Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-03-14 / 10. szám

SZEKSZÁRDI VASARNAP 1999. március 14. Érdekli? Bemutatjuk! A szűkösködők könnyebben adnak, mint a jómódúak Farkas Béla, Szekszárd belvárosi plébánosa a jelképes stafétabotot dr. B. Tóth Mihályné dr. Pasztarak Erzsébetnek nyújtotta át azt kérve, hogy mutassa be a Karitász Szeretetszolgálat helybeli csoportjának munkáját, s szóljon a terveikről. A főorvos asszonyt bizonyára sokan ismerik, hiszen az egyetem elvégzése óta Szekszárdon dolgozik a kórházban, jelenleg az izotóp-diagnosztikai osztályt vezeti. Munkahelyi elfoglaltsága meghaladja a napi nyolc órát.. — Kérem, hogy a Karitász /Caritas/ Szeretetszolgálatról és a szervezeti felépítéséről szóljon. — Az országos Karitász koordinálja a 15 katolikus egyházmegyében működő szolgálatokat. Az egyházmegyékhez - a mi esetünkben Baranya és Tolna megye tartozik a Pécsi egyházmegyéhez - tartoznak a plébániákhoz tartozó Karitász-csoportok. Sajnos, még minden plébánián nem működik csoport. Országosan hatezer van, Tolna megyében mindössze négy, Baranyában sokkal több. — A szolgálatok megalakulása függ a plébános személyétől? — Igen függ. Ugyanis, ha a plébános nem támogatja, nem tud sikeres karitász munka kialakulni — Honnan van pénzük a karitász-csoportoknak? — Kizárólag adományokból és gyűjtésből, hiszen állami támogatást nem kap a szolgálat. Tehát ezekből tevődik össze az az anyagi bázis, amiből mi segíteni tudunk, köszönhetően az adakozó híveknek, a jó szándékú embereknek. — Tehetős emberek a fő támogatók? — Sajnos, azt kell mondanom, hogy a szűkösen élők könnyebben adnak, mint a jómódúak. De az utóbbiak között is van kivétel! Amikor csak lehet, önkormányzati pályázatokon is próbálkozunk, s már nem egyszer sikerült pénzt kapnunk. Jótékony célú előadásokat is rendezünk, aminek a bevétele szintén a kasszánkat gyarapítja. — Az összegyűlt pénzt milyen formában kapják a rászorulók? — Lehetőség szerint nem pénzt adunk, hanem élelmiszert, tüzelőt vásárolunk, vagy kiváltjuk az idős emberek gyógyszerét. Tudjuk, hogy kinek mire van szüksége, hiszen látogatjuk a rászorulókat, így tudjuk, mi az, amire szükségük van... Nagyon gyakori, hogy a szolgálat vásárolja meg a gyógyszereket, amelyek közismerten igen drágák. Nem ritka, hogy a kis nyugdíjakból nem futja rájuk. — Főorvos asszony, hogy csöppent bele ebbe a karitatív mozgalomba? — 1994-ben a templomban hirdettek egy hat hetes tanfolyamot. A témák nagyon érdekeltek, így jelentkeztem. Hat alkalommal szombatonként kellett Pécsre utazni az előadásokra. A tanfolyamot ketten végeztük el Kántos Jánosnéval. Ezt követően mindketten nagyon lelkesek voltunk, s elhatároztuk, hogy Szekszárdon is megszervezzük a szolgálatot. Lassan, lassan összeállt egy jó csapat, amelyik azóta bővült. — Mivel ez a szolgálat a katolikus egyház kebelén belül működik, kizárólag katolikus hívők vehetnek benne részt? — Nem. Az alapelv az, hogy olyan emberek vegyenek részt e munkában, akik empátia készséggel rendelkeznek, nem sajnálják e szép tevékenységre az idejüket, s képesek legyenek úgy segíteni embertársainkon, hogy azok azt örömmel fogadják. — Hogyan kutatják fel azokat, akiknek segítségre, támaszra van szükségük? — Először nagyon szemérmesen adtunk hírt magunkról, nagyon kevesen tudtak rólunk. A szolgálat tagjai először a környékükön élőket keresték fel, majd időről időre bővült a kör. Tavalyig a szolgálatnak nem volt helye, irodája, addig a plébánián fogadtuk azokat, akik fölkerestek bennünket. Tavaly kaptunk egy házat a Munkácsy utca 7ben. Ezt Lukács atya hagyta az egyházra. — Hogyan vélekednek a munkatársai erről a tevékenységéről? — Nagyon pozitívan, legalábbis így tapasztalom. Igaz, az osztályunkról senki nem csatlakozott a szolgálathoz, de önként hozzák a gyerekeik kinőtt ruháit, vagy más holmikat. — Hogyan lehet bekapcsolódni a szeretetszolgálat munkájába? — Szívesen fogadunk bárkit, aki szívesen jön közénk. Megemlítem, hogy nemcsak katolikus tagjai vannak a csoportnak, hanem van közöttünk református is, aki igen lelkesen dolgozik. Rendszeres kapcsolatunk van a Gyermekjóléti Szolgálattal, hiszen az ő lehetőségeik is korlátozottak, különösen az anyagiakat illetően. A mozgássérültek egyesületével is jó a kapcsolatunk, nekik is nyújtunk támogatást természetesen az adományozók jóvoltából. Egyre több segítő kézre van szükségünk. — Említette a Munkácsy utcai házat. Ott most átalakítások folynak. Miért? — Mert ott alakítunk ki helyet a szenvedélybetegeket segítő szolgálatnak. — Milyen formában működik majd ez a szolgálat? — Ambulanciaként, ahova bárki bemehet, akinek szüksége van segítségre, hogy megszabaduljon a szenvedélyétől. Nem csak alkoholistákról, vagy kábítószert fogyasztókról van szó, bár a leggyakoribb szenvedélybetegség az alkoholizmus. Nagyon fájó, hogy egyre több fiatal kerül kapcsolatba a kábítószerrel. De vannak gyógyszerfiiggők is, sőt olyan fiatalok is, akiknek a játék a szenvedélyük, amihez pénzt és pénzt kell szerezniük, bármi áron... — Ennek a szolgálatnak Rcv ambulancia lesz a neve. — Igen, de hozzáteszem, hogy ez nem a mi ötletünk alapján jön létre, hanem az egyházmegyei karitász igazgatónk a kezdeményezője. Az ambulancia és tevékenységi köre egy német-magyar projekt alapján készül és működik, s erre tekintélyes pénzt ad a német karitász. E pénzt az ambulancia kialakítására és berendezésére fordíthatjuk, a működtetést az önkormányzat biztosítja. — Úgy hallottam, hogy a kör^^ nyéken lakók tiltakoznak az bulancia ellen. — Úgy gondolom, azért van a lakókban némi ellenállás, mert nem lettek kellően tájékoztatva a tervekről. De ezt hamarosan pótoljuk, ugyanis hamarosan Szekszárdra jön az országos szolgálat vezetője, akinek e téren négy évnyi tapasztalata is van, s mindenről tájékoztatja a környéken élőket és bárkit, akit érdekel. — A Rév-nél főállású alkalmazottak is tevékenykednek? — Nem lesz nagy létszámú apparátus. Szociális munkások dolgoznak majd, a háttérben pedig - nem főállású, de elérhető pszichiáter, pszichológus segíti a^fc tevékenységet. ^^ — Elnézést, hogy visszakanyarodom a Karitász-hoz. Ön, mint a szekszárdi csoport vezetője, mennyi honoráriumot kap a munkájáért? — Egyetlen fillért sem kapok, s nem is fogadnék el. S pontosan így vélekednek erről a csoport tagjai is. Szeretetből áldozzuk az időnket, a munkánkat. Amikor pedig munka jellegű nagyobb feladatunk van, akkor a családjaink tagjai jönnek velünk és teszik a dolgukat. Ez óriási dolog! — Ki és miről szóljon legközelebb ezeken a hasábokon? — Szeretném, ha Lemle Béláné, a Garay János Gimnázium igazgatója a fiatalokról, az ő nevelésükről, a gondokról és az örömökről szólna. V. Horváth Mária