Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-02-14 / 6. szám

4 1999. február 14. Érdekli? Bemutatjuk! Az anyagiaknál sokkal fontosabb a szellemi partnerség Faikas Pál szobrászművész sorozatunk előző részében azt kérte, hogy dr. Vadas Ferenc, nyugalmazott múzeumigazgató, Szekszárd város képviselője, ugyanakkor, mint ismert műpártoló szóljon arról, hogyan képzeli Szekszárd város jövőbeni mecenatúráját /A mecénás szó Gaius Ciínius Maecenas római művészetpártoló nagyúr nevéből származik/. Dr. Vadas Ferenc beszélgetésünk elején rövid történelmi visszatekintést rögtönzött a műpártolásról, természetesen Szekszárd vonatkozásában. — A hatvanas évek vége komoly minőségi változást hozott a művészet- és tudománypártolásban. 1968-ban jelent meg a Levéltár gondozásábn a Tolna megye története c.sorozat. Ugyanebben az esztendőben indítottam a Művelődés című folyóiratot, amely tulajdonképpen a Dunatáj előfutára volt. 1970-ben jelent meg az első Múzeumi évkönyv. Nagyon nagy lépést jelentett a város életében, amikor 1970-ben megnyílt a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ. Énekkarok, a zenekarok, a képzőművészet is jelentős anyagi és szakmai segítséget kapott. — A változás éveiben és a továbbiakban milyen anyagi források álltak rendelkezésre? — Állami költségvetési pénzek és az intézményeknek átadott tanácsi pénzek. De abban az időben is nyújtottak támogatást a vállalatok. Szekszárdon a művészetpártolás terén a MÉSZÖV járt az élen. Gondoljon csak a Madrigál kórusra, vagy említhetjük a Bartina Néptánc Együttest is. — Mi a helyzet ma? Nem csökkent a támogatás — Most is van az állami és az önkormányzati költségvetésben erre aelkülönített pénzalap. A személyi jövedelemadó egy százalékával is önállóan rendelkezik mindenki, bármilyen célra adhatja. És! A szekszárdi önkormányzatot dicsérendő, hogy a befolyó iparűzési adó - évente több, mint hatszáz millió forint öt százalékát - évente harminc millió forint - az adózók arra adják, amire akarják. Tehát sport, kultúra, bármi támogatására. — Ebből arra lehet következtetni, hogy a rendszerváltozással nem csökkent a támogatás. — Nem, hogy nem csökkent, Szekszárdon lényegesen több a támogatás, mint régen. — Miért érzik mégis úgy az emberek, akik helyzetük miatt nem tekintenek be a költségvetésbe, hogy a támogatás mértéke a kilencvenes években csökkent? — Azért, mert ma igen sok jó énekkar, zenekar van, de említhetjük a szobrász- és festőművészeket... Tehát növekedett a művészek száma, ugyanakkor a színvonal is. — Farkas Pál Önt művészetpártolónak mondja. — És igaza van, hiszen speciális művészetpártolás az enyém. Én szervesen beépítem a munkámba a műalkotást. Mondok rá egy példát. Itt van például a Liszt-emlékkiállítás, amit a kettős évfordulóra, 1986ban csináltunk. Úgy egyeztünk meg Vendel Mohay Lajosnéval, hogy a külső, nagyobb terembe ő állítja össze Liszt Ferenc négy szekszárdi látogatásának tárgyi emlékeit. A belső termet én rendeztem be. Ott adva volt a zongora, amin Liszt játszott, s kézjegyével hitelesítette. Másrészt adva volt Than Mór 1867ben festett Augusz olajképe. Azt kértem Farkas Páltól, hogy készítsen a zeneköltőről szobrot, amely egy olyan háromszöget alkot a hangszerrel és a mecénással, amely kifejezi Szekszárd és a nagyvilág kapcsolatát. — Ez azt is jelenti, hogy Farkas Pállal beépültek egymás gondolatvilágába? — Pontosan. Vagyis ezzel mecénása lettem a művésznek, hiszen a zeneköltő szobra nem akárhova került. — A múzeumon keresztül ugyan, de anyagilag is támogatta a művészt? Hiszen a mecenatúra fontos része az anyagi elismerés. Ami igazán fontos: a szellemi partnerség — Igen, de azt el kell mondani, hogy a múzeumnak soha nem volt sok pénze, és Farkas Pállal mindig meglehetett úgy egyezni a fizetségben, amit a múzeum kasszája elbírt. De az anyagiaknál én sokkal többre tartom a szellemi partnerséget, ami általában jellemzi az én kiállításaimat. — Szintén Ön rendezte be a simontornyai várban az Illyés Gyula szobákat. — Nem volt könnyű egy reneszánsz várba egy népi írót emlékeivel, bútoraival együtt elhelyezni. De ott is ugyanúgy gondolkodtam, mint Liszt Ferencnél, ám most a tárgyak együtthatását alkalmaztam. A belső szobába került a XVIII. századvégi paraszt asztal, amin Illyés dolgozott. Illyés Gyula özvegyének, Flóra néninek nagyon megtetszett a két szoba, ám akkor még üres volt a munkaasztal. Flóra néni hozott magával néhány tárgyat az asztalra, s azt ő rendezte, ő tette oda a szemüveget, a könyvtartót... ahogy Illyés Gyula halála előtt volt. — Amikor kiállításokat rendez, különösen nagy gondot fordít a személyes jelenlétre. — Ez egyszerűen a mániám, ha szabad így fogalmazni. PincehelyGöbrőn Vörösmarty Mihály személyes jelenlétét Szatmári Juhos László bronz szobra adja, a szobrot pedig hitelesíti a Zalán Futása és azok a szép versek, amelyeket ott írt. Babits és Illyés — Most min tűnődött el? Miért legyintett? — Rácegres jutott eszembe, Ilylyés első iskolája, ami belekerült az ezer éves magyar iskolák díszkiadványába 1996-ban. Egy teljes oldalt kaptam rá Gottvald Károly két gyönyörű színes fotójával. Nagyon sajnálom, hogy erről Szekszárdon egy sor nem jelent meg... de nem erről akarok beszélni. — Rácegresen is van Illyés kiállítás emlékekkel, dokumentumokkal és Farkas Pál két alkotásával. — Amikor gipszből elkészült a portré és a dombormű, szép nyár volt. Flóra néni és lánya, lka meg az ő férje Tihanyban nyaraltak. Elhoztam őket Szekszárdra, a művész lakására. Azt kértük tőlük, hogy bírálják a szobrokat. Ez is egyféle mecenatúra. Összességében nagyon tetszett nekik a munka, néhány apróbb javaslatot tettek... persze olyanokat, melyeket csak ők, az író jó ismerői tehettek. Megérett alkotások kerültek a lektorátus elé. — A művész az említett segítő tanácsokat hogyan fogadta? — Hálával, mert Farkas Pál velem együtt az ország legjobb szakemberét szereti lektornak. Megemlítem, hogy az én Illyés könyveim lektora mindig Flóra néni volt. És bizony, voltak észrevételei. — Milyen típusúak? — Például egy alkalommal azt mondta, hogy „Gyula bácsi úgy szerette, hogy igazánból, nem pedig igazából..." Flóra néni tanácsaival engem segített, tehát ez is mecenatúi^^ — Bocsásson meg, de belepilli^Q) tottam az asztalon levő jegyzetébe. Fölírta a Babits szobrot is, gondolom, amikor átgondolta a beszélgetésünk lehetséges témáit. — Igen. A Babits szobrot, amely a Babits-ház udvarán áll, azért kell említeni, mert az már Szekszárd jelképe. Engem a boltozatos magas koponya, az erős, kemény áll, az arcon tükröződő gazdag lelkiség a legjobbakra emlékeztet: arra a hatalmas erejű sejtelmes arcképre, amelyet Rippl Rónai József festett Babitsról, vagy amilyennek a költőt Bernáth Aurél látta, de összességében Farkas Pálra, aki amellett, hogy ismeri mestersége csínját-bínját, lelket is tud lehelni alkotásaiba. Örülök, hogy bábáskodhattam a szobor születésénél. — Sajnos, lassan közbeszólnak a teijedelmi korlátok. Kérem, beszéljen magáról is, például mikor von^ nyugdíjba? — 1993-ban, 64 éves koromban. De úgy gondolom, ha a munkáimról beszélgetünk, akkor rólam is szó van... 1996-ban volt a honfoglalás 1100. évfordulója. Akkor készült el az Alkotmány utca, Honvéd utca környéki lakótelep. Sokak igényének megfelelően rendet raktunk, majd felavattuk az emlékoszlopot. Az oszlopon látható millió éves cseppkövek megható szépsége élményszámba megy, a címer és a két szám tisztelet parancsol, fiatalnak és öregnek a múlt és a jelea becsülését sugallja. A tér azóta is rendben van... — Vadas úr, ki kövesse Önt e sorozatban? — Szeretném, ha Farkas Béla plébános úr a szekszárdi egyházi műemlékek állapotáról beszélne. A felújítás és restaurálás eredményeiről, a még elvégzendő feladatokról, hiszen a 2000. év nagy évfordulóira készülünk. V. Horváth Mária %