Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-09-24 / 32. szám

2000. szeptember 24. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 5 cAk* <* reményt megöli embert öl POLCZ ALAINE ELŐADÁSA SZEKSZÁRDON Többhónapos nyári szünet után szeptember 11-én folytatódott a Szekszárdi Millenniumi Léleképítő Program. Ez alkalommal városunk díszpolgárának, Mészöly Miklósnak a feleségét, Polcz Alaine tanatológust, pszichológust üdvözölhettük városunkban, a Babits Mihály Művelődési Ház színháztermében, ahol ezúttal mintegy félezren gyűltek össze az érdeklődők. Polcz Alaine, bár egyik kötetét Déry-díjjál és „Az év könyve" díjjal is kitüntették, nem tartja magát írónak a szó szoros értelmében. Mint mondja, egy «

i író annak él, amit ír, számára az a legfonto, a történethez, még ha van is valóságalapja, ít tud hozzáadni, és jó értője a nyelvnek. EzBzel szemben ő bevallása szerint fotografálja és precíz őszinteséggel bemutatja az életet és az élet sokszínűségét, és maga az írás „csupán" eszköz ehhez, voltaképpen tehát másodlagos. Mégis, kiadott könyveit magas példányszámban adják el, van, amelyiknek már a harmadik kiadása is napvilágot látott - és ennek az oka minden bizonnyal éppen az igazság kendőzetlen feltárásában keresendő. Foglalkozása, hivatása a halálhoz, a haldokláshoz köti Polcz Alaine-t. Immár 65 éve foglalkozik emberekkel, körülbelül négy évtizede pedig haldoklókkal: innen ered hitelessége, őszinte hangja. Nem is szabad, hangoztatja, hamisnak, hazugnak lenni azokkal, akik már a halál küszöbén állnak; ez az igazság órája, amely lemezteleníti az embert, akinek nincs már oka, hogy becsapja önmagát és másokat, és nem is vágyik már erre. Ugyanakkor nemcsak a haldoklónak ismeretlen a meghalás élménye, hanem a hozzátartozóknak, a barátoknak: az ^fcetben maradóknak is. Ezt az ismerethiányt ^^®ekszik Polcz Alaine tanatológus (a megnalással, haldoklással foglalkozó tudományág a tanatológia) és író könyveivel, előadásaival megszüntetni, vagy legalábbis orvosolni. A mintegy másfél óra, melyet a Léleképítő legutóbbi estjén az előadó társaságában eltölthettünk (bár a szerencsésebbek már a nap korábbi óráiban egy kötetlen beszélgetés alatt is hallgathatták Polcz Alaine szavait), nos ez a „mozifilmnyi" idő meglehetősen kevésnek bizonyult ahhoz, hogy igazán részletesen megvizsgálhassuk a témát, mely három részre osztva a születés, a szerelem és a halál köré csoportosult. Ezért az írónő megpróbálta a témakörök jellemző, fontos vonatkozásait kiragadva bemutatni nézeteit és a valóságot. A születés, mondta, az élet egyik legfontosabb mozzanata, mára mi mégis eltorzítottuk, természetellenessé tettük. A tudomány fejlődésével leküzdöttük a szülés előtti problémákat, magát a szülést és körülményeit azonban különös módon egyáltalán nem javítottuk. Az újszülött hirtelen vakító fénybe érkezik az addig őt körülvevő sötétségből, ezután elvágják a köldökzsinórt, ami számára rövid fuldoklást okoz, majd ráadásul elszakítják az anyjától is. Polcz Alaine az állatvilágból vett példával szemléltette, hogy természetes körülmények között mindennek úgy kellene történnie, hogy az anya gyermekei mellett marad, csupán halaszthatatlan szükségleteinek (táplálkozás, ürítés) elvégzésére hagyja őket magukra, és egészen addig neveli őket, míg nem képesek önállóan megállni a helyüket. A civilizáció, a szocializáció a huszonegyedik század emberének szinte lehetetlenné teszi mindezt (bár újra kezd előtérbe kerülni például az otthon, természetes módon történő szülés), pedig azzal, hogy legalább részben visszatérnénk az ősi módszerekhez, közvetlenebbé és nyíltabbá tehetnénk a szüléshez való,yiszonyunkat. A szerelem, mutatott rá a pszichológus, mindig létezett, de meglehetősen keveset törődtek vele. Egy római patrícius például, ha szexre vágyott, a rabszolganőit vette igénybe, ha igazi kéjt keresett, a hetérákhoz fordult, és a feleségét csupán akkor kereste fel, ha utódot akart nemzeni. Persze ne feledkezzünk meg az ellenpéldáról sem, hiszen a görögöknél a szeretetnek sokféle fajtája volt (erósz volt a testi szeretet neve, karitász a jótékony, részvevő szereteté és így tovább), a szerelem pedig mindezek összessége volt. Mára természetesen ez is átalakult. Immár megvan az igény a szerelemre, erősödik a partnerhez való viszony és jellemző a hozzánk illő társ keresése a magas elvárásokhoz azonban alacsony szint társul. Azzal, hogy kevésbé ítéljük el a válást, gyakoribbá is tettük: tehát nem életbevágó szörnyűség az, ha először (netán másodszor, negyedszer stb.) rosszul választunk. A szextabu bontása maga után vonzotta a szexpornó megjelenését, ami még tovább csökkentette a nívót. Jobban meg kellene vizsgálnunk hát a régi példát, emelte ki Polcz Alaine, és tanulhatnánk is belőle. A halál, a meghalás méltósága is eltűnt, noha napjainkban már jelentős erőfeszítéseket tesznek ennek a visszaállítására. A korábbi szokás szerint az emberek készültek a halálukra: ruháikat kiválasztották, koporsójukat is elkészíttették, végrendelkeztek nem pusztán anyagi javaikról, de erkölcsi intelmeket, útmutatást is hátrahagytak. Ezáltal, hangsúlyozta a tanatológus, közelebb kerültek a halálhoz, nem félelemmel tekintettek rá, és a végső pillanatban könnyebb volt megtalálniuk a belenyugvást, a megbékélést. Mára eltűntek a rítusok, és elveszítésükkel a kapaszkodókat sem találjuk többé. A haláltabut lebontva eljutottunk a halálpornóig: a televízióból, a mozifilmekből árad a halál, sőt, a mesék is erről szólnak már, de anélkül, hogy az erkölcsi hátteret is bemutatnák. A meghalás ma már lelövést, felrobbantást, agyonverést jelent. Fontos még megemlíteni a kórházuralmat is; hiszen manapság az emberek kórházban születnek és kórházban is halnak meg, személytelenül, magukra hagyottan, egyedül. Ráadásul nem is olyan egyszerű meghalni. Az orvosok gyakran mindent megtesznek az élet meghosszabbításáért, még akkor is, ha gyakorlatilag ez már értelmetlen. Hivatkozási alapjuk a hippokratészi eskü, bár ebben eredetileg az szerepel, hogy ha a beteg a betegség uralma alá kerül, az orvos leveszi róla a kezét. Polcz Alaine párhuzamot vont az abortuszok számának növekedésével illetve törvényessé válásával is: bár az eskü kimondja, hogy az orvos nem nyújthat segítséget a terhes nőnek gyermeke elveszejtésében, ma a legtöbb haláleset még a születés előtt történik. Nem is beszélve arról, hogy a magzat már életének igen korai szakaszában érez fájdalmat. Elhúzódik, elfordul például az ultrahangos vizsgálat elől, a művi megszakítás esetén pedig menekül, összehúzódik. Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, mondta Polcz Alaine, hogy az utóbbi századok hirtelen tudományos fejlődése mellől valahogy elmaradt az erkölcsi fejlődés. Pótolni kell és lehet ezt a lemaradást, és erre napjainkban egyre több erőfeszítés irányul. Magyarországon is működik már a hospicemozgalom, igyekezvén visszaadni a meghalás méltóságát, a megfelelő rítusokat, és újra tudatosítani: a halálra egész életünkben készülnünk kell. Kialakulóban van az új temetési rítus is (persze nincs új a nap alatt: a régi keletiek is alkalmazták már ezt a szokást): mind gyakoribb a hamvasztás, ami ma már meg is nézhető, és szemben a nem is túl régi gyakorlattal akár haza is vihetjük vagy szét is szórhatjuk szerettünk földi maradványait. így a test viszszakerül az anyag körforgásába, a lélek pedig, mint erre egyre több tény és vizsgálat mutat, valószínűleg halhatatlan. Remény tehát van, szinte minden esetben. Hit, Isten és transzcendencia nélkül nehéz élni, vallja Polcz Alaine, ha viszont mindezt megőrizzük, nem válunk magányossá, és nem veszítjük el képességünket, hogy bizakodjunk. Remélni márpedig muszáj, hiszen (mint a halálos betegek és hozzátartozóik esetében is, ahogy ezt a tanatológus Ideje a meghalásnak című könyvében megfogalmazza) „aki a reményt megöli, embert öl". Kosztolányi Megtelt a színházterem