Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-12-20 / 27. szám

1998. december 20. r SZEKSZÁRDI VAS ARIM AP 7 Balogh Jenő, a planetáris stílus atyja Szép élmények ihlette lepusztult tájak - Meggyőződésem szerint: igen. Azon vagyok, hogy minél többen találkozzanak velük, itthon és külföldön. Nem tucat termékeket gyártok, mindahánynak egyedi üzenete van. Nem a sok kép, nem a mennyiség az én célom, hanem a figyelemfelkeltő mű, a gondolatgazdagság. Mindig Margareth Michell példáját szoktam felhozni. Neki csak egy regényt kellett megírnia az „Elfújta a szél"-t, és világhírű lett. - Néhány éve még a sötétkék volt a Balogh Jenő-képek domináns színe, mostanában viszont előtérbe kerülnek a vöröses árnyalatok. Ez nyilván hangulatváltozást is jelent... - Feltétlenül. A hangulat összefügg a színvilággal, a színvilág viszont összefügg a témával, amit vászonra viszek. - A szokásos naiv kérdés: meg lehet élni a festményekből? - Jól élni csak az a művész tud, akinek gazdag a felesége. Ez a huszonkettes csapdája: ha menedzseled magad, lótsz-futsz, akkor nincs időd alkotni, ha festesz, akkor nem érsz rá üzletelni. Nekem van „becsületes" kenyérkereső munkám, mint szinte minden hasonszőrű embernek Magyarországon. Olyasmiért kapom a pénzt, amit bárki más el tudna végezni helyettem, abból viszont nem birok megélni, amihez egyes-egyedül én értek. Hozzáteszem, hogy nem is szívesen adom el a képeimet, mert mindegyiket saját gyerekemnek tekintem. Hogy úgy mondjam: a festészetemre nem a profitorientáltság a jellemző. Sokat gondolkodom mielőtt nekilátok a munkának - úgy mint Babits -, és mikor összeállt bennem a kép, egy isteni szikra, és gyerünk! Akkor éjjel-nappal festek, amíg tart az ihlet. Aztán lehet, hogy egy fél évig se nézek rá a palettára, mert valami új téma érlelődik bennem. - Ha egy művész megtalálja helyét, hangját, stílusát, ha ismerik, ünneplik, lehet elégedett? - Furcsa dolog ez. Nem tudom más hogy van vele, de nekem egyre inkább az az érzésem, hogy itt nincs csúcs. Amerika és Ausztrália kivételével szinte az egész lakott világot bejártam már, mégsincs kedvem dicsekedni. Volt meghívásom Rióba is, most Japánba és Izraelbe invitálnak; csak kevés a „zsebpénzem". Terveztem bélyegeket, készítettem könyvillusztrációkat, falinaptárt, egy francia költőnő - Anabelle Felicite - verseket írt a képeimhez, közös kötetünk a napokban jelenik meg. Párizsban, közben beválasztottak a nemzetközi írók és művészek szövetségébe, újabban India varázsában égve, a kisplasztikák foglalkoztatnak. Rengeteg az ötletem, de az energiáim végesek. Kellene kilenc kart növesztenem, mint Sivának, akkor talán jobban menne minden... A másik korlát az emberi élet rövidsége. Nem tudunk kellőképpen kibontakozni, és ebből is fakad egyfajta belső elégedetlenség, egyfajta többet-jobbat akarás, az adott idő alatt. - Milyen hozadéka lehet egy ilyen „nagy utazásnak", mint ez az indiai volt? Felfogható korszakhatárként? - Valószínű, hogy beépül a művészetembe. Talán több spirituális képet festek a közeljövőben... Majd kiderül. Olyan rettenetesen nem szoktak engem felkavarni, még az igazán egzotikus utak sem. De az tagadhatatlan, hogy hatnak rám, megmozgatják a fantáziámat, merítek belőlük. - És ha valaki megrendelne egy jó kis Buddha-portrét? - Akkor valószínűleg nemet mondanék. Mert nálam az idő relatív. Legföljebb úgy vállalnám el, ha tíz éven belül kellene szállítanom. És lehet, hogy másnap vinném. Hadd döntsem el én, hogy mikor hangolódok rá. Egyszerűen nem bírom a kötöttségeket. Az ember szabadnak születet

L Wessely Vannak emberek, akik követik a divatot, és vannak, akiket követ a divat. Balogh Jenő az utóbbiak közé tartozik. Ő már akkor környezetvédő és planétamentő volt, amikor ez még nem számított sikknek. A világlátott szekszárdi festő 50 éves. Nemrég érkezett haza indiai útjáról; Delhiben mutatkozott be 16 képpel. (És ha már arra járt, „mellesleg" Nepálba is átruccant, körberepülni a Mount Everestet.) Ecsetet húsz évvel ezelőtt fogott először a kezébe, és teljesen autodidakta módon, valamiféle megmagyarázhatatlan belső késztetésre vált képzőművészt

íé. Tizenöt év az ujjgyakorlatokat telt - megtanulta a mesterfogásokat, miközben ugyanolyan képeket festett, mint bárki más, az utóbbi öt évben aztán már „igazi" Balogh Jenő-alkotások kerültek ki a műterméből. Rátalált egyéni, planetáris stílusára. Spéci, lepusztult tájak. Szép éla szemlélő figyelmét, hogy végzetes hibát követünk el, ha nem óvjuk meg bolygónkat az ember okozta pusztítástól, kizsákmányolástól. Ésszerűen gazdálkodjunk az ásványokkal, energiahordozókkal, esőerdőkkel! A saját szememmel láttam Malajziában, hogy mi marad a fakitermelés után: egy csenevész cserjékkel benőtt, eróziótól tönkre tett terület. - Mi jogon szól bele egy magyar, kisvárosi festő a „nagyok" dolgába? - Onnan veszem a bátorságot, hogy én is ennek a Földnek a lakója vagyok. Minden érző, a gondolkodó ember, akinek szív dobog a kebelében, hasonlóan vélekedik. Hát itt az ideje, hogy ki is mondjuk ezt, a magunk eszközeivel: az unokáink számára is lakható bolygóra van szükségünk. - A festmények alkalmasak a demonstrációra? mények ihlette rettenetek. Járja a kontinenseket, és miközben virágzó ligetekben mosolygós emberek közt térül-fordul, szubjektív módon azt látja és láttatja, mivé válhat mindez, ha nem vigyázunk rá. Remélhetőleg ezúttal nem olyan előérzetről van szó, ami valósággá válik... A fent említett stílusra találás, megrázta és felrázta Balogh Jenőt. Nemcsak technikai, hanem gondolati, szemléletbeli változást is hozott az életébe. - Megszületett a „Mentsük meg Földünket!" sorozat - meséli -, majd ennek folytatásaként a „Planetáris tudat" képei következtek. Mind-mind arra hívja fel í