Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-11 / 38. szám

SZEKSZÁRDI M­IASÁRNJIP 2001. NOVEMBER 11. LEVELET HOZOTT A POSTA Lőtér vagy nyugalom??? Tisztelt szerkesztőség! Az önök közvetítő segítségét kérem (több mint száz ember nevében). Egy fokozatosan fejlődő, épü­lő városrészben lakunk, Szekszárd északi szélén, a Ságvári Endre utcában, immár közel 20 évi Annak idején, amikor ideköltöztünk (és ezt azóta, 2000 de­cemberéig folyamatosan tapasztaltuk) elsősorban a környék, az utca barátságos, nyugalmas, tulajdon­képpen igazi pihenőövezet jellege miatt SZERET­TÜNK itt élni. Olyannyira, hogy az állandó madárcsi­ripelésre ébredés, a minimális autóforgalom (zsákut­ca), a rengeteg zöld növényzet, virágok sokasága és az utcában lakók egymást segítése nem is késztetett minket gyakran arra, hogy elutazzunk nyaralni. Pi­henni itt mindig tökéletesen lehetett. A múlt idő használata nem véletlen! 2001 januárjától SAJNOS! Ez megváltozott, pusz­tán bizonyos emberek (akik egészen bizonyosan NEM ITT ÉLNEK!) önkényessége, nemtörődömsége miatt. Ugyanis a régóta használaton kívüli (ki tudja, milyen állapotban lévő, mennyire biztonságos!) lőte­ret ez idő óta újból HANGOS, ÉLES, olykor IJESZTŐ (főleg, akikben a háború rémségei még élő emléke ­ilyenek jó páran vagyunk ebben az utcában), egysze­ri, vagy sorozatos DÖRRENÉSEK, ROBAJOK remeg­tetik meg. Ezáltal okozzák a mi utcánk (Ságvári E.) és a környékbeliek bensőségességének, békéjének teljesen érthetetlenül a VÉGÉT. Bizony a mi kor­osztályunkbeliek kifejezetten rosszul, félelemmel telve gondolnak vissza a háború rémségeire, amit ez újból és újból felidéz. Amikor az utcán kutyák mar­hatják halálra az embert, vagy egyéb támadásoktól kell folyamatosan tartani, legalább az OTTHON le­hessen igazán nyugalmas, békés. NEM ÉRTJÜK, ho­gyan lehetséges ezt az igazán veszélyes tevékenysé­get ilyen felelőtlenül a LAKOTT TERÜLETEKBE eny­nyire BELEÉPÜLVE folytatni. Bizonyára létezik egy ezt szabályzó törvény, amelyben a kötelező távolsá­got is megjelölik (nem is szólva a napi gyakoriságról, előfordult, hogy mindennap, még vasárnap is gya­korlatoztak!). Komolyan elgondolkodtató az a jelen­ség, hogy manapság ahhoz, hogy egy ehhez hasonló problémával foglalkozzanak az illetékes vezetők és törekedjenek azt megoldani is,-súlyos helyzetnek kell bekövetkeznie, akár halálesetnek! Tanácstalan­ságomban és elkeseredettségemben írtam önöknek ezt a levelet. Bízom abban, hogy valamilyen formá­ban tudnak nekünk ebben a helyzetünkben segíteni. Túl kisembernek érzem magam ahhoz, hogy egye­dül el tudnék járni ebben az ügyben. Segítségükben és jó akartukban előre is bízva, amit már most meg­köszönök. Isten áldja önöket. Kedves levélírónk! Mivel 20 éve folyamatosan min­den nap (és egész nap) 120-160 decibeles zajártalomnak kitéve élek (Béri Balogh Á. u.), amely sokszor még a bömbölő televízió hangját és túlharsogja, ezért aztán rettenetesen nagy empátiával ol­vastam a levelét. Arról, hogy az itt élő emberek a megengedett szint­nél sokkal nagyobb zajterhelésnek vannak kitéve, már régóta tud a környezetvédelmi hatóság, de en­nek ellenére sem lehet leállítani a közúti forgalmat a KÖZÉRDEK (így, csupa nagy betűvel) elsődle­gessége miatt... Panaszával felke­restem a rendőrségi lőteret üze­meltető Tolna Megyei Rendör-fő­kapitányságot, ahol Szabó Zoltán százados, a Tolna Megyei Rendőr­főkapitányság kiképzőtisztje vála­szolt a levelében felvetett kérdé­sekre, aggályokra. „Bizonyára létezik egy ezt sza­bályzó törvény" - írja levélírónk és ezt Szabó Zoltán meg is erősíti: „A rendőrségi lőtér engedélyeztetési eljárása a 115/91. sz. (tehát a rend­szerváltozás utáni) kormányren­delet alapján történt, amelynek so­rán a székesfehérvári környezetvé­delmi hatóság (elfogultság kizár­va) zajhatás vizsgálatot végzett, egy előre meg nem határozott idő­pontban. Ezen vizsgálat alapján a lőtér megfelel a hatályos környe­zetvédelmi előírásoknak is, nem­csak a biztonsági előírásoknak, így aztán szó sem lehet semmiféle ön­kényességről, nemtörődömségről, felelőtlenségről. A lőtér biztonsága maximális, még a gyakorlatozó rendőrökre sem veszélyes." Szabó Zoltán megmutatta a lő­gyakorlatok gyakoriságát és időtar­tamát rögzítő dokumentációt (az időtartam 8 órától 16 óráig tart), amely azt bizonyítja, hogy nincs minden nap lőgyakorlat. Negyed­évente (a kiképzési terv miatt) a lőgyakorlatok gyakorisága megnő (például március 12., 13., 14./20., 21., 22.) és egyszer - kivételesen ­vasárnap is volt lőgyakorlat. Ezen a lőtéren kizárólag „meggymag­köpködő" maroklőfegyverekkel lő­nek, és a 20 éve itt lakók tudhatják azt is, hogy ez a lőtér 20 évvel ez­előtt is itt volt, csak akkor az MHSZ üzemeltette és használta, kevésbé szigorú előírások alapján. A zajszint további csökkentése céljából - és az időjárás viszontag­ságainak a kivédésére is - tervbe van véve a lőtér lefedése. Senki sem állítja azt, hogy a lőtér zajta­lan és az is köztudomású dolog, hogy az emberek tűrőképessége is más és más. Egy csendes, úgyne­vezett „süketszobában" egy kis fel­fújt papírzacskó elpukkasztása is ágyúlövésként hangzik. Higgyék el, ha a mi forgalmas főútvonalunk mellett lenne a lőtér, nekünk fel ^^ tűnnének a lőgyakorlatok... „Lőtér, vagy nyugalom?" - tette fel a kérdést levélírónk. Ez a kér­dés nem (lehet) kérdés, mert a né­pi bölcsesség szerint is a nyugalom a hosszú élet titka. De ne felejtsük el azt sem, hogy sok esetben a rendőrök is besegítenek abban, hogy hosszabb életűek lehessünk és ehhez lőgyakorlatokra is szük­ség van. (Valamit valamiért.) Kedves Ságvári Endre utcaiak, ha valakinek esetleg az okoz gon­dot, rossz érzést, félelmet, hogy tudja, Ságvári Endre a rendőrség­gel vívott tűzpárbajban vesztette életét, akkor fölösleges az aggoda­lom, mert manapság már a rendőr­ség csak a köztörvényes bűnözők­kel keveredhet tűzpárbajba. B. Gy. L. Történelmet írunk Generációk gördülnek egymás után az élet óriás futószalagján. Minap éltünk át pár megka­póan szép órát a veszprémi egyetem aulájában első unokám mérnökavatásán. Az ugye természetes, hogy mást érzett mellet­tem jobbra lányom, aki édesanyai könnyeivel fürdette lelkét és mást, tőlem balra párom, aki mint elnyűhetetlen nagyi boldog büszkeséggel nézte első unokáját, amint átveszi jeles diplo­máját. Csodálatos órák voltak. Könnyeket facsaró boldogságban, ujjongó és befelé örvendező rej­tett büszkeséggel éltem át felnőtt unokám nagy örömét, mint nagypapi. Ilyenkor nem tudja énekelni, csupán befelé rebegi az ember Kölcsey Himnuszát és Vörös­marty Szózatát. Emlékek villogtak lelkemben, mert azok közé a szerencsések közé tartozom, aki éppen har­madszor vehettem részt hasonlón. Most mellettem könnyező lányom és vőm doktorrá avatásán - majd pár év múltán nagyfi­am - ki most Malév-pilótaként boldogan porolja Európa légi útjait - hasonló mérnökavatása volt az első kettő ilyen boldog megpróbáltatásunk. Emlékszem, fiam avatása után betértünk a Gellértbe egy szerény kis ünnepi ebédre. Nem rongyrázós volt, csak amennyit előre félretet­tünk, abból ünnepeltünk szerény, de lelket sü­tögető boldogsággal. És most érkeztem oda, amiért mindezeken kí­vül tollat ragadtam. Közvetlenül mellettünk lévő asztalnál ült egy édesapa a fiával, kit szintén aznap avattak. Csendesen beszélgettek. Mert ugye a nagy mon­dandók nem a nyilvánosságra tartoznak. Egyszerű, iinneplős, falusi bácsi volt ez az édesapa. Egy-egy pohár sörrel koccintottak. „Is­ten éltesse Apám!" - Isten éltessen, gratulálok, Fiam!" Aztán a bácsi rendelt EGY ebédet a fiának. Ő maga, nyilván majd a vonatban falatozik abból, mit az Édesanya otthon elpakolt. Beosztása az anyagi javaknak ennyit engedé­lyezett ennek a nagyszerű apának, ennek a íifl ból mérnököt faragó egyszerű falusi embernek. Nem tudom feledni kemény, dolgos kezének vaskos ujjait, melyekkel átfogta karcsú söröspo­harát és fátyolos szemeivel boldogan nézegette jóképű, diplomás, nagy fiát! Unokám avatásán a mi sorunkban, tőlem a harmadik helyen egy édesapa ült. A már leírt­hoz hasonló, egyszerű ember. Kezét az előtte lé­vő szék támláján pihentetve. Odanézve megpil­lantottam ezt a kezet, mely nem egy tollforgató­féle volt. Az az izmos, ráncos, vaskos, erős hü­velykujj egy kemény kézfej dísze volt. Tekin­télyt parancsoló. Én azzal is néztem. Ő azzal ko­vácsolta fiának mérnöki diplomáját. Isten áldja érte! Előttünk balra ült egy kis egyszerű Nagyi. És amikor odahajolt hozzá az a friss diplomás jóké­pű unokája, ez a Nagyi heves örömmel ölelte magához és agyon-vissza csókolta azt a csinos fejet. Elárasztotta a büszkeség, örömöt sugárzó csókjaival, könnyeivel! Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt is láthattam. Őket sem lehet soha elfelejteni! Szentgyörgyi Kálmán (Részlet a szerző készülő könyvébűi.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom