Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-02-18 / 6. szám

SZEKSZÁRDI 2001. FEBRUÁR 18. VASÁRNAP J , SZEKSZÁRDI VASÁRNA

P rm Kesergő - Escherről Soha nem fért a fejembe, hogy egy országosan és nemzetközileg is elismert alkotót miért éppen szülővárosában nem tartanak számon. Még azt sem lehet mondani, hogy műveit nem ismerik, hiszen sokan észrevétlenül is megőrizték emlékezetükben néhány jeles alkotását, amelyek egykori képeslapokban vagy történelemkönyvek oldalain mesélnek az éles szemmel látott valóságról. Escher Károly 1890. október 22-én született Szekszárdon. Atyja székkészítőként került a megye központjába, ahol Sághi Ilonával, feleségével próbált megélni - nem sok sikerrel. Elhíresült fiúk itt kezdte elemi iskolai tanulmányait, de már 1899-től szüleivel Budapesten próbál szerencsét. Géplakatosinas lett, majd rajzolóként dolgozott a Ganz-, utóbb a Schlick-Nicholson-gyárban, hogy előbb amatőrként kezdve, utóbb profivá változva jegyezze el magát a fényképezéssel. Először némafilmek segédoperatőre, 1919-ben a változások jeles megörökítője, de a húszas évektől a mozgófilm Magyarországon nem biztosított megélhetést, ezért Escher váltott és az újságoknál próbálta eladni képeit. A Pesti Napló hamarosan alkalmazta is, a kortársak pedig fölfigyeltek olykor lírai hangú, olykor könyörtelen őszinteségű képriportjaira, amelyek szöveg nélkül is közelebb vitték a nézőt a valósághoz. Az atlétatermetű, örökifjú és örökmozgó fotós szinte minden jelentős eseményt megörökít a biatorbágyi robbantástól a kisemberek kilakoltatásáig. Hatására jellemző egy maga leírta eset: „Szabad legyen tényként megemlítenem, hogy amikor az Est Lapokban megjelentek a nyomortelepriportok, ezek között is a legnehezebb fajsúlyú, a pesterzsébeti hírhedt Hangya-telepi riport, olyan nagy volt a felzúdulás hivatalos berkekben is, hogy azt a szörnyű nyomortanyát sürgősen likvidálni kellett." Legendás volt kitartása is, ' ahogy arról egyik kollégája, Dancs József ír: „Bolyongás télidőben a Duna-Tisza-közén. Disznótoros riportra hívtak bennünket a tiszakécskei tanyavilágba, de a sűrű ködben eltévedtük. Én nem láttam messzebbre egy őzbakugrásnál, de a sasszemű fotós észrevette az út mentén heverő témát. Azt a faágra akasztott madáretetőt, amit - mint kiderült - a közeli tanyai iskola kisdiákjai készítettek. Escher Károly barátom másfél óráig állt lesben, elgémberedett keze-lába, zúzmara rárakódott a ruhájára, de nem tágított. Olyan riportot készített a magyar télről, amellyel nagydíjat nyert..." Számos hazai és nemzetközi elismerése a szakma megbecsülését mutatja, merésznek ható újításai - például Bartók A csodálatos mandarin című művének előadásáról készült táncképei - mármár a fénykép sajátos korlátait is legyőzik. Több kötete közül főleg a riportfényképezésről és Bajor Giziről szólók féltett kincsei a boldog tulajdonoApám (Escher Károly brómolajnyomata) Escher Károly (Koncz Zsuzsa fotója) soknak. Mégis azt mondhatjuk, hogy legismertebb munkája nem saját fénykép, hanem a Petőfidagerrotípia rekonstruálása. Ha ma már másként fogna ehhez a XXI. századi ember, akkor is fejet hajthat az 1950-es években kikísérletezett módszer és eredmény előtt: a nemzet nagy költőjének igazi arcát ekkor és ezáltal ismerhették meg eleink. Tudását igyekezett más formában is megosztani: az újságíró-iskolában tanított, s oiy nagy hatással, hogy még Koncz Zsuzsa is beiratkozott egy kurzusra. (így hozta a véletlen, hogy az egyetlen használható Escher-portré is éppen tőle van...) Halála előtt egy évvel a Nemzeti Galéria gyűjteményes kiállítással tisztelte meg, hagyatékából országos vándorútra indult egy másik kiállítás, amely végül elrongyolódott, tönkrement. A Tolna Megyei Népújságban 1989 januárjában, majd 1995 októberében olvashatott szülővárosa szerény megemlékezést, 2000ben a Fotóriporter, a Magyar Fotós Újságírók negyedéves lapja szentelt emlékének igen színvonalas különszámot. (A fenti idézetek is ebből valók.) Csupán a kultúrájára büszke Szekszárd hiszi azt, hogy 1966. február 16-án elhunyt szülöttét büntetlenül elfeledheti. Vajon hány évfordulónak kell még eljönnie, hogy ez is megváltozzon, vagy az ilyesmi egészen reménytelen?! Dr. Töttős Gábor ÓDON DERŰ 91. A megdobált rendőrkapitány (1906) Szekszárd kétezeréves történetében ritkán esett meg, hogy a helybeliek tettlegességre ragadtatták volna magukat. így is maradt volna mindez, ha 1905-1906-ban nem következik be a nevezetes alkotmányos válság. Ennek során - az ellenállás letörésére - a király által jogtalanul kinevezett darabontkormány kormánybiztosokat küldött a megyeszékhelyekre. Szekszárdon is ezt várták 1906-ban a Közérdek korabeli tudósítása szerint. Február 20-án délután a köznép „neki tüzesedett, nagy csoportokban kezdett hullámzani a város főbb pontjain, a vasútnál leste a vonat érkezését". Délután az állomáson „már százszámra hemzsegett a közönség, s kivált, amikor a 20-22 főnyi csendőrség kirukkolását meglátta, biztosra vette a kormánybiztos érkezését" de ez elmaradt. „Este már valami ezerezerötszázra volt tehető azok száma, akik részint a vasútnál, részint kíváncsiságból a gyalogjárókon lesték Mérő János megérkezését. A sors, hogy úgy mondjuk, ostoba véletlensége izgalmas s majd nagy horderejű esetnek lett szülője. A vonaton ugyanis Molnár Lajos, Szekszárd város rendőrkapitánya is ott volt, akiről a városban az a hír terjedt el, hogy Sélley egyenes utasítására utazott Budapestre, hogy a kormánybiztos lejövetelét előkészítse. A rendőrkapitány hasztalan igyekezett megnyugtatni a tömeget, hogy a kormánybiztos nincs a vonaton...", hiába próbálta ezt megerősíteni a csendőrség meg a főszolgabíró is, az ellenkezőjét hitték. „Növelte ezt a meggyőződést, hogy a rendőrkapitány más kocsi hiányában Leopold Mihály magánzó kocsijára ugrott fel s mikor a tömeg kettőjüket együtt meglátta: Ott a kormánybiztos! Kiáltással utánuk eredt s őket hatalmas kődarabokkal dobálni kezdte. Helyzetük a Garay téren vált legveszedelmesebbé: kocsijuk a gyors kanyarodás folytán majd felfordult, pedig itt is hatalmas számú tömeg várakozott" - már nemcsak kővel, hanem késsel és revolverrel is. Mégis sikerült egérutat nyerniük, s egy Széchenyi utcai házban élhették át az ablakok csörömpölését. „A csendőrség tapintatos fellépésével szétoszlatta a népet" - olvassuk a korabeli kardlapozást, mint záró pillanatot. Lanius Excubitor