Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-18 / 39. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Szent ének és krónika Ősbemutató az újvárosi templomban Szent Márton havának tizedik napján, szombaton megtörtént a csoda. A Márton-napi újbor-ünnepet követően a hívek többsége a helyén maradt az újvárosi templomban, hogy a névadó szentről szóló újkori legendáriumnak részese lehessen. A bemutatott küzdelmes élet nagy tanulságokat hordoz, mert példa a jóra, a nemes lélekre, a hit erejére és győzedelmére, a szent elhivatottság meglelésére. A történet is példás: a katonából lett keresztény térítő úgy vonul be a szentek csarnokába, hogy a koldusnak vélt Krisztus hordja az ő fél köpenyét, tehát maga az emberré lett Isten, aki ismét megjelent, és aki elől nem lehet elbújni, ha szolgálatra szemelte ki teremtményeinek egyikét. A pannóniai Márton a kereszténység hősi korszakában lett a birodalom gyilkoló légiósából a hivalkodás nélküli szeretet és az önzetlenség katonája. Ennek, a Krisztus utáni negyedik évszázadban élt embernek a sorsát fogalmazta krónikás énekekbe Kis Pál István nagy odaadással, hozzáértéssel, méltó nyelvezettel és kitűnő metrikus formaérzékkel. A teljes alkotást A Pad című folyóiratban olvashatjuk folytatásokban. A verses epika igen ritka a kortárs 2001. NOVEMBER 18. irodalomban, s ha ilyen szépen komponált opus kerül az ember elé, hasonló színvonalú előadásban, ez erősíti a költészet megújító erejének tudatát. A költemény egy olyan ívét mutatták be az előadóművészek a nagyközönségnek, amely az egész epikus folyamot reprezentálta. A négy hangra - három szavalóra és egy tenorra komponált megjelenítés a hely szelleméhez méltó emelkedettséget sugárzott. A szentély felől elhangzott szavak és a Gregorián koncert-válasz olyan harmóniává állt össze, amely igazi foglalata volt a rendalapító szent püspök életének. Teli Edit és Orbán György, akik a történet hangjait szólaltatták meg, Schwezoff Dávid tisztán csengő Gregorián-interpretációjával együtt ünnepélyt teremtett az ünnepen. Ezen az estén - úgy érezhettük ismét megtörtént a csoda. A lelkekben ismét megjelent koldus képében az Úr, vállán a fél köpeny. Csupán egy kérdés maradt. Ki hord^ za a másik felét? Gacsályi József A tudományos és művészeti szemle ez évi 3. száma ismét tematikus, a műfordításról, annak kihívásairól, az irodalom klasszikus és újszerű tolmácsolásáról, pontosságról, költői identitás szabadságról közöl még a laikus számára is izgalmas írásokat. Az oldalakat szinte „falja" az irodalmat szerető olvasó - szellemi izgalmat él át, akár a közkedvelt Lyukasóra megoldandó feladataiban. A műfordítás szakág, s rögtön felvetődik a kérdés, ki a jó műfordító? A hű, a precíz, aki eredetiből dolgozik vagy aki az adott költő érzésvilágát tükrözi? Valószínűleg nem sok költőnk beszél például japánul, mégis a haiku- (forma, filozófia, életmód is) verseket a fordítások emelték az irodalom fényébe. Albert Sándor idéz a Világirodalmi lexikonból, e szerint a haiku „könnyedén felvázolt természeti képeinek mély gondolati, filozófiai tartalmát semmilyen fordítás nem adhatja vissza." Tehát az 5-7 szótagból álló műfaj más nyelvre való lefordítása eleve kudarcra van ítélve? „Mennyire haiku az európai haiku és ki döntheti el, milyen kritériumok alapján?" Ki tudja visszaadni a költő által átélt tapasztalat nyelvi dimenzióba helyezését, „egy hang érzékelését, egy tárgy törékeny jelenlétét, egy állat surranását, egy harmatcseppnek a faágtól való elszakadását... a vízen tükröződő telihold látványát?" Albert Sándor példaként Matsuo Basho, a XVII. században élt híres japán haiku-költő talán legismertebb alkotását mutatja be. Idézzük fel a nyersfordítást, majd hat magyar költőnk egy-egy fordításváltozatát, hátha ráérzünk az eredeti pillanat gondolatiságára... Tarján Tamás megjegyzését is értve: „a zenbuddhizmussal érintkező, filozófiai indíttatású haiku legalább olyan távoli az európai verskultúra számára, mint ahogy a szonett... a japán olvasónak." (Öreg tó Béka beleugrik Víz[nek a] hangja) TÓ Öreg halastó szendereg a langyos magányba némán... Most beléje cuppan loccsanva egy loncsos varangyos. (Kosztolányi Dezső) Tó. A hínárba most egy béka Micsoda lárma! (Illyés Gyula) MEGLEPETÉS Ó, az öreg tó! Egy béka ugrott belé Megcsobbant a víz. (Képes Géza) Tó, békalencsés. Béka ugrik, zsupsz, bele! Vén vize csobban. (Tandori Dezső) Lábát kinyújtja hosszan a versenyúszó béka, mikor a tóba lottyan. (Faludy György) Sima víztükör. Béka ugrál a parton Megcsendül a tó. (Rácz István) Folytatva a sort: Sarkady Sándor régi kínai költőket fordított Hajdú Lajos nyersfordításainak segítségével, s kissé félve jegyzi meg, hogyha valamit nem értünk, azt szoktuk mondani, hogy „nekem ez kínaiul van", azaz ebben az értelemben azt kérdezi: szabad-e nyelvtudás nélkül fordítani? Weöres Sándornak az volt a véleménye, hogy „nem az a fontos, hogy angolul vagy kínaiul értsünk, hanem hogy versül tudjunk." S a fordító számára még egy vigasztaló gondolat, Babitsé, aki arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, ezt válaszolta: „Shelley: Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában." ^^ Örökzöld téma, mégis említjük: vajon, ha íróink, költőink a világnyelvek d^B kén alkottak volna, nem idéznék-e őket - szó szerint - a legnagyobbak között? A közel 100 oldalas Új Dunatáj a terület oly széles spektrumát nyújtja, hogy minden tanulmány megérdemelné a továbbgondolást. Tarjányi Béla a Biblia 2000 nyelvre ültetett fordításainak felelősségéről, nehézségeiről - például, ha a befogadó nyelvnek nincs megfelelő és elegendő szókincse a fordításhoz - és sajátosságairól - az NDK-ban megjelent fordításban nem szerepelhetett az, hogy „Istenem által ugrom át a falat." (Zsolt 18,30) - nyelvteremtő erejéről, a fordítástípusokról, az alapszövegek történetiségéről ad áttekintést. Lator László felteszi a kérdést, lehet-e egyáltalán verset fordítani? Példái közül pár: Megy a juhász szamáron; Talpra, magyar!; A semmi ágán ül szivem. Tandori Dezső a műfordító költőkhöz fűződő anekdotákról; Géher István a műfordítás mágiájáról; Kristó Nagy István a Janus arcú szimfóniákról; Pecsuk Ottó, Timár György, Madarász Imre a versfordítói tapasztalatokról, lehetőségekről összegez, ki-ki a maga területén professzionálisan; a Rilke-fordításairól is ismert Erdélyi Z. János Georg Trakl verseinek „áttételi" problémáit feszegeti, s közöl megragadó, általa fordított részleteket; Gacsályi József a XX. századi román irodalom meghatározó alakjának, Ion Margineanu kifinomult formaiságának magyar tolmácsolásával tiszteleg a költői nagyság előtt. A kötet végén DrescherJ. Attila búcsúzik Vadas Ferenctől, Nagy Janka Teodóra és Szabó Géza Kőhegyi Mihálytól, a szerkesztőség pedig Mészöly Miklóstól. A Műközelben című mellékletben ezúttal Szigeti Lajos Sándor Ezredvégi József Attila-szonettek címen ad ifjabb és idősebb korosztályoknak gyakorlati műelemzést. A szemle olvastán válik igazán érthetővé Baka István - akinek hagyatékából Ajgi-fordításokat olvashatunk - még most is előtűnő felszabadult mosolya: „ma 4 sort fordítottam... ma 20 szót fordítottam". S hogy ez így legyen örökül nekünk, mindig hazajött. A szülői házba. Kedves lemezei közé. Németh Judit i