Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-06-16 / 23. szám

SZEKSZÁRDI MVASÁRNAP 2002. JUNIUS 16. Harait&ko n dí tok Harangot kondított 1989-ben a Tolna Megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság. Márpedig egy latin harangfeliratból tudjuk - Vivos voco mortues plango, fulgura frango -, hogy aki ezt teszi, annak oka, szándéka van, hiszen az érchang az élőket hívja, a holtakat elsiratja, a villámokat megtöri. Úgy is szokták mondani a felirat utolsó szavait, hogy a viharokat elűzi. Most is erről a három funkcióról van szó, amikor a katonák felhívták a figyelmet a nemzet adósságára, arra, hogy mindaddig, míg a haza második világháborús hősei és áldozatai nem kapják meg a végtisztességet, addig nem lehet a lelki sebeket begyógyítani, az elmaradt kegyelet pedig gátolja az erkölcsi (elemelkedést. Ugy gondolták, a katonák kötelessége elsősorban, hogy méltó emléket állítsanak dicső eleiknek, ha megbecsülést és tiszteletet várnak önmaguknak a történelemtől. - Tenni kellett. A humánum törvénye A szó nem volt pusztába kiáltott. Meghallói megérezték, hogy visszakapták az emlékezés jogát. Az embernek önkéntelenül is Szophoklész Antigonéje jut eszébe. Az, hogy a humánum törvénye mást kíván (t), mint az uralkodóé: a halottat el kell temetni, a végtisztességet meg kell adni. E cselekedet a lelkiismeret és az emberség parancsa. Megerősítette a szándékot az elismerő, támogató és biztató sajtóvisszhang a helyi és az országos médiában. A televízió, a rádió, illetve a napilap riportok, interjúk, tudósítások hatására erkölcsi és anyagi támogatást biztosító ígéretek tömege érkezett a hadkiegészítő parancsnokságra, heteken keresztül fekete ruhás idős asszonyok keresték fel a kezdeményezőket megsárgult tábori postalapokkal, gyűrött katonaképekkel, addig ki nem mondott fájdalmuk elmondásának szándékával. Ez a tény - stílszerűen szólva „százhúszas menetütemet" követelt. Az alapító okiratot 1989. június 7-re elkészítették, azt augusztus 9-én államigazgatási nyilvántartásba vették, az alapítvány pénzügyeit a Magyar Hitel Bank rendezte és az APEH felügyelte augusztus 10-től. Az alapítvány ügyeinek intézésére kuratóriumot hoztak létre, melynek tagjai megbízólevéllel, írásban kiadott feladatkör alapján végezték munkájukat az elnök irányításával, demokratikusan döntve lényeges kérdésekben. Ilyen volt többek között az alapítvány vagyonának a kezelése, annak a legelőnyösebb hozadékot biztosító befektetése, felhívások eljuttatása intézményekhez, gazdálkodó egységekhez, egyházakhoz, állampolgári közösségekhez, kérve segítségüket az alapítványi cél, az elesettek nevének felkutatásához, és intézkedtek a szükséges munkák megrendeléséről, átvételéről, a számla kiegyenlítéséről, valamint szervezték, gyűjtötték a csatlakozókat. Úgy határoztak, hogy az alapítvány székhelye Szekszárd, Bezerédj u. 29-31., tagjai pedig a Tolna Megyei Hadkiegészítési Parancsnokság mindenkori parancsnoka és az általa kijelölt négy személy. E döntést követően lett a kuA szekszárdi emlékhely ratórium elnöke Erdős László ezredes, tagjai pedig - az akkori rendfokozatokat nézve - Várallyay Dezső őrnagy, Jendrolovits Gábor főhadnagy, Schmidt János százados és Lajtai Tamás főhadnagy. Egy 1991. szeptember 19-i feljegyzésből azt tudhatjuk meg, hogy Erdős Lászlót tisztségében megerősítették és „örökös elnökké" választották - az ezredes ekkor már a HM személyügyi főosztályvezetője volt helyettesének pedig Várallyay Dezső alezredest, kiegészítő parancsnokot nevezte ki az elnök, Jendrolovits Gábor helyett pedig Geri Lajos őrnagyot jelölte a kuratórium tagjának. Hét évvel később, 1998. július 21-én egy törvénymódosítás miatt ismét változott a kuratórium összetétele - az alapítóval nem lehetnek alárendeltségi viszonyban a döntéshozók -, így az elnök Törő György nyugállományú ezredest, fafaragó népi iparművészt és Ékes László újságírót, a Tolna Megyei Extra főszerkesztőjét jelölte a tagok közé. Hősök, áldozatok A Magyar Hírlapban 2001. június 28-án megjelent olvasói levél került a kezembe. Azt írja abban Z. Karkovány Judit tanárnő, hogy amikor 1944 késő őszén, már a nyilas uralom idején valahogyan a Hadügyminisztériumba is bejutott az édesapját kereső édesanyja, a tiszt, akitől felvilágosítást remélt, ezekkel a szavakkal küldte el: „Asszonyom, a férje és társai hazaárulók, egyetlen puskalövés nélkül adták meg magukat az oroszoknak." Egy évvel később ugyanannál az íróasztalnál így hangzott a szöveg: „Férje és hazaáruló társai az utolsó töltényig kitartottak a németek mellett." Jellemző mondatok és meghatározóak, több mint négy évtizedig hatóak. Ennek ellenére az is tény, más volt a közvélekedés, s az emlékművei-emléktáblával ezt a más véleményt fogalmazták meg: a kötelességét teljesítőről mondtak (vég) ítéletet. Az elesett hősöknek és áldozatoknak állítottak jelet. Az egyértelmű volt, hogy a korábban engedélyezett „fasizmus áldozatai" helyett a nevek fölé „A II. világháború hőseinek és áldozatainak" felirat kerül és ez majd hangsúlyt is kap a közvélemény előtt valamennyi megnyilatkozásban, ám előtte tisztázni kellett a fogalmak tartalmát, a „minősítést". No nem egy-egy vékonyka politikusi vagy újságírói hang, megjegyzés, írás miatt, sokkal inkább a tények okáért. Ha nem is széles körben, de ismert volt, hogy 1942-től a HM 24.000/eln. 22-1942. rendelet alapján a hadisír-nyilvántartó tisztek feladata volt a hősi halottak felkutatása, összegyűjtése, a temetővázlatok, temetőkataszterek elkészítése. A sírhelyek azonosításához sorszámozott, „Hungária" feliratú, alumíniumból készült, babér- és tölgyfaágakkal övezett, koronás kis magyar címert ábrázoló dombornyomású táblát használtak, amit „egységes magyar hősi sírjelnek" hívtak. A tábori lelkészek, a parancsnokok, a bajtársak szomorú értesítő leveleikben és az úgynevezett Tényálladéki jegyzőkönyvekben meg a Magyar Vöröskereszt Tudósító Irodájának leveleiben is hősi halottakról írtak. A háború után hivatalosan haga nálhatták a „hazáért hősi h^A halt" minősítést az árvasági sege lyért, vagy hadiözvegyi járadékért folyamodók esetében, amit csak akkor írhattak rá a kartotékra, ha az illető harctéren esett vagy tűnt el, mely után hivatalosan holttá nyilvánították, illetve ha harctéri sérülés vagy ott szerzett betegség következtében a háború befejezése után két éven belül halt meg", (dr. Bús János-dr. Szabó Péter: Béke poraikra.) Ugyancsak ez említett műből tudhatjuk meg azt is, hogy a világégést követően a HM 22. ún. veszteségi osztálya megkezdte az iratok feldolgozását, értékelését, a hősi halottak temetőnkénti öszszegzését és a bejegyzések tanúsága szerint tervezték a halottak hazahozatalát is. „1948 után azonban az ismert fordulat követ ke ^fc ben ezen a területen is olyan tozások történtek - hangsúlyozzák a szerzők amelyek az utóbbi kérdést teljesen elvetették, a hősi halottak és a temetők dokumentumait pedig az irattár legeldugottabb részébe helyezték." Elterjedt a bűnös nép fogalma sulykolták - és jellemző volt művészetben is a deheroizálás. Úgy állították be majd öt évtizeden keresztül, mintha a fronton meghaltaknak a korabeli hatalom nem adta volna meg a végtisztességet ma már tudjuk, pontos adatok vannak a temetésekről, a temetők létesítéséről, az 1936. évi XXX. tv. is szabályozta a kötelezettségeket -, másrészt nem volt tanácsos a háborúban elesettekről beszélni, nyíltan megemlékezni, mondván: „rossz ügyet szolgáltak." Folytatás a következő számban. Ékes László