Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-01-20 / 2. szám

2002. JANUAR 20. $ SZEKSZÁRDI Tolnai honvédek a Don-kanyarban MWIMMWJWUMMi^^ tJ!» l,8»—'!•!• ill'IXH III

1 ilMHIIPII m"HI>ll liláWWS^^tHBHSa^MWWBISíliaBM^^a^^^^^^^Sa^^^g^ „Vedd el az emberektől az emlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket" - írja Sütő András valahol és úgy gondolom, ezt nemcsak odaát Erdélyben, hanem itt, a megmaradt 93 030 négyzetkilométeren mi is megszenvedtük. Elég, ha csak arra gondolunk, amit minden nemzet megtett a második világégés után, azt tudniillik, hogy éltemette és elsiratta halottait, azt mi nem, illetve csak bő ötven esztendő elteltével tehettük-tehetjük meg. Fél évszázad múltán sem a háborúról akarunk vitázni - tudjuk, igazságtalan volt és felesleges csupán a lelkiismeret és az emberség parancsát akarjuk teljesíteni. Az embernek önkéntelenül is Szophoklész Antigonéja jut eszébe. Az, hogy a humánum törvénye mást kíván (t), mint az uralkodóé: a halottat el kell temetni. Fordítsuk vissza gondolatban a vén «

kerekét, és emeljünk ki néhány határozó történetet! A második világégést követően a HM 22. úgynevezett veszteségi osztálya megkezdte az iratok feldolgozását, értékelését, a hősi halottak temetőnkénti összegzését és a bejegyzések tanúsága szerint tervezték a hősi halottak hazahozatalát is. 1948 után azonban az ismert fordulat következtében ezen a területen is olyan változások történtek, amelyek az utóbbi kérdést teljesen elvetették, a hősi halottak és a temetők dokumentumait pedig az irattár legeldugottabb részébe helyezték. Csak néhány éve találta meg dr. Bús János és dr. Szabó Péterrel most már két kötetben adta közre Béke poraikra címmel. Elterjedt a bűnös nép fogalma - sulykolták is -, divat lett a művészetben a deheroizálás, s úgy állították be öt évtizeden keresztül, mintha a fronton meghaltaknak a korabeli hatalom nem adta volna meg a végtisztességet. Ma már tudjuk, hogy ez sem igaz, hi^hi pontos adatok vannak a temetők TOesítéséről és a temetésekről. Tény az is, hogy az előző rendszerben nem volt tanácsos a háborúban elesettekről beszélni, hivatalosan megemlékezni, mondván: „rossz ügyet szolgáltak". Ismert volt az, hogy az MSZMP KB Agit.-Prop. Osztálya is beleszólt abba, ha egy településen „politikai emlékművet" akartak emelni. Második világháborús emlékhelyről aligha eshetett szó, hiszen még 1985-ben is életbe lépett egy olyan irányelv - egy „áljogszabály" - a Minisztertanács Tanácsi Hivatala és a Hazafias Népfront akkori főtitkárának az aláírásával, ami szerint köztéren tilos nevekkel ellátott emlékművet állítani, pusztán „a fasizmus áldozatairól" volt szabad említést tenni. Pincehelyen sem kerülhetett fel az emlékműre Vörösmarty sora: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért..." Ismereteim szerint a belügyminiszter 1989-ben visszavonta ezt az irányelvet, s ma már az önkormányzatok döntenek bármilyen emlékmű felállításáról. Úgy tizenkét-tizenhárom éve tapasztalhatjuk, hogy a kettébe vágottak kezdenek összeforrni - igaz, fogynak is - és eljöttek a vallomásra alkalmas idők, emberek. Olyanok, aki elmondják nekünk a háborúinkat és a békéinket, a múltunkat, mert tudják, aki elfelejti múltját, annak nincs jövője. Tolna megyében a harangot először a hadkiegészítő parancsnokság katonái kondították meg azzal, hogy létrehoztak egy alapítványt, amely a II. világháborúban elveszett hősi halottaknak mert törvény szabályozta 1942-től a hős fogalmát - és az áldozatoknak adta, illetve segítette megadni a végtisztességet. Közreműködésükkel a megye minden településén emlékművön, ilietve emléktáblán örökítették meg az elveszettek nevét és kevesen tudják, az alapítvány 300 ezer forinttal támogatta az első magyar Don-kanyarbeli emlékmű állítását Bolgyirevkán. Ennek az alkotója a szakályi születésű, Szekszárdon élő Törő György nyugállományú ezredes, fafaragó népi iparművész. Az első nyilvános beszélgetés e témában a volt szekszárdi POP TVben zajlott Szakály Sándor hadtörténész és Békés Sándor, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának vezetője, valamint személyem közreműködésével, másodikként könyvre pedig Palánkon, a Csapó Dániel középiskolában gondoltunk Bíró Gyula történelem szaktanácsadó kollégámmal, mivel a középiskolai tankönyvek tíz sorral elintézik a II. világháborút. Tervünk dugába dőlt, mert három éve erre nem lehetett sem pályázati, sem egyéb úton pénzt szerezni sem a megyén belül, sem azon kívül. Nem vigasztalt az sem, hogy a téma legavatottabb történésze, dr. Szabó Péter, aki ekkor már segített nekünk, azt írta levelében: „Korábban egy egykori 18-as gyalogezredbeli m. királyi honvédtiszttel, Safáry Endrével szerettük volna megírni az ezred teljes második világháborús történetét. Sajnos erőfeszítéseink hamar kudarcba fulladtak, javarészt a fennmaradt csekély és hézagos dokumentumanyag, s a még fellelhető szemtanúk szintén csekély száma miatt. (Persze a tervezett kiadvány lehetőleg helyi megjelentetése is megoldhatatlan feladatként tornyosult előttünk.) Aztán jött a Tolna Megyei Extra szerkesztősége, dr. Szilágyi Mihály, aki beajánlást kért dr. Szabó Péterhez és újságcikk-segítséget a könyvhöz, adatközlőket megszólítva... És most itt van egy könyv, a Tolnai honvédek a Don-kanyarban. Több ez, mint emlékállítás. Tisztelet, tisztelgés, felhívás a megbecsülésre, de hiánypótlás is, hiszen ez az első mű - objektív és szubjektív megközelítésben -, ami a 2. magyar királyi hadsereg egykori Tolna megyei hősi halottainak, a Don-kanyar jeltelen sírjaiban nyugvó katonáknak és munkaszolgálatosoknak állít emléket. Szerzője dr. Szabó Péter, a doni harcok legelismertebb, legképzettebb hadtörténésze és dr. Szilágyi Mihály társadalomtörténész, aki igen sok szép munkával jelentkezett eddig is. Az egyik nagyapja, a másik édesapja által érintett. Ebben a közel négyszáz oldalas könyvben kizárólag a Don-kanyarral és az 1942 júniusától 1943 májusáig terjedő időszakkal foglalkoznak a szerzők úgy, hogy a hadtörténész és a társadalomtörténész szemével nézik a hadműveleti eseményeket. Szólnak a IV. hadtest megszervezéséről, frontra küldéséről, az 1942. augusztus 7-20. között történtekről, közte a korotojaki hídfőcsatáról, amikor a szekszárdi 12. könnyű hadosztály csapatait menetből vetették be a betört és nagyobb erővel támadó szovjet csapatok szétverésére, s 850 hősi halottat, eltűntet, 1700 sebesültet vesztettek. írnak a négy hónapi állóháborúról, az 1943. január 14-i scsucsjei áttörésről, amikor tíz óra leforgása alatt a tolnai tüzérség fegyveres állománya szinte teljes egészében megsemmisült: meghalt, megsebesült, eltűnt. írnak a fronthétköznapokról, az arcvonal mögötti tevékenységről, az eseményekről, a hangulatról, a gondolkodásról, a doni téli hadműveletekről, a visszavonulásról és a hazajövetelről. Szerepel a kötetben egy tanulmány a kegyeletet szervező Tolna megyei alapítványról - Ékes László tolla alól került ki - van veszteséglista és közlik közel 3000 Tolna megyei hősi halált halt katona névsorát és legfőbb adatait. Ehhez a munkához a HM levéltárból tíz írásos naplót, illetve viszszaemlékezést tanulmányozott át Szilágyi uram, több mint negyven interjút készített és az eléggé terjedelmes forrásmunka mellett kétszáznál több tábori levelezőlapot is elolvasott. Kiváló szolgálatot tett a sióagárdi Fejős János, a szekszárdi Petrits István, a bátaszéki Kovács Gyula és Till Lőrinc, a mórágyi-pécsi Garami Péter és a tolnai Pakulár család által biztosított napló. Az „árulkodó" levelezőlapok a szakályi Törő József és a mórágyi Szilágyi Mihály beszámolót adják közre. Valamennyi a kisember szemével készített beszédes dokumentum. Mindezt kiegészíti szép számú korabeli fotó és térképvázlat. Egy tartalmas, szép könyvet vehet kezébe az olvasó a szerzők, a szekszárdi Babits Kiadó, a Szekszárdi Nyomda és a támogatók jóvoltából. Jó szívvel ajánlom, hogy emlékezzenek, emlékeztessenek a kötelességet teljesítőkre. Úgy gondolom, külön fölhatalmazás nélkül is mondhatom a szerzők nevében azt, hisz egyik hivatásos főtiszt, a másik tartalékos szakaszvezető, magam, a kicsit bedolgozó, tartalékos főhadnagy vagyok, hogy ezzel a kötettel hazánkat szolgáltuk. Kérem, vigyék el hírét! Tegyék az otthonok, az iskolák és a könyvtárak könyvespolcaira és olvassák! Érdemes. Ékes László Elhangzott a megyei könyvtár szervezte a könyvbemutatón a szekszárdi Német Színházban, illetve a Bonyhádon rendezett esten a Solymár Imre Városi Könyvtárban. Kegyelethez támogatást kérnek Ma már fel se tűnik szerencsére, hogy nemzetünk visszakapta az emlékezés jogát és hat évtized után nemcsak eltemethette, elsirathatta halottait, hanem Tolna megyei kezdeményezésként - minden településen jelet is állíthatott megkésett kegyeletként, tiszteletként, emlékeztetőként. Szekszárdon egy kiemelten közhasznú egyesület a 11. Világháború Hősi Halottaiért és Áldozataiért Egyesület alakult több mint tíz éve azért, hogy ápolják a frontos elesettek, az elhurcoltak, a holokauszt áldozatainak, illetve a háborús cselekmények következtében életüket vesztetteknek az emlékét. A Turcsányi György tanár úr vezette kuratórium tevékenységének köszönhető, hogy elkészült a II. világháborús emlékmű és rendszeresen megemlékeznek a világégésekben elveszettekről Igen, jogos a többes szám, hiszen nemcsak május utolsó vasárnapján, a tavaly óta hivatalosan is újra hősök napjának nevezett ünnepen emlékeznek meg azokról, akik életüket áldozták a hazáért, hanem halottak napján is fejet hajtanak és koszorúznak. Az is tény, hogy az L, illetve II. világháborús emlékmű mellett más nemzet, így a volt Szovjetunió egykor Szekszárdon elesett katonáinak emlékművénél is tisztelegnek. Ennek két oka van. Államközi szerződés kötelez egyrészt, másrészt pedig a lelkiismeret parancsa szólít: a halott katona nem ellenség. És ha elvárjuk, hogy Oroszországban a mi katonáink emlékét, sírját, a már kialakított és még kialakítandó, úgynevezett gyűjtőtemetőket is tartsák tiszteletben, akkor nem szabad elhanyagolnunk a tiszteletet. (Magam a bolgyirovkai első magyar emlékmű építése és avatása idején jártam a Don-kanyarban és mondhatom, mindennél meggyőzőbbnek bizonyultak az emberek körében a magyarországi szovjet temetőkről készült fényképek.) Az említett kegyeleti egyesület vezetője most azért szólítja meg a szekszár diakat, azokat, akiknek hozzátartozójuk szerepel valamelyik emlékművön és azokat, akiknek fontos a kegyelet, a tisztelgés, hogy iparűzési adójuk öt százalékának a felajánlásával támogassák a II. világháború Hősi Halottaiért és Áldozataiért Egyesületet (adószám: 19231732-1-17). Az összegyűlt összeget koszorúzásra és szükség esetén karbantartásra fordítják majd. Megértő támogatásukat köszönjük. -él-