Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-02-24 / 7. szám

, SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2002. FEBRUÁR 3. JL» Mese a csorba lányról, s egyéb pikáns történetek... Meseest felnőtteknek, Berecz András előadásában Száznál is több érdeklődő zsúfolódott össze a könyvtár olvasótermében, de még a szűkös folyósokon, a lépcsőkön, sőt a raktárban is ültek néhányan az „irodalmi délutánok" című rendezvénysorozat második előadásán. A farsang végén Berecz András mesemondó, népdalénekes fergeteges műsorát hallhattuk. Először Is egy pajzán nótával megadta a hangot, s azután volt Itt olyan „nagyotmondás", hogy városunk nevezetes Háryja sem talált ki különbeket, s voltak olyan pajzán dalok és mesék, hogy hűha, hűha... A ráadásban egy tanulságos kínai mesét mondott el az előadó, akit még a program előtt sikerült kicsit faggatni pályájáról, terveiről. - Berecz András mesemondó, hivatásos mesemondó. Kiknek mond mesét, kinek kell ma a mese? - Mindenkinek. Csak olyanok vannak a világban, akik már tudják, hogy kell nekik a mese, és olyanok, akik még ezt nem tudják. Aki tudják, azokkal messzebb el lehet menni. Akik meg nem tudják, azok fölfedezik. Mindenkinek egyformán jó mesélni. - Mesemondónak lenni nem éppen szokványos, nem hétköznapi. Hogyan kezdődött el ez a pálya? - Az első élménysort odahaza gyűjtöttem össze. Televíziónk nem volt soha, viszont nagyon jó estéink voltak. Édesanyám telimesélte a délutánomat, az estémet, és reggel is azzal ébredtem. Ezek^voltak az első leckék, negyvennégy évi „tévétlenség", s ezért értelmes, szép szavakkal megtöltött esték. S később már magam is gyűjtöttem ehhez az élményhez sok népdalt, mesét. Több mint húsz éve gyűjtök, Moldvában, Erdélyben, de Zalában, Vasban, a Nyírségben, Bácskában is. - Lehet ma is új meséket gyűjteni, hol vannak még mesemondók? - Hogyne lehetne, mindig vannak. Gál Sanyi bácsi kimeríthetetlen kútfő, Emma néni Karcsán, szintén, és sorolhatnám még. Erdélyben meg úton-útfélen. Egy deszkagyár portása tud annyi mesét, mint egy többkötetes író idehaza. Egy csíkdámfalvi deszkagyár dolgozója, ha Háry János itten élne Szekszárdon, az nyugodtan odaülne vele egy asztalhoz. Volt is hazugságverseny tíz évvel ezelőtt, és megnyerték onnan hárman. A székelykocsárdi vasútnál is volt nagyotmondó verseny, és az nyerte meg, akinek a galambja rászállt a kéményre, s a kémény összeomlott. Az, rakott az hozzá éppen eleget, azt hiszem, azokkal a galambokkal szántott is ő. Él még a mese, persze, hogy él. Csorbult sokat, kétségtelen, de mindig vannak kiemelkedő egyéniségek. És egy ember élete kevés, hogy ezt mind együtt lássa, megtanulja, megértse az esze járását. A szegény, nyomorult nyugatnak nincs ilyenje, már régóta. Svájcban a múlt század elején gyűjtöttek valami hórástól néhány sápadt kis mesét, de másutt nincsen. Csodálatos pénzmennyiségen gubbasztanak, de ilyen kincsük nincs. - S nekünk ilyenformán az öregjeink gazdagabbak, vagy a gyerekek is mesélnek? - Most nő föl egy nemzedék, aki már újra mesél. Sok lelkes tanító, óvónő versenyezteti őket, gyönyörű teljesítmények vannak. Én ugyan a versenyektől félek, nem versenyeztető típus vagyok, meg úgyis a másodikokon, harmadikokon múlik minden. Mert az első arra van kárhoztatva, hogy színpadra kerüljön, a többi meg mesél úton-útfélen. - Hallottam, volt kapcsolata a Bartina együttessel. - Igen, nagyon kedves kis előadást tartottunk itt. ' - Meséljen erről valamit, milyen szekszárdi emléket őrzött meg? - Nem tudok mit. Hát, valakire ránéztem itt, aki visszanézett. Volt ilyesmi... Mese lett belőle. Egy-egy arc mindig kötődik. - A mesét szereti jobban, vagy énekelni? - Egyik pihenteti a másikat. Énekléssel kezdtem, bár bennem szunnyadt a mese. Csak nem tudtam, hogy azzal elő lehet állni. Hőgyészen láttam, hogy lehet, amikor egy bukovinai néni mesélt az embereknek, és hihetetlen ereje volt. Vártam a soromra, hogy mikor énekeljek, s láttam a függöny mögül, hogy itt valaki nagyot tesz. S aztán én is elő mertem állni a meséimmel, s még gyűjtöttem hozzá. Most egy 35 órás filmet készítettünk nagyotmondó mesélőkről. Ezzel nem foglalkozott a néprajztudomány, nagyon soványan emlegetik. Én most úgy jöttem ide, hogy megilletődtem a Háry lovas szobrától. Meg körbejártam Garay szobrát, fel is másztam a keretére. Tetszik nagyon, főleg hátulr^ Most látom itt, pajzánságokat mondanom, biztos azt ígértem az van felírva. Bár egész másokkal jöttem, nagyotmondásokat hoztam, mondom, azt a csillagát neki, ha már itt vagyok Háry városában... Ezután két órán át hömpölygött a mesefolyam. Ültünk a partján, hallgattuk, megunhatatlanul. Százan egyszerre nevettünk, egyszerre töltődtünk fel jókedvvel, százan egyszerre éreztük úgy, mintha velünk kacsintana össze a huncut szemű mesemondó. Mi már tudjuk, kell a mese. Aki most nem jött el, az még ezután fogja fölfedezni. Neki majd egyszer máskor fog mesélni Berecz András. Megígérte, ha hívjuk, jön. Udud Teréz I „Ímhol a kép... Elkészült végre egészen, S keretében feszül a vászon. Vajon meghal-e a festmény, Ha megszáradt rajta a festék? Vagy csak azután él igazán? Pontokból áll a halmaz, - láss csodát S tekints a képre! Töredékekből áll össze Az élet egésze." Egy művész életében fontos a bemutatkozás lehetősége, a képzőművész életében pedig mérföldkő egy-egy kiállítás. Egyszerre két helyen is kiállítani, az már az ünnepnapok közé tartozik. Mészárosné Bodó Mária festményeit egy időben két helyen is láthatta Szekszárdon a műélvezetre vágyó közönség. Az egyik csoportos kiállítás a Bárka Művészeti Szalon tagjaival közös tárlat a Dienes Valéria Általános Iskola folyosógalériájában, amely február 15-ig volt látható. A második pedig az Illyés Gyula megyei könyvtár portagalériájában volt megtekinthető szintén február 15-ig, melynek az a különlegessége, hogy a festőnő első önálló bemutatkozása volt a nagy közönség előtt. Mások mellett szerényen meghúzódni egy-egy képpel látszólag könnyű feladat, bár ott egyszerűbb az összehasonlítás, de az igazi próbatétel egy önálló tárlat, amely most megvalósult. A tizenhárom kép többségét a természet ihlette, a múzsa csókja csak a késztetést adta, hogy mozduljon a kéz. Bodó Mária magáról így vall: Jó ideje érzem, hogy így kellene élni. A körülöttünk levő világ néha rossz hatással van a közérzetemre, mégis szerencsésnek érzem magam, mert a festészet világa, élménye mélyen megérintett. Maga az alkotás lélektisztító hatással van rám, kiégeti belőlem mindazt, ami felesleges. A Bárka Művészeti Szalon tagja vagyok, így lehetőségem van közös kiállításokon, rendezvényeken részt venni. Az igazi kihívás azonban egy önálló tárlat. Szekszárdon élek férjemmel, és két felnőtt fiammal. Jó érzés, hogy a családom és az ismém seim biztatnak, értékelik a munkámat. ErdtQ családban, erdőben nőttem fel, ezért a legfőbb ihletőm a természet. Nagy „segítségem" még a zene (Chopin, Csajkovszkij, Liszt, Debussy), amitől tökéletes a kikapcsolódás. Elsősorban tájképeket festek, de próbálkoztam portréval is. Gyakran ragaszkodom a reális ábrázoláshoz, szeretnék kicsit több teret engedni a fantáziának. Megtisztelő számomra, hogy a megyei könyvtár portagalériájában bemutatkozhattam, mint amatőr festő. Az én csendes életemben e napok az ünnepnapok közé tartoznak. " A hajnali fény áttör a fák sötétlő törzsei közt, és szinte mozdul az élet a lombok alatt. A természet hív, vár és minden a reményt, a megújulást és a tisztaságot tükrözi. Kiemelkedő ritkaságok, miniatűr festményei, melyen a virágzó fák, a zöld mezők, a közelgő tavaszt sejtetik, s egy eltűnt, de hiányzó műfajt idéznek. A leheletfinom ecsetvonások egy végtelenül szerény, és sokat ígérő tehetség bársonyos lelkületét tárták a látogatók elé. A témaválasztás és a technikai megoldás maga is rokonszenves, s mindezen felül a kiállítás költőisége megérdemelte a közönség és a szakma különös figyelmét. Nagy Vendel Csendes ünnepnapok