Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-12-21 / 22. szám

1997. DECEMBER 21. Karácsonyi melléklet XIII V. Gánszler Beáta: Karácsonyok A kulcslyuk a legerősebb mágnesnél is jobban vonzott. Mégis mindig apu győzött, ki tudja, honnan vette az erőt elvonszolásunkhoz. Pedig engem nem is az ajándék érdekelt, hanem Ő. A másik szobában díszítette a karácsonyfát anyuval. A csukott ajtón keresztül is láttam. Nem lehetett nem látni, hisz anyu annyit mesélt róla. Szőke haja, kék szeme volt, fehér, földig érő ruhát viselt, glóriáján csillag ragyogott, kezében varázspálcát tartott. Hallottam, hogy beszélgetnek, de nem értettem, mert sutyorogtak. Apu időközönként résnyire nyitotta az ajtót és beszólt - Mária! Nem vagy még kész? Ha gyorsak voltunk az öcsémmel, sikerült belesni, de sötét volt abban a szobában, csak egy gyertya égett. Ő hátrébb húzódott, nehogy meglássuk. ~ - Mindjárt Péter, próbáld addig leMglalni a gyerekeket! Értettem én: még rengeteg megbeszélnivalójuk volt. Anyu biztosan elmondja milyenek voltunk. Én is beszélni akartam vele. Személyesen akartam biztosítani arról, hogy jó kislány vagyok és az is maradok. Nem értettem, miért nem akar találkozni velem. Amikor megrázta a csengőt, futottam, hátha ott vár a fa mellett. Nem volt ott. Csillagszórótól és gyertyafénytől tündöklő fenyőfával üdvözölt. Anyura néztem, talán üzent nekem valamit. De anyu csak mosolygott. Mit tehettem volna, belenyugodtam, hogy csak az anyák láthatják igaziból az angyalt. Örültem, hogy lány vagyok és akkor majd én is anya leszek. Fogunk mi még találkozni angyal! Én nem titkolózok, igenis bemutatlak a gyerekemnek. Ne sóvárogjon hiába évekig utánad! Tíz éve látom igaziból az angyalt. Beszélgetünk is. Hogy miről? Azt még a lányomnak sem árulhatom el. Nem ktehetem. Biztos vagyok benne, hogy "egyszer majd előtte is feltárulnak a titkok. Udvar nélküli szolgálati lakásunkhoz képest kertes házuk maga volt a Paradicsom. A szomszédban leltünk második otthonunkra. Túl aggályos szüleink mellett Marika néni és Miklós bácsi jelentette a szabadságot. Amikor csak lehetett átmentünk, még a szökéstől sem riadtunk vissza. Szabad volt a padláson játszani, a pajtában kipróbálni a köszörűt, a satut és a gyalut. Miklós bácsi felügyelete mellett még légpuskával is lőhettünk, szigorúan csak céltáblára, nem a levegőbe. Verebekre kizárólag ő lőhetett, mi csak eltemethettük az áldozatokat. Marika néni készítette a világ legfinomabb lekváros kenyerét, mégha - titokban - anyu s2állította is az alapanyagokat hozzá. Anyu „magyarul" főzött, így náluk ettünk először barátfülét, smarnit és angyalbögyörőt. Ez utóbbit - kiderülvén a bögyörő jelentése - sajnálkozva bár, de töröltem étlapomról. Úri sonkát is ott kóstoltunk először. Miklós bácsi leheletvékony szeleteket tudott vágni, ettől éreztük úriasnak. Ott ittam először és utoljára mustot, igen megrázó élmény volt a musttal kisvártatva újra találkozni... Hitelt érdemlő felnőttek szerint senki borára nem fért úgy rá a dicséret, mint a Miklós bácsiéra. Ám senki nem tudott úgy kucsmát puffogtatni, mint Ő. Pedig mi is órák hosszat gyakoroltuk. Mikulásnak is ő öltözött be, félelmetesen csörgette láncait. Aput sosem borotválhattam, Miklós bácsi arcát elektromos borotvával csupaszíthattam. Moshattam, nyírhattam a haját, minden ősz szál kihúzását egy forinttal honorálta. Ö cipelte el Gábort élete első focimeccsére, ahol öcsém rekedtre kiabálta magát: Hajrá magyarok! Ő öltöztette menetkészre - Gábor övén oldalt kalapács, hátul bili himbálózott. Volt türelme első versemet (sokatmondó címe: Lenin szereti a gyerekeket) meghallgatni, s még arcizma sem rándult. Nyáron cinkádat állított a kertbe, a napmelegítette vízben strandolhattunk. Motorral majd vonattal járt a messzi városba középiskolát igazgatni. Minden évben találkozott útközben a nyuszival. Ha motorral volt, maga mögé ültette, ha vonattal, jegyet váltott neki, s elmondta egy szem lánya és a két szomszéd gyerek mit is kér húsvétra. A mi disznónkat („készen" vett) is náluk vágtuk, a töltelékek ott füstölődtek. Disznótorra illő volt műsorral készülni. Verset tanultunk, énekeltünk, még harmonika is került, táncra perdültünk. A Jézuska mindig kétszer jött. Hozzánk és hozzájuk is. Felváltva volt előbb itt, majd ott gyertyagyújtás, ajándékbontás. Ilonka, az ő lányuk, a mi „féltestvérünk" édesapjáról vett példát, tanár lett. Tíz évvel járt előttünk, szorgalmas, félrevonulós nagylány volt, így mi nyugodtan nyüzsöghettünk, a törődésből, szeretetből bőven kaptunk. Miklós bácsiéknak volt előbb televíziójuk - Rémusz bácsi meséjét a rókáról és a nyúlról náluk is izgultuk végig. Fürdőszoba-csináltatásban is megelőzték apuékat, hétvégeken ott súroltuk magunkat. S abban a kádban úszott versenyt a pontyokkal öcsém. Ott, a hideg vízben frissültek fel a tyúkok egy elviselhetetlenül meleg napon, hogy utóbb tüdőgyulladásban pusztuljanak el - Miklós bácsi mérhetetlen csodálkozására. Ilonka egyre ritkábban járt haza a kollégiumból, mi is növekedtünk el-eljárogattunk barátainkhoz, barátnőinkhez, csendesebb lett a szomszéd ház. S egyszer csak csoda történt. Miklós bácsi ötvenévesen ajándékot kapott az élettől: Miklóskát. Rettentő büszke volt a fiára. Pátyolgatta, nevelgette, tanítgatta. Legelőbb is arra, ki az apja, hogyan lett az urasági cselédből iskolaigazgató. Már régóta tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, de olyan jó volt a kicsi fiú miatt megint titkolózni. Arra a karácsonyra is nagyon készültünk. Miklós bácsi duplán is. Hatvanéves volt, szeptemberben ment nyugdíjba. Új életre készült, most már minden idejét a családjára, a fiára akarta fordítani. Nem volt szabadidőruhája, ezt az ajándékot kérte; otthon mégis csak ez a legkényelmesebb viselet. Náluk volt a második gyertyagyújtás. Lehajolt a gyufáért és előrebukott. - Hol vagyok? Mi történt velem? kérdezte pár perc múlva. Soha nem láttam még olyan szépnek az arcát. Ráncai kisimultak, pupillái hatalmasra tágultak. Szívinfarktus. A második. Szaladtunk mentőt hívni. - Látod, ezt kaptad volna! - mutatta a melegítőt fia. Rémülten kaptuk fel a fejünket. Mi az, hogy kaptad volna!? Ezt kaptad! A mentő a nagy hó miatt lassan ért a házhoz. - Marika! Miklóskára nagyon vigyázz! Én most elmegyek. - nézett vissza az ajtóból. - Jól van Miklós, holnap beviszem a pizsamádat, meg amit kell. - Viszontlátásra, Miklós! - búcsúztak szüleim. Másnap reggel üvöltésre ébredtünk. A temetésre csak az öcsém tudott elmenni. Öt évbe telt, mire meg tudtam nézni a fényképét, nyolcba, mire elmerészkedtem a sírjához. Tizenhárom éve tudom, milyen, amikor az ember szívébe hasít a fájdalom. Tizenharmadszor kérdezem, miért pont karácsonykor? Mintha lenne alkalmas idő. Reggel ötkor akarták megmérni a lázát. - Már ilyen korán jönnek? - ezek voltak az utolsó szavai. Nagyon, nagyon korán volt. * Szürke hétköznapjaink bearanyozója egy-egy nevezetes nap, amikor ajándékot kapunk vagy adunk. A karácsony ebből a szempontból kiemelkedő alkalom. Ekkor nem egyvalakit köszöntünk, hanem mindenki mindenkit ünnepel. Természetesen adni sokkal nagyobb öröm, mint kapni. A mi családunkra ez abszolút érvényes: jobban szoktunk örülni annak amit adunk, mint amit kapunk. Az utóbbi években már szégyentelenül cserélgetjük egymás között az ajándékokat. Ámde szinte lényegtelen is, mi zajlik felnőtt körökben. Mióta megszülettek, a gyerekeket figyeljük. Előzetes piackutatás alapján ők speciel pontosan azt kapják - ésszerű határok között -, amire vágynak. Cserébe csillogó szemeket és csilingelő kacajokat kérünk. Ebben hiba nincs, mindig meg is kapjuk. Bár cselekvőképes kora óta igyekszem leányzómat rávenni arra, hogy ő is készítsen meglepetést a nagyszülőknek, az unokatesó(k)nak, s ha marad energiája, a szüleinek is. Nem panaszkodhatunk, karácsonyi (bár elvétve téli témájú) rajzokból szép gyűjteménye van már a rokonságnak, s néhány éve nagy élvezettel hallgatjuk standard műsorát - a kiskarácsony, nagykarácsony című dalt, valamint Petőfi Sándor, az alkalomhoz nem kevésbé paszszoló költeményét, az Anyám tyúkját. Ez évben több okból is rendkívüli karácsony elé nézünk. Egyrészt Fruska ajándékok özönét óhajtja a családra zúdítani. Másrészt már tavaly is nehezen oszlattam el kételyeit jézuska-ügyben. Csupa boltban kapható, egyáltalán nem éginek tűnő (vonalkód!) meglepetés volt a fa alatt. Idén újra felmerült a probléma; egy kilencévestől e tárgyban a kételkedés talán már el is várható. Pedig olyan jó lenne, ha legalább még ez az év a mesék megyében telne! Félek, hogy kiderül az igazság. Ebbe felvilágosultabb osztálytársai hathatós aknamunkával segítenek bele. („Te még hiszel a Jézuskában?!") Egyelőre felfüggesztettük a filozófiát, a gyakorlat mezejére tereltem gyermekem. A serénykedésnek számtalan eredménye lett. Mária mama például tűpárnát fog kapni. Vérrel és verejtékkel készült el a mű. De hát nem is igazi varrónő az, aki nem szurkálja össze magát. A pótnagymama - tudjuk, megérti semmi olyat nem kap, amit tűvel kell készíteni. A csendes élet (helyesen: csendélet) elkészüléséhez papírra, fonalra és ragasztóra volt szükség. Az, hogy ragasztóból több került a papírra, mint fonalból, csak nyereség - így sokkal csillogóbb lett az alkotás. Péter papa hírcsokrot kap. Hallatlan előnye, hogy azt sem varrni, sem ragasztani nem kell. Fruzsina mint „hírszerkesztő és hírbemondó" felolvassa majd - többek között -, hogy a gazdagok „Havajra" mennek nyaralni, Budapesten kiraboltak egy „égszerboltot", a nyugdíjat meg majd emelik. Mária mama és Péter papa közös meglepetést is kapnak („közösen lesznek meglepve"). A családtagok rövid, ám találó jellemzését olvashatják majd. A sok kompromittáló adat miatt top secret, azért csak a befejező sorok publikusak: „Ez az én abnormális családom. Aki nem hiszi az jáijon ide hozzánk és tapasztalja." Az is szigorúan titkos, hogy mi szülők mit kapunk, de a legautentikusabb személytől kiszivárgott az információ: Fruska-féle vicceket és a napokban feltalált pemzli nélküli radíros ecsetet rejt majd a díszcsomag. Szíve szerint minden embert meglepne és úgyis folyamatosan kapja az ihletet, hát „költött egy cikket". Ajándékul betűhíven közlöm: