Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-01-20 / 2. szám

SZEKSZÁRDI (BVA&ARNAP 2002. JANUAR 20. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! „Ha rossz vagy, nem viszlek el a Gábor bácsihoz!" Piegl Ferenc, személyfuvarozó vállalkozóval abban állapodtunk meg még tavaly, hogy e hasábokon a kicsinyek által nagyon is kedvelt(!) dr. Horváth Gábor házi gyermekorvos követi őt. Még annyit, hogy a nagyon régi ismeretségre, barátságra tekintettel itt sem magázódunk. - Nem egyszer hallottam, láttam, hogy az egészen kicsi gyerekek is lelkesen Gábor bácsiznak az utcán, sőt a rendelőben is. Hogy náluk nem lép föl a „fehér köpeny effektus", azt csöppet sem csodálom. Minden porcikád a gyerekszeretetet sugallja, lényed nyugalmat áraszt. - Édesapám génjeit örököltem. Ő szintén orvos volt, igaz, felnőtteket gyógyított. De annyira szerették a betegei, úgy bíztak benne, hogy amikor Zalaegerszegről fötköltöztünk Budapestre, sokan utaztak föl hozzá egy-egy vizsgálatra. Pedig abban az időben valódi fapados vonatok jártak, amelyeket szenes kályhákkal fűtöttek... A felvetésedről eszembe jut egy számomra nagyon kedves történet, amit egy örökmozgó, amolyan „duracell-gyerek" édesanyja mesélt el. Amikor már képtelen volt fegyelmezni a kicsit, akkor azt mondta neki, „Ha rossz leszel, nem viszlek el a Gábor bácsihoz". Ezzel tudott hatni gyermekére, aki ilyenkor összepakolta a játékait, s nyugodtan nézegette a képeskönyvet. - Miért a gyermekorvoslást választottad és milyen okok miatt kerültél Szekszárdra? - Tudod, ez hosszú történet... 1966-ban, érettségi után' fölvettek az egyetemre. Harmadévben tanultuk a kórbonctant, amit nagyon megszerettem. A következő három esztendőben minden nap bejártam a patológiai intézetbe, ahol - a mai nevén ösztöndíjasként dolgoztam, a gyakorlatoknál segédkeztem, tudományos munkaként állatkísérleteket végeztünk. - Publikáltál, nemzetközi kongresszusokon tartottál előadásokat. - Igen, még az egyetemi évek alatt. Amikor végeztem, az intézet vezetője, Jelűnek Harry - palóc származású professzor - engem föl is vett, s ott kezdtem dolgozni. De egyre erősebben éreztem: azért végeztem el az orvosi egyetemet, hogy gyógyítsak. A másik kérdés megválaszolásához tartozik, hogy családomon kívül semmi kötődésem nem volt a fővároshoz, s nem is ragaszkodtam hozzá. Tehát, amikor megismerkedtem a feleségemmel, aki szekszárdi, szívesen tartottam vele ide. Pedig a professzor nem akart elengedni, sőt angliai ösztöndíjat is felajánlott, ami akkoriban nagy dolog volt. - Összeházasodtatok, szekszárdi lettél. Született egy kislányotok, aki azóta már felnőtt hölgy. - Igen, ő fogorvos, a vejem pedig mérnök és Pécsen élnek. Van kis unokám is, a Boldizsár, aki már egyéves és három hónapos. - Gyakran találkoztok? - A hétvégék általában velük telnek, vagy ők jönnek, vagy mi megyünk. Amikor meglát bennünket a pici, hangosan kiáltozza, hogy „papa, mama!". Nagyszerű érzés! - De miért a gyermekgyógyászatot választottad? - Nagyon őszintén válaszolok. Megkérdeztem apósomat - tudod, dr. Sólyomvári Nándort, akit ma is sokan nagy tisztelettel emlegetnek, s nemcsak a kórházban -, hogy ki az a nagyszerű tanár itt a kórházban, akitől a legtöbbet tanulhatok. Kapásból dr. Csordás Jenőt nevezte meg, aki a gyermekgyógyászati osztályvezető főorvosa volt... így indult gyermekorvosi pályám. Szekszárdra, illetve az osztályra 1973-ban kerültem, s 1977-ben tettem le a szakvizsgámat, akkortól vagyok gyermekszakorvos, s ugyanekkor kijöttem a városba, az egyik körzetbe. - Pedig szerettél a kórházban dolgozni. - Hát igen... de olyan típus vagyok, aki nem kultiválja a csoportosan végzett munkát. Gyerekkoromban is egyedül szerettem játszani, majd egyedül tanultam. Szeretek a magam ura lenni, szeretem magam intézni a dolgomat. - Akkor számodra kifejezetten előnyös, hogy vállalkozó házi gyermekorvosként minden tekintetben a magad „főnöke" vagy. Azért vannak gondok, hiszen a törvény életbelépését követően megkaptátok a praxisjogot, aminek alkalmazásával, értelmezésével mint hallom, rengeteg probléma van. - Jól mondod. Praxisjogunk annyit jelent, mintha valaki a gépkocsinak az üzemben tartója lenne, nem pedig a tulajdonosa. Magyarul: ez önmagában nem ér semmit sem, ha nincs a tulajdonomban annak valamely része. - És nincs a tulajdonodban? - Nincs! Ám az úgynevezett amortizációs finanszírozás bevezetése abba az irányba kényszeríti a háziorvo-' sokat, hogy minél önállóbbak legyenek, hogy megvegyék a saját műszerparkjukat, vagy ha tudják, magát az ingatlant. - Vagyis a Kandó Kálmán utcai rendelőt megvásárolhatnák az ott dolgozó orvosok? - Igen, ha eladná az önkormányzat. Erről egyelőre folynak a tárgyalások, de a döntést az önkormányzatnak meg kell gondolnia. Ugyanis az önkormányzatok egyik feladata az egészségügyi alapellátás biztosítása. Tehát mivel e kompetenciájuk megmaradt, joggal mondják azt, nem akarják bizonytalanná tenni az alapellátást, ezért nem adják ki a kezükből sem a műszerparkot, sem pedig az ingatlant. - A fogászati alapellátást már kiadták... - Persze, volna megoldás. Nyilván egy adásvételi szerződésben mi vállalnánk azt, hogy az adott ingatlant és a műszerparkot csak alapellátási célra használjuk, ám amennyiben ettől eltérnénk, visszaszállna a tulajdonjog az önkormányzatra. Persze, ehhez én nem értek, mivel nem vagyok jogász, de biztosan van erre jogi megoldás és garancia. Egyébként itt a városban többen is benyújtottuk a megvásárlásra vonatkozó igényünket. - Ettől az alapellátás nem sérülne, ugye? Vagy érdekeltebbé válna így az orvos és a munkatársai? - Nem sérülne, az biztos, de mindez az orvostól függ, ahogyan most is. - Vannak-e olyan betegeid, akik már felnőttként is tartják veled a kapcsolatot? Hányan köszönnek és hogyan? - Hát, ez egy nagyon érdekes és szívmelengető dolog. Azok, akik annak idején úgymond nálam születtek, most már a gyermekeiket hozzák. Többen is bejelentkeznek telefonon, hogy én voltam az a valaki, akit a doktor bácsi ilyen, vagy olyan betegségből meggyógyított, s hoznám a kisbabámat... Akikkel nem volt olyan szoros a kontaktusom, akiket ritkán láttam, azokat magázom. Akiket jobban megismertem' annak idején, azokkal olykor én közlöm, „ne haragudj, de nem tudlak magázni". Erre az anyukák azt válaszolják, „jaj, de jó, mert én nem tudnék mást köszönni, csak csókolomot". És Gábor bácsinak szólítanak... Karácsonykor számos képeslapot kapok, illetve ma már sms-eket küldenek még névnapomra is. - Munkásságodat elismerik, személyedet nagy tisztelet övezi. Milyen kitüntetéseid vannak? - Soha nem tüntettek ki hivatalosan, de ez lényegtelen is. Ám, amikor a kilencvenes évek elején megszűnt a felülvizsgáló főorvosi rendszer és a gyermekfőorvosi hálózat, s kollegiális vezetőket választottak, összejöttünk nyolcan - akik a városban a gyermek alapellátásról gondoskodunk -, s engem választottak kollegiális vezetőnek. Számomra ez jelenti a kitüntetést, s az, hogy igen sok gyermeket gyógyítok. A vezetői tisztség nem jelent semmiféle hatalmat, hanem például azt, hogy én osztom be ügyeletre a többieket. Egyébként nyolc naponként ügyelünk este 18 órától másnap reggeá nyolc óráig. Akkor pedig kezdjük a rendelést, mintha mi sem történt volna. - Soha nem tartottál attól, hogy elkapod a betegségeket, vagy hazaviszed a fertőzést? - Nem... hiszen folyamatosan találkozom a betegségekkel. Olyankor szoktam megbetegedni, amikor egykét hét szabadság után visszajövök dolgozni. - Az egészségügyben ismert problémák benneteket is sújtanak? - Ezt a kérdést csak nagyon differenciáltan lehet megközelíteni. Az biztos, hogy szakmától, személytől, helytől és helyzettől függ a dolog. Az én esetemben nagyon sokat számított a szabad orvosválasztás bevezetése, ami egyben komoly lakossági igényt elégített ki. Eleinte úgy volt, hogy a gyereklétszám arányában történt a finanszírozás, amit nem limi-| táltak. Ám egy-két év múlva bevezették a degressziót, ami azt jelentette, hogy egy bizonyos optimális létszámon felül csak a fele pénzt adták a gyermekekért. Ezt kicsit etikátlannak tartom, hiszen 1400 gyerek voksa az enyém. így három-négyszáz bejelentkezett gyerekkel kevesebbet finanszíroznak. Mondjam őket viszsza? Vagy velük fele olyan gondosan foglalkozzam? Nem, szó nem lehet ilyenről! Sorolhatnám tovább az anomáliákat, például a devalválódó finanszírozást... Engem megtisztelnek a szülők a bizalmukkal, s egyébként is nagy a teherbírásom. Persze, hogy ennyit dolgozom, az jórészt a feleségemnek köszönhető, hiszen ő biztosltja számomra a nyugalmas, kiegyensúlyozott hátteret. - Ki következzék? - Egy nagyon különleges egyéniségre gondoltam, aki nem más, mint Aszódi József vállalkozó, akit rengetegen ismernek és szeretnek a városban. V. Horváth Mária . Fotó: Nagy Ágnes