Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-02-22 / 3. szám

6 SZEKSZÁRDI 1998. FEBRUÁR 22. • t Ot éve írtuk Öt évvel ezelőtt, 1993. február 2I-én megjelent lapszámunk 2. oldalán egy hír az akkor megtörtént pörbölyi tragédiára emlékeztet. „A nyékipusztai vasúti átjárónál az elmúlt hét péntekén lezajlott tragédia nemcsak megdöbbentette Szekszárd lakosságát, hanem mély részvétét és nagyfokú segítőkészségét is kiváltotta a város polgárainak. Ennek egyik felemelő megnyilvánulása volt, hogy fiatalok, idősebbek, nők és férfiak tömegesen jelentkeztek véradásra. Már az első napon mintegy háromszázan keresték fel a szekszárdi veradóállomást, ahol a szükségleteknek és a kapacitásnak megfelelően közel száz jelentkezőtől vettek vért. Ez folytatódott a hét első napjain is." Az 5. oldalon az akkor nagy sikerű Bartina-mecénásbálról kapunk képet, illetve arról is megtudunk néhány információt, hogy miért is fontos ez a rendezvény. „Ha visszhangra talál a meghívás és mondjuk kétszázan részt vesznek a Bartina-bálon, akkor már a tánccsoportok két hónapos működését fedezték. Ez egy költséges művészeti ág, és ha csak azt vesszük, hogy 8-10 ezer forint egy csizma, a színpadon harminc-negyven táncos koptatja egy produkcióban és néhány fellépés után lehet sarkaltatni, két-három év alatt pedig teljesen elhasználódik a lábbeli, akkor érzékeltettük az egyesület mindennapos gondjait. Az évi 1200 forint tagdíjból édeskevésre futja. A 12. oldalon egy ma már nem létező focicsapat, a Szekszárdi Polgári SE egyik játékosa, Kalmár Ferenc nyilatkozott lapunknak, illetve Bálint György kollégánknak. „- Mint a futball régi motorosától kérdezem: a zongoracipelőkből és művészkedőkből álló csapat meg tud felelni a vele kapcsolatos felfokozott elvárásnak? - Nagyon sok tehetséges srác van a mostani csapatban, minden esélyünk megvan arra, hogy az első ötben maradjunk, sőt... Ha kis szerencsénk lesz, s a helyzetkihasználásban sem leszünk gyatrák, akkor a dobogó is meglehet. Ami a szekszárdi foci történetében nagy eredmény lenne. - Elnökötök az egyik lapban már élvonalról is beszélt... Nem utópia ez? - Miért lenne az? Csak a Dorog erősített lényegesen. Ezt a nyilatkozatát nem csak konkrétan az esélyek alapján kell értékelni. Elnökünk arra akart rávilágítani: ha most - a dolgok elébe lépve - öszszefogna a város, a gazdasági környezet, hamarosan aktuális lenne a nemrég még elérhetetlennek hitt élvonalról beszélni." A lap 4. oldalán a nyílt tér rovatban egyik olvasónk a szekszárdi kutyaháborút tűzte tollvégre. „ Tessék körülnézni a városban. Ez a legnagyobb probléma? Természetesen egyetértek azzal, hogy hat kutyát ne tartson senki a lakásban, egyáltalán kutyatenyésztést se folytasson. Én sem örülök annak, amikor szembetalálkozom egy ötvenkilós kutyával, de ki fél egy néhány kilós tacskótól? Egyetlen kutyát sem láttam még hogy újságot, tejeszacskót, papírzsebkendőt stb. dobott volna el, mégis tele van velük a város. Hogy odapiszkítanak? Nos ebben is vezetnek az emberek! Nézzük meg az Alkotmány utcai garázsokat, ahol a beszögellésekben, közvetlenül az ott lakók ablaka alá piszkítanak esténként és éjszakánként EMBEREK, vagy egy-egy rendezvény után a környéket. A kutyák nem parkolnak tilosban, nem hagynak maguk után olajfoltot. Lásd Kiskorzó, Kecskés Ferenc utcai garzonok stb. Étről is jelentek meg már újságcikkek és TÖRTÉNT VALAMI? A példákat még lehetne sorolni. De mindegy! A kutyát mérgünkb fenékbe lehet rúgni. O nem szól viszsza, legfeljebb búsan lehajtja fejét. Kérem, hogy nevemet és címemet az újságban ne közöljék, aláírás „egy »kutyabarát« legyen." a zt már csaknem mindenki /I érezte, hogy nem sok keres-Z A nivalója van annak, aki a II. világháború vége felé vonul be és mundért ölt. Ezt érezte T. István is. Nyugtalan volt, ahányszor jött a postás. Csaknem biztosra vette, megkapja ő is a maga kis „szerelmetes" behívóját. Megkapta. Nem lövök mellé, ha azt mondom, „vegyes érzelmekkel" fogadta. Aztán mégis elindult. Vitte a zakatoló vonat a sok-sok ezerrel együtt. Felváltva ültek, álltak a vagonok ajtajában. Öreg, családos tartalékosok, kik „cserben hagyták" földjüket, műhelyüket, fényes, bejáratott nyelű szerszámaikat. István agyában - abban az Isten alkotta kis titkos kamrácskában - már az első állomások után megszületett egy parányi gondolat - „hová megyek? minek megyek?..." Ez aztán, a napok éjjele-nappala során, csak nőttön- nőtt, fesledezett, mint a tavasz titkos termő bimbói... Nem hagyta nyugodni. Nem akart hős lenni. Nem akart kitűnni. De nem akart meghalni sem és nem akart eltűnni. Szerette családját, kis meleg fészkét, földjét, övéit, munkáját. Ezernyi vékony, de hihetetlen erejű kis szálacska nyúlott, feszült, felzaklatott lelkében. Aztán tervezni kezdett. Senkivel, semmit sem közölve, csak úgy magában, éjjel-nappal csendben őrlődve... „Nem megyek túl a határonö! Ez alakult ki és keményedett meg lepalackolt énjében. Jól benn zakatolt már a vonat Erdély szépségei között, amikor István úgy érezte, itt az a pillanat! Valóra kell váltania merész tervét... Az éjszakában lelassító vonal ajtajából egyetlen ugrással kidobta magát Kereszt az út mellett egy bokrokkal benőtt árok oldalába... Senki sem kiáltott. A vonat tovább sistergett. Megtapogatta magát. Nem fájt semmije. Feltápászkodott és beljebb ballagott á kis ritkás erdő szélére. Keresett egy gazzal gazdagon benőtt kis mélyedést. „Ez lesz az első önálló fekhelyem " - gondolta. Gondolatai cikáztak felzaklatott agyában. Tudta, hogy már legalább ezer km-re van a családi fészkétől. Tudta, hogy egyik irányból jönnek a vert seregek, nyomukban üldözőikkel. Szemben velük pedig mennek a feltartóztatni akarók, akiktől a vonatról leugrott. „Most nem szabad pánikba esnem" ismételgette. „Most elő a józan paraszti ésszel." Ahhoz túlságosan fáradt volt, hogy ne tudjon elaludni. A hűvös hajnal persze korán felzavarta. Harangszót hallott. Megindult feléje. Öreg nénike ballagott a falu szélső során. Nyugodt hangon, illőn köszöntötte. A szerencse istenasszonya megsegítette. A mama közeli házához vezette. Adott enni is, de ami a legfontosabb volt, adott Istvánnak bakancsot, nadrágot, inget, pulóvert, egy kopott munkáskabátot és egy „feketevoltmárseszínű" kucsmát. Remegő hangon köszönte meg. „Vidd csak fiam, nem él már a szerencsétlenem, aki ezeket viselte"... azzal kötényével könnyeit törülgette. István - csodálatos ráérzéssel még egyet kért a mamától. „Ugyan, adjon már egy rövid nyelű kapát, hadd ne legyek a vándorlásban anynyira egyedül." Kapott. Egy rossz kenyértarisznyát, kevés kis élelmet, meg egy kis rövid nyelű kapircsot is. E két szerszám lett István nagy vándorlásának alibije! A kapa, meg a kis kapircs mintha csak megérezte volna, hogy most nagy feladat vár rájuk és olyan kezekbe kerülnek, ahová oda is passzolnak, ahol meg is becsülik őket. Mert a szerszámoknak is lelkük van, kérem. Aki csak fölényesen csap oda a kalapáccsal, az hamar „ leteríti" hüvelykujját... így felszerelve kezdte meg István útját hazafelé. Egy-két nap múltán felejthetetlen éjszakát élt meg. Egy gazdátlan bundás kutya szaglászta ki rejtekhelyén. Meg se morogta Istvánt, amikor az kérges kezével barátságosan megsimogatta. A kutyareflex nyomán megindult a hagyományos farkcsóválás. Lefekvéskor az új gazdi hátához telepedett és melegítette a vándorfáradt testét. Szomorú szemeivel hűséggel pislogott Istvánra. „Ejnye na, de magad vagy te is, maradj hát velem... "Aztán már heteken át együtt ballagtak... Az utaktól beljebb, a földeken mentek... Istx'án vállán a kis tarisznyával, kezében a kapirccsal, mellette-mögölte hűséges kísérője... Ha jött valaki, rögtön „besoroltak" a barázdák közé s már sustoigott is a kapa. Az is tudta a dolgát... S ez így ment hetekig... Minden lakóhelyet éppen csak súrolva, hogy egy kis kenyérhez, szalonnához, egy tányér leveshez juthasson. Dolgozgatva döcögtek. Szépen, lassan, nem türelmetlenül, mert azt nem ismeri a föld embere... Hónapok keservei után elérkezett a nagy választóvízhez - a Dunához. Aki ekkora utat megtett, már bízott szerencséjében, maradék erejében. „Csak óvatosan!" - ez volt a jelszava. Egyik hajnalon megközelítette a part egy szép ligetes, bokros szakaszát. Öreg ladikot látott a vízben, benne egy megátalkodott horgász atyafival. Az is észrevette, hogy valaki nézi. Kilapátolt. Szót váltottak. Megértette, mit kér ez elgyötört ember, átviszlek. Ülj be..." István letelepedett. Szótlanul, lassan siklottak a túlpart felé. Ekkor rebbent István lelkébe a gondolat, „Istenem, ha ezen is átsegítesz és hazaérek hálálj bői egy keresztet csináltatok az orszefl^ út mellé. Szentül fogadom." „Hová való vagy?" - suttogta az ismeretlen. „Szekszárdi vagyok, már hónapok óta gyalogolok..." „Na, itt vagyunk. Isten segítsen tovább komám. "Azzal, - meg a köszönöm kézfogással - már lapátolt is vissza. István meg leült a parton egy fa tövének támaszkodva és a hajnali harangszó kíséretében keservesen sími kezdett. Jólesőn, amolyan mélyről fakadón, lélekmosón, csendben - kisírta magát. Még kétnapi vándorlás után, harangszó közben „ vonult be " az őcsényi szőlőhegy felől Szekszárdra. A boldogság kis szigetévé varázsolta otthonát. Aztán hónapok múltán megépült az országút mellett a ma is ott álló kereszt. István könnyes szemmel simogatta meg. Majd mindig kalapemelve hajtott el, ha arra járt. A Mindenható a megmondhatója, mi minden jutott az eszébe a „kisembernek", egérnek a százezrek közül... Szentgyörgyi Kálmán