Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)
1998-04-05 / 6. szám
8 SZEKSZÁRDI 1998. ÁPRILIS 19. Móra Ferenc írta egyik önéletrajzi ihletésű írásában azt, hogy ő még korosodó fejjel is csak akkor számíthatott egy kis törődésre, kényeztetésre, ha nagyon beteg volt. Csak ha úgy látszott rajta, hogy aligha éli meg a másnapot, akkor nyílt rá lehetőség, hogy telente a kamrából előkerüljenek az ízes, zamatos befőttek, amiket annyira imádott. Ennyit az irodalomról és egy csodálatosan nagy író kissé céltudatos „hipochondriájáról". De mi van velünk, hétköznapi halandókkal, akik - kissé rossz szóval szólva - néhanapján úgy tűnik, hogy szimulálunk, ha nem is olyan tehetségesen, ahogyan Svejk, a derék katona alakította a tökéletes idiótát.... A beteg panaszát komolyan kell venni Dr. Klézli Júlia háziorvos, aki immár 23 éve ugyanabban a belvárosi körzetben tevékenykedik Szekszárdon, már beszélgetésünk elején nagyon határozottan kijelenti: - Abból kell kiindulni, hogy nagyon nagy baj, szerencsétlenség, tragédia az mind a beteg környezetének, mind a kezelőorvosának, ha az úgynevezett „hisztériás" páciens reggelre meghal. Ezért alapszabály: minden beteg panaszát komolyan kell venni. Tőlünk telhetőleg meg kell nyugtatnunk őt, hiszen sem jogunk, sem okunk nincs senkiről sem feltételezni azt, hogy füllent vagy szimulál... Hacsak nem alsó lábszárát felkötözve akarja elhitetni velünk azt, hogy ő valóban nyomorék... Egyébként is már több mint két évtizede dolgozom ebben a körzetben, jószerivel majdnem mindenkit ismerek. Azonkívül hosszú távon lehetetlen is szimulálni bármilyen betegséget, mert részint fárasztó, másrészt nem is kifizetődő, pláne manapság... Az én feladatom a munkaképes állapot elbírálása és ebben nem a legfőbb kritérium a lázas állapot, hiszen többnyire nem lázzal jelentkezik a betegség. Például lehet - főleg idősebb korban - láz nélkül is tüdőgyulladása valakinek. Egyébként is sok fiatal (és nemcsak fiatal!) próbál - néha sikerrel - bizonyos „csodaszerekkel" ideig-óráig lázas állapotba kerülni. Erről mindenkit lebeszélnék, mert előfordulhat, hogy tényleg súlyos állapotba kerül. Ezzel kapcsolatban a legaranyosabb esetem az volt, amikor egy 16-17 éves fiú, aki a dolgozatírás fenyegető réme miatt az iskolából akart egy kicsit lógni, olyan magas lázat idézett elő, hogy a higany kifutott a lázmérő csövéből. Ezzel aztán alaposan túllőtt a célon, mivel a homlokára tettem a kezem és az hideg volt. Mint kiderült, egy héjában főtt krumplit tett a hóna alá és abba dugta a lázmérőt. Amikor lelepleztem a trükköt, még az asszisztencia előtt se szégyenítettem meg, azt se tudták, valójában mi is történt. Szelíden figyelmeztettem, hogy máskor ne csináljon ilyet. Inkább legyen őszinte, hogy valamilyen okból nem tudott lelkészülni a dolgozatírásra és kivételesen - persze ebből nem lehet rendszert csinálni - így is megkapta volna az igazolást. Elvem, hogy a betegnek is lehet igaza és egyenrangú félként beszélhet velem. Az orvos-beteg kapcsolatnak a föltétlen őszinteségen és bizalmon kell alapulnia, máskülönben nem sok értelme van. Ha néha-néha mégis lelepleződik egy-egy „beteg", akkor a legnagyobb hibák egyikének tartom az orvos részéről azt, ha megszégyeníti, kegyetlenül ledorongolja, az önérzetébe gázol, mert legközelebb ez a páciens akkor se fog orvoshoz fordulni, ha valóban beteg. És ennek beláthatatlanok lehetnek a következményei... A gyakorlott orvost nehéz félrevezetni Néhányszor a „betegség" hátterében családi, munkahelyi vagy más egyéb magánéleti, esetleg gazdasági, társadalmi stb. problémák húzódnak meg, amit nem szabad az orvosnak félvállról venni. Nálam - és ezt általában tudják a páciensek - szükségtelen dolog kitalációkhoz folyamodni, mert lehetőség szerint természetesen az orvosi etika szabályait betartva! -mindenkin igyekszem segíteni. Igyekszem megértetni velük, hogy bátran és bizalommal elmondhatják a problémáikat, mert ez így jobb nekik is, nekem is, sőt még az egészségügy anyagi helyzetének is, mert akkor esetleg nem kell egy sor elhagyható borzalmasan költséges és hosszadalmas kivizsgálásokra ideoda küldözgetnem őket csak azért, hogy majd végül is az derüljön ki, hogy a leletek alapján nem betegek. Meg kell értenie mindenkinek, hogy nem kell gyógyíthatatlan betegnek lennie ahhoz, hogy táppénzes állományba kerüljön. A munkaképesség elbírálása az orvos feladata, az ő joga és felelőssége, hiszen egyszerűnek nevezett érzelmi, szellemi, fizikai túlterheltséggel is kerülhetünk munkaképtelen állapotba. Abban az esetben, ha valaki elhelyezkedési problémái megoldására szeretné magát leszázalékoltaim, hát az már egy hosszadalmasabb procedúra, ebben a kérdésben már egy orvosi bizottság dönt és a tévedés lehetősége gyakorlatilag kizárt, vagyis minimális... No, és hogy azokról a vizsgálatokkal, műszerekkel ki nem mutatható betegségekről, panaszokról is essen néhány észrevétel. Ezek általában az izomfájások, izomgörcsök, izomhúzódások körébe tartoznak. Van még a gerinctájéki idegbecsípődés, de ezt már elég nehéz dolog mímelni. Az izomfájások, görcsök, húzódások értelemszerűen egy rossz mozdulat, esetleg emelés következményei, de okozhatja huzat is, főleg nyaki tájékon... Az ilyen panaszokat röntgenfelvételekkel nem lehet ellenőrizni, vagy igazolni. Egy gyakorlott orvos szemét azonban nehéz félrevezetni, hiszen bizonyos mozdulatok önkéntelen izomösszerándulással járnak, amelyek olyan jellegzetesek, hogy modellezésükhöz külön számítógépes stábra lenne szüksége a szimulánsnak. De nem is az a cél, hogy mindenkiben szimulánst szimatoljunk. Egy igazi orvosnak nagyon nagy empátiás képességekkel kell rendelkeznie. Pécsen ^^ ahol végeztem - Romhányi prof. kórboncnc^B viccesen mindig azt mondogatta, hogy egy igazán jó orvosnak voltaképpen illenék minden betegségen átesni ahhoz, hogy jobban bele tudja képzelni magát a beteg helyzetébe... Az álom a legjobb orvos Gyorsan biztosítom a doktornőt - aki megerőltető munkája ellenre is friss, mosolygós és rendkívül fiatalos - arról, hogy ekkora áldozatot talán még Kökény Mihály miniszter úr se vár el tőlük. Beszélgetésünket sűrűn megszakítja a telefon csörgése... Egy hasmenéses betegnek ad tanácsot, hogy mit tegyen. Később egy pánikbetegségben szenvedőt nyugtatgat, aki azért telefonált, mert fél lemmeni az utcára. (Mit mondjak: meg tudom érteni.) Nézzen ki az ablakon, szép az idő, nyugodtan menjen le sétálgatni a parkba. Majd meglátja, nem lesz semmi baj - mondja kedvesen a doktorntL a szorongó páciensnek, akinek tán csak abb^B adódhatnak a problémái, hogy túl sok újságot olvas, gyakran hallgatja a rádiót és sokkal kevesebb időt kellene töltenie a televízió képernyője előtt. Higgye el nekem, nem fog történni semmi baj. Mi is történhetne, csak sétálgasson bátran - fejezi be a doktornő a telefonbeszélgetést és olyan megnyugtatóan mosolyog, hogy én már nem is félek -, de kár, hogy a pánikbetegségben szenvedő hölgy nem láthatja most a doktornő arcát. Biztos, hogy sokkal jobban megnyugodna. Kérdem a doktornőtől: - Ilyen esetekben nem célszerűbb gyógyszert felírni? - Csak végső esetben alkalmazok gyógyszeres terápiát, mert attól úgy „lenyugszik", hogy akkor tényleg nem megy le a parkba sétálni, hanem csak alszik. Mit mondjak erre? Nem vagyok orvos, csak Arany Jánost idézhetném, aki szerint az álom a legjobb orvos ezen a világon... De hát Arany János se orvos volt, hanem költő -, de hát ez is köztudomású dolog Szekszárdon. BÁLINT GYÖRGY LAJOS Szimuláns vagy beteg?
