Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-01-31 / 4. szám

4 A SZEKSZÁRDI VASAK V\l» 1999. január 17. Érdekli? Bemutatjuk! A művész időnként hazagurít egy igazgyöngyöt Meglepődött Farkas Pál szobrászművész, aki tanár az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán, amikor a sorozat előző fejezetében Bogár Gabriella, a főiskola egyik hallgatója neki nyújtotta át a jelképes stafétabotot. Mint fogalmazott a művész, számára megtisztelő, hogy mesterségének másik felét ismerő iíjú hölgyet - aki ráadásul Mélykútról került ide a főiskolára - érdekli az oktató művészete, amelyről kiderült, hogy Gabriella valamelyest ismeri, s őszintén elismeri. — Már 1977 óta vagyok a főiskola "katonája". Jól emlékszem, hogy akkoriban, s még évekkel később is, ha valahol fbiavatták egy szobromat - nem csak Szekszárdon, hanem például Pécsett -, azon a hallgatóim jó része megjelent. Azt tapasztalom, hogy kicsit megritkultak az ilyen ünnepi alkalmakkor való találkozások a hallgatókkal. Ezért is esik nagyon jól, hogy Gabriella számára örömet jelentenek a szobraim, s hogy valamit sikerült közölnöm jelen esetben Babits Mihályról - mert a Babits ház udvarán levő szobromat említette - egy fiatal lélekkel. — Milyen időközönként kérik föl nagy méretű, köztéri szobor elkészítésére? — Szerencsére folyamatosan készítek ilyen szobrokat, ami évi egykét megrendelést jelent. Hogy válaszoljak Gabriella másik kérdésére is, elmondom, hogy szerencsémre van olyan alkalom, hogy a megrendelők megkeresnek, s fölkérnek egy-egy köztéri szobor elkészítésére. Gyakori, hogy a megrendelő kezdeményezésére készítek egy adott alkalomra portrét, vagy mást. Van olyan is, amikor én ajánlom a munkámat. — És ilyenkor milyen a fogadtatás? — Jó. Az a helyzet, hogy nem ötletszerűen keresek föl valakiket, vagy egy-egy várost, vagy intézményt. Máris mondok egy példát. Szülővárosomnak, Szegednek tavaly ajánlottam föl egy tervemet. De ezt megelőzte, hogy néhány évvel korábban az önkormányzat azt kérte, hogy a Tiszavirágzás című kisplasztikámat készítsem el a városnak nagy méretben. Tavaly szeptemberben volt az avatása. Tehát így, ilyen szövevényesen, bonyolultan is működik a dolog. — Melyik a gyakoribb? Az, hogy ön ajánlja föl a szobor készítését, vagy megrendelik? — Öröm és nem nagyképűség, amikor közlöm a tényt: nem igen kell ajánlkoznom. — A felkérők között milyen arányban vannak magánszemélyek? — Még mindig a magánembertől jövő megrendelés a legritkább, mert egyelőre nem alakult ki Magyarországon a magán-mecenatúra. Megjegyzem, hogy akik a versenyszférában dolgoznak, s van megfelelő jövedelmük, abból a nagy többség nem fordít művészeti alkotások vásárlására. Úgyhogy én nagyrészt hagyományos módon, intézmények megbízására készítem a munkáimat. — Az imént Ön által említett kör tagjai státus-szimbólumnak sem rendelnek például portrét...? — Én csak olyanokkal találkoztam az említettek közül, akik értelmiségiek lévén kimondottan műtárgy-szeretetből vásároltak tőlem. Ők nem azért veszik meg a műalkotásokat, hogy mások előtt villogjanak velük, hanem azért, mert szeretik, s hogy a környezetükben érezzék őket. — Farkas Pálnak vannak kész kisplasztikái, vagy az ilyen kérést megrendelésre teljesíti? — Ha van készen olyan alkotás, amit az illető kiválaszt, odaadom, pontosabban készítek róla egy másolatot, hogy ne hiányozzék otthonról. Vannak, akik bizonyos alkalomra ajándéknak rendelnek tőlem kisplasztikát. — Megmondják a témát és az egyebeket? Ilyen esetekben érvényesül az alkotó művészi szabadsága? — Hogyne, teljes mértékig. A megrendelők rám bízzák a munkát, csupán azt jelölik meg, hogy kinek ajándékozzák, vagy mi az alkalom. — De alkotásait mindig fájó szívvel adja át... — Igen. Még akkor is, ha valakinek a portréjáról van szó, hiszen annak elkészítése meglehetősen kötött dolog. Ám sokat dolgozom rajta, megismerkedem az életútjával, munkásságával... Mindezeket át kell gyúrnom magamon, mert különben nem lesz hitele a szobornak. — Egészen kisgyerek volt, amikor a Tisza-parton iszapból, agyagból gyúrt szobrokat, középiskolás korában az önképzőkörí munkái voltak szépek, felnőtt fejjel, művészként pedig számos olyan művet alkotott, amelyekre méltán lehet büszke ön is, s a városok is, ahol a szobrok állnak. Mi az, amire szobrászművészként nagyon vágyik? — Az eddigi valamennyi műveimről elmondhatom, hogy nagy és szép feladatok voltak, valamennyi kihívást jelentett. Az alkotásokat úgy kell megcsinálni, hogy - legalábbis - ne én maradjak alul... A kérdésre hát... nem is nagyon tudok válaszolni... Én túlnyomó részt figuratív dolgokat készítettem, mert hiszem, hogy a hús-vér emberből valamit ki lehet fejezni kőből, fából, bronzból. Olyan valamit, ami még ma is időszerű. Bár... mindig is volt bennem valamiféle nonfiguratív, kicsit konstruktivista huncutkodás, hogy ily módon is lehet egy-egy teret belakni, szerkeszteni, szervezni. Ezt jelképezi például itt Szekszárdon, a. volt SZÜV-székház előtti alkotásom. Ebben az esetben egy nagyon merev horizontális-vertikális panel épületekkel körülvett térbe építettem be azt a szerkezetet, ami oldja egy kicsit a környezet ridegségét. Ugyanez történik a Korzó áruház előtti emlékművel. A határozott szigorú barna klinker környezetbe raktam az alig megmunkált sziklatömböket. E mellett a szikla-lapoknak még mondanivalójuk, meséjük is van. — Tehát figuratív és nonfiguratív alkotásai is vannak. Egyforma örömmel tölti el mindkét "műfaj"? — Én akkor örülök, amikor a munkáimat - elsősorban a köztérieket - jó pár év múlva ismét látom. Csodálatos, amikor a szobor már része a környezetnek, esetleg uralja azt. Olyankor kérdéseket teszek föl magamnak jórészt pozitív értelemben, de előfordul az ellenkezője is. Nagy érzés, amikor látom a patinásodó szobromat, ami mellett ülnek a padon... s ha nem lenne ott, akkor hiányozna. — Min mosolyog? — Eszembe jutott egy régi történet. Középiskolai mesteremnek Szegedre jártam, a művészeti középiskolába - egy parkban álló szobráról lefűrészelték, s ellopták az egyik kis kútfiguráját. Amíg ott funkcionált, természetesen része volt a parknak. Ám, amikor eltűnt, óriási felháborodás volt, s még n^^ is hiányérzete van a városnak. Ej|P szobrász barátommal úgy döntöttünk, hogy pótoljuk ezt az eltűnt munkát. Á mester hagyatékában ráleltünk a róla készült fotókra. Egyébként ez egy méter körüli plasztika volt. Meg kell csinálni! — Gyakran emlegeti Szegedet, a szülőföldjét. — Én akkor vagyok nagyon büszke, ha tudok valamit produkálni. Kedves volt, amikor a Tiszavirágzás című kompozíciómat avatta a város polgármestere. Beszédében azt mondta, hogy időnként a művész hazagurít egy igazgyöngyöt. Ez szíven ütött, hogy engem Szegeden így fogadnak. — 1971-ben került Szekszárdra. Mennyire érzi sajátjának ezt a várost? Tudom, hogy hívták többször haza, külföldön is lettek volna lehetőségei, a főváros is tett ajánlata^ önnek. — Egyszerűen azért kötöttem itt ki, mert nagyon szép vidék, s ezzel messzemenően egyetértek az alföldi hallgatómmal. Ez a lankás táj nem csak Gabriellát, vagy engem kapott meg, hanem Illyés Gyulát, Babits Mihályt is. Ez a hullámzó táj nagy szerepet játszott abban, hogy Szekszárdon maradtam. — Három lánya van. Ók is itt maradtak, maradnak? — Eszter, a legidősebb biológus, agykutató. Hollandiában, egy kutató-laboratóriumban dolgozik ösztöndíjasként. A középső lányom, Kata, ő Szegeden tanul, magyarkönyvtár szakos. Réka 13 éves... talán ő folytatja az én mesterségemet. Remélem! — És ki kövesse a Művész urat e hasábokon? — Szeretném, ha dr. Vadas Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató, városi képviselő - aki egyben műpártoló is - arról beszélne, hogyan képzeli Szekszárd város jövőbeni műpártolását. V. Horváth Mária