Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-18 / 39. szám

SZEKSZÁRDI 2001. NOVEMBER 18. VASÁRNAP Szerepjátékokat játszani jó $ Koszta Gabriella főállása szerint színésznő, emellett a Jelenkor Könyvkiadó marketingese, és kommunikációs tréningeket vezet a Pécsi Tudományegyetemen. A sokoldalú és hallatlanul energikus művésznővel a megyei könyvtárban beszélgettünk, ezúttal éppen magáról a beszélgetésről, a kommunikációról, aztán önismeretről, szerepekről, s még sok egyéb hasznos haszontalanságról. - A színészet, szerepek, önálló irodalmi műsorok, ez a hivatás. A könyvkiadás mintegy családi vállalkozás. De hogyan került a kommunikációs tréning a „foglalkozási" körébe? - Magam is eltöprengtem már ezen. A rendszerváltás után vállalkozók, menedzserek gyakran kértek meg színészeket, hogy tájékoztassák, tanítsák őket, bizonyos helyzetekben hogyan kell viselkedem. Egyre több elbizonytalanodott ember fordult hozzánk ilyenfajta segítségért. Divatba jöttünk. Már akkor elgondolkodtam, hogy éppen a színészek, ez a társadalmilag lecsúszó művésztársaság az, aki a társadalmilag felemelkedő vállalkozó rétegnek segítséget tud nyújtani? Mi lehet az oka? Talán az, hogy a színészet önismereti hivatás. Önmagunkhoz kell egy utat bejárni, s megtenni. S az ember azáltal, hogy egy csomó mindent és rejtett dolgot, titkot, a mindennapi átélés révén megtud és fölfedez önmagáról, így sok mindent megtud ezzel egyidejűleg másokról is. Valószínű, hogy akiknek van ilyen - mondjuk így - önismereti kultúrája, azokról feltételezik az emberek, hogy könynyebben eligazodnak az életben. - Régen nem tanították a kommunikációt, mégis elboldogultak az emberek. - Régen voltak követhető minták. De szerintem tanították is, csak nem így hívták. Ott voltak például a színjátszó önképző körök. Ennek nem az volt a lényege, hogy fantasztikus előadásokat hozzanak létre, hanem az, hogy szerepjátszás közben a saját személyiségét állíthatta a játszó egy felállított szituációba, s ezenközben végbement egy önfelfedező tevékenység is. És én tudom, hogy ilyen formában játszani jó. Gyerekjátékokat is játszani jó. Szerepjátékokat játszani jó. Erre minden ember bizonyos szinten képes, és ezáltal sokkal könynyebben talál önmagára. S ha az ember magára talál, akkor könynyebben tud nem az elvárt szerepek szerint, hanem önmaga szerint mozogni a világban, a társadalomban. És nem valószínű, hogy feltétlenül elvárt szerepek szerint kell élni. - Mostanában megjelent egy tucatnyi önsegítő könyv, mind arra biztat, hogy „fogadd el önmagad, légy jóban magaddal". A kommunikációs tréningek meg mintha éppen viselkedésmintákat akarnának tanítani. - Ki-ki maga dönti el, hogy igénye és szüksége van-e ilyen tréningre. Viszont az biztos, hogy az emberek sikeresebbnek érzik magukat, ha magabiztosak. A siker az általánosan elfogadott, bár megtévesztő álláspont szerint az, ha tevékenységemet mások is elfogadják, értékelik, és főleg anyagilag honorálják. Aki ennek az általánosságnak nem felel meg, az esetleg sikertelennek érzi magát, s kudarcként éli meg. A tréningek éppen arról szólnak, hogy van másfajta siker is, mégpedig az önazonosság megélése. Ez az állapot, ami hosszú távon „kifizetődőbb". A gyakorlatok során először eljutunk önmagunkhoz, s önmagunk minél elszántabb, minél mélyebb, intenzívebb megismerése után lehet elindulni, és nyitni a másik felé. Minél közelebb jutunk önmagunkhoz, annál jobban tudunk másokat is elfogadni, és őszintébb kapcsolatok alakulnak ki. Hiszem, hogy aki önmagát vállalja, az otthonosabb az életben, mint aki csak a külső elvárásoknak kíván viselkedésével, magatartásával megfelelni. Kommunikálni pedig egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondoljuk, csak az a feltétele, hogy merjük felvállalni önmagunkat. Ez nem megy mindenkinek egyformán könnyen. Ebben a görcsoldásban, feszültségoldásban, önfelfedezésben, önmegismerésben segíthetnek a kommunikációs tréningek. Udud Teréz Ecsettel és szikével... Bari Árpád képei a megyei könyvtár portagalériájában A művészet különleges egyénisége állítja ki a hónap műtárgyát vagy inkább műtárgyait a mára már szép hagyományú, ám meglehetősen kamaraterem méretű portagalériában. Bari Árpád, aki elsősorban orvos és ugyancsak elsősorban festőművész, 1984-ben távozott hazájából - az akkori közállapotokat csak az amnéziá'sok sírják vissza - és nem mindennapi kalandokat átélve jutott mai hivatalos lakhelyére, 'schaffenburgba. Bari Árpád azonban nem egyszerű vagabund. Életét úgy sikerült lakítania, hogy bár a művészetnek él, legalább annyira lekötelezettje orvos létére a gyógyításnak, a schweitzeri karitatív szemlélet jegyében. Képei is ezt a felfogást tükrözik. Az utolsó paradicsom című nagyméretű táblaképén azok az állatok vannak jelen, amelyekkel már nem találkozhatunk, mert kihaltak. A Természetrajzi Múzeum munkatársaival közösen sikerült megformázni az immár örök vadászmezőkre költözött állatokat. És itt adjuk át a szót a művésznek A teljesség vágya című önéletrajzi ihletésű könyvéből idézve: „A képen még élnek azok az állatok, amelyeknek a valóságban már az utolsó példányát is kipusztította az ember. A Tasmánia bozótos erdeiben élő erszényes farkas elejtéséért például ...50 évvel ezelőtt még jutalmat fizettek, mert a juhállományt veszélyeztető ragadozóként tartották számon. 1935 óta mindenesetre senki sem látott erszényes farkast... A kép bal sarkában álldogáló zömök, hosszú csőrü furcsa madár a dodó. Ezt a pulyka nagyságú galambfélét portugál hajósok irtották ki még a 18. században, amikor újra meg újra kikötöttek Mauritius partjainál, Madagaszkártól keletre - hogy friss húst szerezzenek be." És a képen látható még közel száz olyan állatfaj, amely az emberi ostobaság áldozata lett. Bari Árpád jelképrendszere Boscht idéfcné, ha nem volna alakjain a realitás borzalma, ami közelebbi ismerősünk a pokolnál. Talán Dali szürreális szomorúsága közelebbi rokona, az elherdált idő roncsai felé való kilátástalan ügetést érezzük, mert motívumvilágán megjelenik az emberiség által viszszavonhatatlanul elkövetett hiábavalóságok sora. De Bari Árpád nem melankolikus, nem depressziós, s még csak nem is pesszimista lélek. Hisz egy eljövendő nagy megújulásban, ami még az ember feltámadás előtti létére lesz jellemző. Érdekli az élet csíraállapotának ábrázolása: „Egyre többször foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetséges-e anatómiai értelemben két emberi testet, a férfiét és a nőét, egymással összefonódva a legtökéletesebb mértani test, a gömb alakjában ábrázolni. Csak egy burok segítségével sikerült amit hol mákgubóként, hol áttetsző burokként ábrázoltam ami mint egy szappanbuborék (ahogy a boldogság is) bármely pillanatban szétpattanhat." Bari Árpád olyan humanista, aki festőként keresi kenyerét, és a másik hivatása - a gyógyítás - által rárótt feladatokat is teljes emberként igyekszik teljesíteni ott, amerre szükség van rá. Jelenleg Eritreában, embertelen körülmények között, osztozva a bennszülött sorssal. Úgy gondolom, minden téren lassítani szeretné azt a folyamatot, amivel az értelmesnek látszó földi faj önmagát is kiirtja végül. Bari Árpád képei az Illyés Gyula Megyei Könyvtár portagalériájában láthatók november hónapban, ahol idézett memoárkötetét is megvásárolhatják kedvezményesen. Gacsályi József