a levéltár költségve­tésében? - Ez tudomásom szerint nem el­hanyagolható összeg. Mellette kor­szerű eszközökkel, fotocellával, digitális kijelzővel és számos tarto­zékkal egészítették ki a labort. Megtanították nekünk kemény, kitartó, célratörő munkastílusu­kat. Az európai központjuk Bécs­ben van, s nem régen kivittek ben­nünket a Csorba-tóhoz. Fantaszti­kus jelenet volt, amikor minden­honnan - Horvátországból, Szlo­vákiából, Romániából, Magyaror­szágról - összesereglettek az em­berek, s máris elkezdtünk beszél­getni. Bejött Raul Rios, az európai főnökünk, s megkérdezte, hogy „itt mindenki magyar"? - Elnézést, de tovább firtatnám kiállításának a tervét. - Emlékszem, amikor Cserna Anna készült az első kiállítására, s a rendkívül szép iratanyaghoz sze­retett volna valamilyen illendő de­korációt a központi helyre tenni. A meglevő kicsi után megrajzoltam és temperával kifestettem ai Sztankováry család címerét. - Azt tudom, hogy sok címert fes­tett, s közülük ma is négy látható a nagy kiállító terem falán bekeretez­ve. Nem emlékszem, hogy a neve is mellettük lenne. - Nincs is jelentősége. - Hozzászokott a névtelenség­hez? - Nem is tudom. Erről még nem gondolkoztam. Számomra mindig a feladat a fontos. - Gyönyörűek a görög mitológia jeleneteit ábrázoló rajzai. Ezek is részei lehetnének egy kiállításnak. Sőt, a mintegy húsz kötetben meg­jelent munkáiból is válogathatna. - Bizonytalan vagyok. Mindig csak azt látom, mit kellett volna másképpen csinálni. S ettől nehe­zen tudok elszakadni. - Lehet, hogy furcsán maxima-i lista. " - Nem tudom. Talán igaza van. - Meg kellene próbálkoznia egy önálló kiállítással. - Bognár Cecil, a decsi faluház igazgatója szólt még tavaly, hogy ősszel rendezhetek ott egy kiállí­tást. De nem voltam még fölké­szülve. Mert olyan szerteágazó, amit csinálok: Fotózok a levéltár­ban, címert festek, ha kell, család­fát készítek, ha úgy adódik, a hely­színeken fotózok. Addig nem áll­nék ki, amíg nem tudom, mi az, amit igazán megmutatnék. De ígé­rem, elkezdem a tervezést. - Akkor viszontlátásra Decsen, s kérem, mondja, ki legyen a követ­kező beszélgetőpartnerem? - Szeretném, ha dr. Várady Zol­tán, a Pécsi Tudományegyetem Ily­lyés Gyula Pedagógiai Főiskolai Karának főigazgató-helyettese, a latin feliratok avatott tudója tudo­mányos munkájáról beszélne. V. Horváth Mária Fotó: Nagy Ági

Next

/
Oldalképek
Tartalom