Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-12-21 / 22. szám

XII II Karácsonyi melléklet 1997. DECEMBER 21. Elfeledett szekszárdi szenzáció A telefon bemutatása 1877-ben Az ember néha nagyon érzi, hogy Tolna megye székhelye ugyancsak messze esik a márványbányáktól: nehezen kerül ide az utókor hálás emlékezetét hirdető anyag, így azután van, amire jut, s van, amire nem. így van ez a címben jelzett szenzációval is: ha például Prágában vagy Balmazújvárosban esett volna meg egykoron, már bizonyosan büszkén tudná ama város apraja-nagyja a nevezetes tényt, de mivel Szekszárdon történt, alig néhányan idézik fol. Bevallom, nekem szívügyem, mert ez volt az első olyan fölfedezésem, amelyre sorkatonai szolgálatom szabadidejében bukkantam, s mert ennek ösztönző hatása végképp a helytörténethez csábított. Az előzmények A szekszárdi uradalmi nagyvendéglőt 1858-ban alaposan átalakították: létrehoztak benne egy színi előadásra is alkalmas nagy tánctermet, amelyet a helyben állomásozó katonaság díszes zenekara avatott föl. Az uradalom azonban e terem jövedelmére évente mindössze 20-30 alkalommal számíthatott, így a szállodai részt, valamint az emelet és a földszint üres helyiségeit a kor vállalkozóinak adta bérbe. Az 1858-ban a tízezres lélekszám fölé emelkedő Szekszárd 1877-ig mintegy másfél ezerrel nőtt csak tovább, de számottevő hányada került ki az értelmiségi (ahogy a korban nevezték: az intelligencia) és a hivatalnokrétegből. Ők már nem elégedtek meg a hosszú téli esték otthoni szórakozásaival, hanem modernebb élvezetekre vágytak. Az itt nem említhetőkön kívül ilyen volt a Szegzárd Szállóban Tóth József vendéglős emeleti kávéháza, amelyet oly szívesen látogattak, hogy a Tolnamegyei Közlöny Nyílttér rovatában 1877. december 16-án értesítés jelent meg: „Azon tömeges pártfogás, melyben az uradalmi vendéglő emeleti helyiségeiben nyitott kávéházi helyiségemet a t. közönség részeltette, felbátorított, hogy ugyancsak a nagyvendéglő alsó helyiségeiben egy tágasabb helyiséget rendezzek be. A nyitandó új helyiség már készen van s folyó évi december 16-án a t. közönség használatára átadatik. Tisztelettel Tóth József vendéglős." Valószínűleg akkor is ismerték már azt a fogást, hogy egy új, induló üzletet valami szenzációval lendítenek föl, s ezért a következő héten, a december 23-i számban már hírül adta az újság: „Kálmán Károly tanár úr a „telephont", mely a legutóbbi időkben annyi port vert fel, karácsony másnapján 10 órakor fogja a közönségnek bemutatni. A készülék délután is 3 órától egész hat óráig a közönség haszná(lat)ára fog állani, s a nagyvendéglő emeleti, s földszinti éttermét fogja öszA telefon és használata. (Vasárnapi Újság, 1877.) L. V. szekötni. Beléptidíj 20 krajcár lesz, melyből a tiszta jövedelem megfelelő részét a tűzoltóságnak ajánlotta fel. Nemcsak olvasni fogunk tehát jövőre a telephonról, hanem gyakorlatilag is meggyőződhetünk annak fontosságáról." „A közönség nagy közönyösséget mutatott" Nincs pontos tudomásunk arról, miként került a megyeszékhelyre az akkor még méregdrága készülék, sőt mindjárt két készülék, csupán sejthetjük, hogy Geisz (Gőzsy) László országgyűlési képviselő hozhatta a tengeren túlról. Itteni bemutatója, Kálmán Károly polgári iskolai tanár maga sem láthatott még ilyesmit, ajánló-ismertető szavainak nagyobb része a Vasárnapi Újság az évi egyik számából való, s ehhezjárult a személyes tapasztalat, a készülék hozójának elbeszélése, no meg a lelkesedés, amely a tisztelt közönséget nem annyira jellemezte. A Tolnamegyei Közlöny 1877. december 30-i számában mindez együtt teszi hitelessé a nagy eseményt, a telefon legelső bemutatását hazánkban, az európai kontinensen pedig az első hat közötti ismertetést: „A telephon bemutatása a nagyvendéglőben uralkodó folytonos zaj miatt csak részben sikerült, s a közönség nagy közönyösséget mutatott az új találmány iránt. Kálmán Károly úr a telephont következő ismertetéssel bocsájtá a jelenvoltak rendelkezése alá: Az új csoda, mely a találmányok történetében kétségkívül csak fokozatos helyét foglalja el, s bizonyos fokig természetszerűleg magyarázható: a telephon. Úton-útfélen halljuk most e nevet; vitatkoznak fölötte, fejtegetik s boncolgatják; elítélik, majd ismét taglalják a gyakorlati hasznot, mely alkalmazásától várható s sokan a nélkül, hogy látták volna, pálcát törnek fölötte, nem nagy fontosságot tulajdonítanak neki s azt hiszik, hogy ha majd szűnt az újság ingere, nem foglalkozik vele többé senki. S lehet, hogy igazuk lesz. Hisz hány fontos találmány, ha nem bizonyult azonnal gyakorlatinak, ejtetett el így, hogy később phoenix gyanánt új életre ébredjen; de a tudós, ki valamely eszmét fölkarolt s azon csügg feláldozva nappalát, éjjelét, dolgozóasztala előtt ülve fárad, találmányát folyton tökéletesbíteni igyekszik, míg végre sikert is arat. Részemről hiszem is, hogy amaz aránylag csekély nehézségek, melyek a telephon gyakorlati alkalmazásának még eddig útját állották, eloszlattatván, még a távírón is túl fog tenni egykor." Ha itt egy pillanatra megszakítjuk a korabeli leírást, csupán azért tesszük, mert érdemes megjegyeznünk, hogy Kálmán tanár úrnak igaza lett, noha ő még a szénmikrofon nélküli készüléket ismerte, az pedig még úgy sem aránylott a maiakhoz, mint a kerékpárhoz fakerekű, vasabroncsos elődje... A továbbiakban Kálmán Károly elmondta, hogy az 1877. május 4-én Bostonban bemutatott „telephon" „rövid néhány hó múlva általános figyelmet ébresztett", New Yorkban 600-700 magánházba már bevezették, több száz mérföldről koncertet is hallgattak vele, az európai lapok pedig folyton erről cikkeznek. „Bell Graham geniális találmánya magát a természetet lopta meg, sőt azt tökéletesíté is" - folytatta az ismertetés. „Ugyanazon telephon legkisebb változtatás nélkül, egymagában pótolja a fül és a száj szerepét. (...) A készülék igen egyszerű. Legfontosabb része egy mintegy deciméter hoszszúságú mágnesdarab, alsó végén egy deciméter nagyságú lágy vasdarabbal, mely utóbbi finom selyemmel ellátott sodronnyal van bevonva. A lágy vas alatt, s kissé távol tőle van egy korong alakú vaslemez, legfóllebb papírvastagságú, s könnyen mozogható. Ez az egész egy faburkolatban van, melynek súlya alig egy font (0,5 kg), s zsebünkben kényelmesen el lehet helyezni. A rézdrót két vége a készülék alsó végén levő két csavarig megy, hol azután a vezető sodronnyal összeköttetésbe hozatik." „Mindez oly egyszerű, s természetes" ^ - folytatja a tanár: „az ember az egész gépet szétszedheti anélkül, hogy azt a legkevésbé megsértené. S épen ezen egyszerűségében rejlik a szerkezet nagysága. E kisded gép segélyével, habár a hang meglehetős gyengén hallatszik is, teljesen tisztán meg lehet különböztetni a hangminőséget." Még közel kell állnia a beszélőnek és hallgatónak, s „A hangot a hallgatódzó úgy veszi észre, mintha a szomszéd szobából vagy épen pincéből hallaná." (No, ez utóbbit bizonyosan átérezték az újságolvasó szekszárdiak!) „Ki merné tagadni, hogy pár év múlva ezen bámulatos találmány csak oly mindennapi leend, mint a fényképek" - jósolta Kálmán Károly, s mi tudhatjuk, mennyire igaza lett. Szekszárdon először a tűzoltóság létesített helyi, telefonos riasztórendszert: nem véletlenül neki szántási érdeklődőktől beszedett húsz krajcl^P kat 1877. december 25-e után. Korán felismerte a készülék jelentőségét a Dunavédgát-Társulat is, ezért már a múlt század nyolcvanas éveitől ott volt fontosabb gátőrházaiban. A megyeszékhely végül 1904-től örülhetett a távolt is közelbe hozó összeköttetésnek, demég 1979-ben is a mesék birodalmából érkezett híradásnak véltük, ha valaki azt mondta: a holland földműves gondol egyet, ha végez a szántással, előveszi zsebéből a készüléket, s felhívja Ausztráliában tanuló leányát. Ma már mi is tudjuk, hogy ez sem a mesék birodalma, hanem a valóságé, amelyben Magyarországon éppen Szekszárdon tette meg 120 éve az első lépést Kálmán Károly, s az érdektelen közönség. Budapesten csak két év múlva mutatták be a telefont, de annak emlékét több tábla is őrzi. Szekszárd is megbecsülhetné magát ilyesmivel... Dr. Töttös Gábor í