Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-06-23 / 24. szám

2002. JÚNIUS 23. SZEKSZÁRDI SZEKSZÁRDI 7/ Szekszárd, az ezer diófa kaszinó városa Beszélgetés Németh István nyugalmazott evangélikus lelkésszel „Szülővárosomban: Szekszárdon az ezer szőlőskerthez valamikor mindig hozzátartozott az ezer diófa. A fehérre meszelt kis tanyák előtt ott magasodtak a vén diófák, széleslombos ágaik árnyékot vetettek a földbe dúcolt nagyasztal köré a lócára, padokra. A szőlővel és borral való munkák között jó volt ott megpihenni. Nemcsak a szőlősgazdá•

k, hanem a szomszédnak is, az pen arra sétáló barátoknak, akikre kiterjesztette vendégmarasztaló lombkoronáját a diófa. Az íratlan szabályok szerint az ünnepnap délutánja a szőlőé volt, a város felől minden irányba mentek fel a hegyre „a népek", a családok - hurcolva magukkal az ételes kaskát, demizsont, csobolyót, ez utóbbit jövet megtöltötték a Csurgó jéghideg tiszta forrásvizével, mert a víz nagy kincs a hegyen. Mentek a diófa kaszinóba." Az idézett részlet Németh István tanulmányából való: „FRATERNITÉ - A tesívéri együttgondolkodás műhelye lehet a kaszinó" - annak is „lírai bevezetéséből". - Pista bátyámat a szekszárdi Civil Kaszinó egyik első rendezvényén hallottam beszélni egyszer erről, s megvallom, azóta foglalkoztat, hogy vajon miért tűnik ma oly távolinak, szinte •

seszerűnek ez a kép? Hát azt nem tudom, de hogy így kaszinóztunk Szekszárdon, az bizony így igaz, és mindez szépítés nélkül is csodaszép volt. De talán az ezer „diófa kaszinó" az, amivel kezdeném, mert ott mindenki tette a dolgát. A férfiak leballagtak a pincébe, s hoztak egy pár kancsó fehéret, vöröset a diófa alá, az asszonyok takarították a tanyát, aztán kirakták az asztalra a diósmákos kalácsot. A vastag falu decis tanyáspoharak is odakerültek. Szőlőjárás után mindenki letelepedett, s kezdődtek a jóízű ugratások, harsány nevetések - de az eszmecserék is. Mert itt hallottuk, mi akkori gyerekek és fiatalok a nagyapák Isonzó-emlékeit, itt jöttek elő a városháza ügyei, meg a fiskális huncutságok... és egyszer, hogy Babits itthon járt, s elment a muslinca-társaság körébe témát lesni, aztán három pohárka bor is megártott neki. Ezért fotelestül, égő gyertyával vitték haza közelbe a nagymamiskuhoz, aki meg söprűvel kergette meg őket, hogy Misikét rossz útra csalták. Nagy volt a kacagás. - Az öregeket hallgatni a diófák alatt: a család tagjait és idegeneket, közeli és távoli szomszédokat együtt talán az egyik legősibb igényünk és vágyunk lehet. Vagy legszebb emlékünk, ha megadatott. - És mindenki sorra került, s volt ott vitatkozás, harag nélküli... Mennyit tanultam tőlük! - Persze bort csak módjával, mértékkel kortyolgattak, nem vedelték, mint manapság. De hát az ilyen családi szőlő is egyre kevesebb, s a megmaradt szőlőkben is egyre kevesebb a diófa. - Talán közrejátszottak más kedvezőtlen hatások, változások is... - A társasági életnek valóban lennének azért újabb színhelyei, de az egymással való érintkezés morálja is megváltozott a szekszárdi domboldalon. Egymást lepipáló vendéglátás lett illő. A tanya italbolt lett, felmaligánozott borok vágják földhöz a vendéget. Kis körök reprezentációja, együtt az egy klikkbe tartozókkal - így persze, hogy hiányzik a kaptár melege! - Pedig ennek hiányáról beszélnek a városban, s nemcsak sörözőkbenborozókban, ahol a beszélgetést gyakran elnyomja a túl hangos gépzene, hanem a civil szféra különböző érintett (léleképítő és mentálhigiénés) tanfolyamain is... - Az egykori vén diófa alatt még gazdagabb lelkű emberek ültek, akik a szó eszközével adtak és kaptak, szabadon kommunikáltak, gondolatokat ütköztettek. Horizontok tágultak, a beszélgetők bíráltak vagy lelkesedtek: már jól érezték itthon magukat. Élték a demokráciát: a Felső utcai zsellér ember koccintott az árvaszéki elnökkel, tegezték egymást, mert együtt jártak elemibe. Fellengzős nagy szavakat nem használtak, de nem is kellett, azokat meghagyták a hordószónokoknak. De hisz jól tudta Széchenyi, mit tesz, amikor a kaszinó-gondolatot meleg szívvel népszerűsítette. - Ha jól sejtem, itt kapcsolódik az „ezer diófa-kaszinóhoz" a tíznél is több városi, civil kaszinó - s talán így kommunikált az ezer család és a nemzet? - A családba született gyermeknek is az a természetes, ha látja is a családot maga körül, hogy kézzelfogható a gondoskodás: az anyai és testvéri szeretet. Begyakorolhatja a közös életet az óvónőkkel, tanítókkal, később tanárokkal és mesterekkel, így kiskorúságból nagykorúságba juthat... Ám egy atomizálódott társadalomban az állami nevelésből jött, formaruhás falanszter-nemzedéknek nehéz hozzászoknia'az önállósághoz! A civil szerveződést nehezen tanulja. Ehhez a tájékozódáshoz kommunikációs kontrollok kellenek, olvasó és beszélgető kisközösségek szabad eszmecseréje. - Visszatérve a két világháború közötti időkre s a civil kaszinókra: valójában mennyire játszottak jelentős szerepet a város közéletében a mindennapokban? - Nagyon is. Úgy számoltam, tíznél is több kaszinó és olvasókör működött, Töttős uram helytörténeti kutatása szerint pontosan tizenhét. Ez ezreknek volt a második otthonuk. A legnagyobb számban mindig a színdarabok bemutatói meg előadások meghallgatása hozta össze az embereket. Könyvtáraiknak voltak olvasóik, a kisiparosoknak tanácsadóik, a földműveseknek gazdálkodási eligazítóik. Képzett aranykalászos gazdák örökítették át tudásukat, jó svádájú tanárok, írók, költők mutattak meg sokat szellemi kincseikből - mindez a tájékozódást és a barátságot egyszerre segítette. Egy mai fiatal a kaszinó szót sem érti az eredeti értelemben: kártyát, játékgépeket, diszkót, nyereséges kvízjátékot érthet azon... - S vajon visszatérhet-e a kaszinók szép aranykora? - Egy új korszak arra épülhet, ami már és még megvan, amit nem rontottak még el végleg - művelődési házak klub-körei, tánc és kézművesség, színjátszás, nyelvtanulás, sport, utazás - ezek mind kedvelt területek az ifjúság körében. Városunkban a szőlő- és kertbarátság vonzóerejét növelni kellene. A legnehezebb úgyis az lesz: rávenni az embereket olyan tevékenységre, amiben nem látják a közvetlen hasznot - de hát diófát többnyire úgyis az utódoknak ültetünk, pedig egy-két nemzedékkel „előre" dolgozni már nem is magánügy... s a kertészet igazi szépsége, amikor termésre érnek a növények. Samu Attila Bogár Istvánra emlékezem Az 1970-es évek elején Kalocsán ismertem meg Tolna megye „folklóratyját". Szülőfalumban, Tápén Török József egykori helyi bokréta vezetőtől, néha a rádióban, tévében már hallottam és láttam őt és mindig nagy figyelemmel hallgattam. 1976-ban Tápén megrendeztük a hagyományőrző pávakörök találkozóját. Mivel Szent Mihály napján van a búcsú, délelőtt az egyházi ájtatosságoké, délután a hagyományos kirakodóvásároké, a forgóhintáké és a ladikhintáké volt a tér. A körmeneten minden együttes népviseletben vett részt, olykor 10-12 csoport is. Az öregcsertőieket Bogár István vezette, s ők voltak a nap legszínesebb és leghitelesebb viseletében, nem is beszélve a Bogár tanár úr által összeállított dalcsokrokról. Ezekre a búcsúműsorokra minden évben kellő illendőséggel és tápai rigmussal jártunk hívogatni - Szekszárdra is. Megadtuk a módját a hívogatásnak, melyet Bogár tanár úr meghatódottan fogadott. Egyik évben öreghegyi - öregtanyai - tanyáján fogadott bennünket. Csodálatos környezetben egy régi tanya állott, melyet gondozott szőlőtábla ölelt körbe. A pincében sorra merült a hordókba a lopó, de csak kis kortyokat kaptunk, nehogy mászva kelljen a felszínre jutnunk. Meg aztán úgyis kaptunk egy-egy litert abból a borból, amelyik legjobban ízlett. A pince mennyezetén sok ércpénzt láttam, amelyeket a sok vendég és látogató ragasztgatott föl, köztük külföldiek is. A lakásban valóságos múzeum volt: régi tárgyak, talán nagyapja korát idéző bútorok, több szőlőművelő eszköz, borászati szerszám és egy 18. századból megmaradt szőlőprés emlékeztetett a hajdani Szekszárd környéki szőlős világra, a finom öregtanyai nedűre. Nem a bor hatására, előkerült a citera, melyen Bogár István Tolna megyei népdalokat pengetett, de a régmúlt gyöngyös bokrétára emlékezve fölcsendültek a dél-alföldi dalok - Kistápéra két úton kell bemenni, a kistápai templom előtt, ó jaj, jaj három ágú diófa nőtt és még sok dal, melyek csak ki-kicsalták szemünkből az emlékezés könnyeit. Az én emlékemben így maradt meg Bogár István, a nemes lelkű tolnai folklorista. Ma is hallom, amint a magyar folklór jövőjéről beszélgettek a tápai Török József együttesvezetővel és jó volt hallani terveiről, eredményeikről, s arca sugárzott. A tápai búcsúra minden esztendőben eljöttek az öregcsertőiek. Szinte hallom szép dalaikat, látom, mily átéltséggel táncoltak az öregcsertői asszonyok, s azt, hogy Bogár tanár úr évtizeden át istápolgatta őket. Csodálatos folklór család voltak ők. Negyed századdal ezelőttre azért emlékszem legjobban, mivel akkor az öregcsertőiek a nagy sikeren fölbuzdulva behúzták mesterüket a színpadra és csodaszépen, a vastaps ütemére daloltak és járták körtáncukat. Biztosan élnek még azok közül, akik erre emlékeznek. Emlékezzünk reá együtt és idézzük gyakran Bogár tanár urat, akinek sokat köszönhetnek a hagyományokat tisztelő - nemcsak Tolna megyeiek -, hanem a magyar és az egyetemes folklórkutatás is. Ifj. Lele József néprajzkutató Móra Ferenc Múzeum Szeged