Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-09-08 / 31. szám

SZEKSZÁRDI 2002. SZEPTEMBER 475. VASÁRNAP 3 Egy nevezetes szekszárdi nap XLVIII. Kevés olyan hagyománya van megyeszékhelyünknek, amely egyaránt összefogja a katolikus és református őslakosságot, s ráadásul még a magyar történelemmel is összefügg. Az már szépapáinkat dicséri, hogy mindezt a nemzetiségi együttélés és a megbékélés ünnepévé is tették. est ^zt Szegzárd Mezőváros Protocolluma kilenc emberöltővel előttünk, éppen a nagy ünnepet megelőző szeptember hetedikén örökítette meg a következő határozatot: „Jó determinatio (rendelkezés) a remetei kápolnárul. Anno 1777. die 7-a VH-bris. Összegyülekezvén az reKietei kisasszony kápolnájánál eszRndőnként ugyan kisasszony napján tiszteltetni szokott solenitas (ünnep) és bucsu eránt, eczczer s mind szivünkre vévén azon bucsu alkalmatosságával az kápolnához jó ájtatos intentiokbul (szándékból) alamizsnaképen összehordogatott pénzecskébül tartani szokott ebédet s költségeket, determináltuk, ennek utána az kápolna attya avagy is gondviselője azon ebédre az város rovására akármiféle 60 font húst az konyhájára vihessen és 1 forint áru kenyeret, ezen fölliil baromfiakkal fogjuk segíteni. Ugy borral és sóval. Egész Tanáts." Az emlegetett szokás mögött már hosszú évszázadokra visszatekintő hagyomány állott ekkor is. Garay János mesebeli remetéről ír, akit két nemesifjú gonosz mostohaanyja mérgezett volna meg, öcscse, Garay Alajos azonban 1856n megjelent művében, A izegszárdi remete című népies beszélyben a mohácsi csata utáni emlékhelyként szól róla. Érzékletes leírása nem sokban térhet el a valóságtól. „A remeteség a hegyek között vala tágos völgyben, mellyet majdnem áthatlan erdőség font körül, közelében egy gazdag forrás bugyogott fel egy óriási, hegyoldalban álló cserfa tövéből. E fába a remete egy négyszeg mélyzetet vésett és abba a kolstorból hozott sajátkezüleg bádogra festett boldogságos Szűz-Mária képet illesztett ezen felírással: Consolatrix afflictorum! (Szomorúak vigasztalója.) Maga a remetelak igen csekély vala: hegyoldalba vájt, boltozat alakú mélység fahéj- s mohával kirakva, melyre felülről százkaru ihszalag borult aképen, hogy a bemenetet végkép eltakarta. A barlang előtt egy mesterségesen faragott, de festetlen keresztfa állt, remeténk saját műve, mellyet a kolostorban elkészítvén, saját vállain hozott e helyre, hogy leborulván előtte, imádja Jézust, ki nem egyes haza hanem az egész világ üdvéért áldozta fel drága életét." Garay Alajos természetesen támaszkodhatott Esterházy Pál művére, amely már úgy emlegeti az itteni Mária-képet, mint amely előtt „sok csudálatos dolgok történtek". (A herceg talán azért is gyűjtötte össze a világ Mária-ábrázolásait, mert Jézus anyjához hasonlóan ő is szeptember 8-án született... ) A A Remete- vagy Szent Anna-kápolna (Rusz Károly metszete) nagy költő öccsének leírását alátámasztja egy 1860-as metszet: ezen még a fába mélyeszteti kép látható, amely fölött ott a stációk sora. Ezeket Szluha György plébános vitette át az 1794-es nagy tűzvész után a Bartina-dombról, amelyet egykori funkciója emlékére még ma is sokan Kálváriának hívnak. Szluha azonban már nem az egyszerű remetelak fölé állíttatta fel Krisztus szenvedéseinek állomásait, hanem a bevezetőben idézett rendelet nyomán is megvalósult, 1778-ban megnyílt barokk kápolna tőszomszédságába. S mivel évről évre hatalmas búcsújáró tömegre számíthattak, gondoskodniuk kellett az ellátásáról is. Az 1777-es rendelet nem ezt hívatott szolgálni, mert az ott fölsoroltak mintegy ötven ember étvágyát elégíthették ki. Ehelyett az egész kápolnakertbe szilvafákat ültettek, amelyek termése éppen kisasszonynap táján édesedik az ínyekhez. (így a környék szőlei is biztonságban vannak...) Az idők folyamán nemcsak a legendabeli barát élt itt, ki „saját munkássága után gyümölccsel és zöldséggyökerekkel táplálkozott több éveken át, a hajnalt, alkonyt és az éjnek nagyobb részét imádságban tölté el a megholtakért és a haza felvirulásáért", hanem másra is alkalmasnak bizonyult. Szeptember nyolcadikán gyűlt össze a két felekezet felelős férfiaiból álló mezővárosi vezetés, de ugyanekkor - a magyar és német mise meghallgatása után - a két nemzetiség ügyes-bajos dolgait is megtárgyalhatták. A szőlősgazdák is ekkorra várták ide vidéki ismerőseiket, s a főfajta, a kadarka mellett csak azért tartottak úgynevezett Bajor szőlőt, mert ebből az évek többségében már Mária-napra mustot, murcit lehetett készíteni. Talán ivott ebből Liszt Ferenc is, aki abbéként látogatott el ide 1865 búcsúján, s utána - aligha véletlenül, a Szent Anna-kápolnából kijövet - Augusz Annának nyújtotta karját... Dr. Töttős Gábor ^ ÓDON DERŰ 148. ^ Búcsúi kicsi csodák A szekszárdi Remete-kápolnával is úgy áll a dolog, mint más vidékek más kápolnáival: volt egy eredeti csoda, amelyhez azután időről időre csatlakoztak a kisebbek. A helyi próza- és versköltők például minden évben kötelességüknek érezték, hogy a kápolna keletkezésének történetét saját szájuk íze szerint újra és újra megírják. Ennek következtében a helyi sajtóban legalább húsz-harminc változat érte meg a nyomdafestéknyi feltámadást. A Tolnamegyei Közlöny 1894. szeptember 9-én Abaffyné Domsits Antónia regéje mellett - némi újításként - Karaszy Mihály Remetekápolnánál című, A szűz Máriához alcímű költeményt hozta. A mai helyi poéták bátorítására elég e versből egyetlen szakaszt közölnünk, hiszen abban méltó elődjükre lelhetnek. „Elhal a dal madárkák ajakán, (gondolom a csőr túl prózai lett volna), Helyökben égi Múzsák, szellemek, (kedves mitológia-egyeztetésként), Dicső nevednek est homályiban (noha csak egy homálya van az estnek) Lágy szellők édes hangján zengenek. Elődbe hajtom én is bús fejem, Lehull eléd szememnek harmata: Ó halld meg keblem néma kínjait, Ezért eped imámnak illata." Eddig csak azt tudtam, hogy a török papnak, az imámnak van illata, de ha a magyar költő úgy akarja, s a kápolnában nem szólnak rá, könnyen lehet az ő imájának is illata... Menjünk inkább ehelyett a kápolna centenáriumi búcsújára, 1878-ban! „A kisasszonynapi ünnepély az Anna-kápolnánál, mely a korábbi években is mindig tömérdek népet vonzott városunkba, az idén is nagyarányú volt... A vidéki hívők bevonulása már úgyszólván múlt péntek estéjén vette kezdetét s tartott ez vasárnap délig. Egyik menet a másikat érte." A mintegy hatezer hívő több százra menő kocsija mellett „nem hiányoztak a bábos, könyvkötő, játék és cukrász sátrak és lacikonyhák sem, melyek megannyi forrásait képezték a tapasztalt élénkségnek. Tömérdek gyümölcs, főleg dinnye volt az utak mentén kirakva, az adás-vevés egy kisebb vásáréval is felért. Volt is ám öröm az apró nemzedék között!" Csoda csak egy akadt: „egy éltes asszonyt a gyorsan rohanó kocsi lábairól leütvén, keresztül gázolt rajta", de az akkori sokszoknyás viselet miatt semmi baja nem lett. Lanius Excubitor ,