Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-11-16 / 20. szám

1997. NOVEMBER 16. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 Érdekli? Bemutatjuk! A harmonikásból lett trombitaművész Szekszárd kis város, így majdnem mindenki ismer mindenkit, de legalábbis tudunk egymásról. Ám vannak olyan személyiségek, akiket a gyerekektől az idősekig mindenki ismer, akik beszédtémát jelentenek. Közéjük tartozik Pecze István tanár úr is, a Szekszárd Big Band karnagya, a sokak által tisztelt és elismert trombitamíivész. Vagyis Pecze István (Pecze Pista) éppen ismertsége okán érdekes, s hallunk róla, felőle szívesen, így van ezzel Vas József is, az Uponor cég vezérigazgatója, aki azt kérte, hogy a zenélés öröméről szóljon e sorozatban Pecze István. * Mivel mi is régi, nagyon régi isf

'ásök vagyunk - elnézést az óiktól -, de képtelenek volnánk még atból is magázódni. Amikor beléptem a Liszt Ferenc Zeneiskola „Pecze-féle tantermébe", örömmel nyugtáztam, hogy a légkör a régi, István kiegyensúlyozott és mosolygós - mint mindig. Talán ez az oka, hogy őt szeretik, tisztelik, hogy - tudomásom szerint - nincs haragosa. Ezt fol is vetettem, de nyomban. - Ez kérlek, a zene hatalma. Ne csodálkozz, ezt valóban a zene hatalmának köszönhetem. Rólam az embereknek nem az jut az eszükbe, hogy rokonukat kitúrtam az állásából, vagy... de ezt nem sorolom. Hanem ha engem meglátnak, fölidéződik bennük az előző big band-koncert vagy éppen a trombitaszólóm... és mosolyognak. Várakozom a zebránál, öten átintegetnek a túloldalról. Szóval ezt nevezem én a zene hatalmának. *

Es mit a zenélés örömének? Az tt zenélést? - Sokáig úgy gondoltam, nem olyan nagy dolog, hogy muzsikus vagyok, hogy muzsikálok. Ám egy idő után rájöttem, hogy igenis, ez nagy dolog. Az egyik nagysága abban rejlik, hogy a dolog állandó. Nem változnak a művek négy-öt-nyolc évenként. Ugyanez vonatkozik a klasszikus muzsikára is. - És a különböző zenészek különböző előadásmódja, pillanatnyi lelkiállapotuk... - Nyilván, ezek rányomják bélyegüket a darabra, ám vannak olyan konvenciók, amelyek minden zeneműre és zenei előadásra érvényesek. És ezek a konvenciók öröklődnek. Tomsits Rudolfnak van a Szekszárdi jazzmise műve, amit nekünk írt és én dirigáltam, vagyis pillanatnyilag én tudom a legjobban, hogyan kell ezt a darabot előadni, hiszen én konzultáltam a szerzővel. A Szekszárd Big Band előadásából az említett konvenciókat majd átveszi egy másik zenekar. Az előadók közötti élő kapcsolat által megőrizhető az autentikus előadás. Az egyszer elhangzott szerzői instrukciók a művel együtt élnek tovább. - Beszélj még az együtt muzsikálás öröméről. - Számomra valóban nagy öröm, s a zenekar tagjai részére szintén. Amikor elkezdtem szervezni a big bandet, álmomban sem gondoltam, hogy a csapat ennyi ideig együtt marad. Úgy hittem, hogy egyszer csak megfeneklik a dolog. Nem így történt szerencsére, s örömmel mondom, hogy két év múlva húszéves lesz a zenekar. S mivel jól ismersz bennünket, tudod, hogy 18 év alatt az együttes személyi összetétele alig változott, s szép számmal vagyunk benne az alapító tagok közül. A zenélésért pedig nem kapnak fizetést az emberek, hiszen amatőregyüttes vagyunk, s valami összetart bennünket a zenélésen kívül is... Érdemes lenne a kívülállónak kifigyelni a szerdai próbákat megelőző időt. Minden szerdán ugyanúgy örülnek egymásnak a csapat tagjai, mint az alakulást követő időben. Tulajdonképpen egy beszélgetőkör is lehetnénk, mert imádunk nagyokat dumálni..., de abból nem lenne lemez. S az örömködés, beszélgetés berekesztésére is feltétlenül szükség van a „főnökre", a zenekar vezetőjére... - Elég sokszor láttalak zenélni, de soha nem voltál komor. Amikor vezényelsz, amikor Jujsz", sugárzol az örömtől. Ilyen a természeted vagy a zene Játszik" rajtad? - Nem is tudom... De az az igazság, hogy azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a szakmájuk megegyezik a hobbijukkal. Vagyis mindkettőt szeretettel csinálom. - Vas Józseffel együtt sokan kíváncsiak az új lemezre. - A MATÁV szponzorálásával készült, ugyanis ma a dolog másként működik, mint régen, amikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fölkért egy zenekart lemezkészítésre. Persze, nem amatőr társaságot, hanem a „nagymenőket". - Ez meg is látszott a paletta egyhangúságán. - A dolog valóban sokszínűbbé vált, hiszen jut hely az olyan kiváló színvonalat nyújtó együtteseknek is, mint a miénk. Tehát a MATÁV kibérelte nekünk a Magyar Rádió 8-as stúdióját és három nap alatt megcsináltuk az új lemezt, amelynek teljesen szekszárdi az aktualitása, éppen ezért Szekszárdi blues a címe. - Hogy kerültetek kapcsolatba a MATÁ V-val? - Úgy, hogy tavaly karácsony előtt fölkért bennünket a MATÁV négy hangversenyre, amelyekre - Zalaegerszeg, Kaposvár, Pécs és Szekszárd - a legjobb üzleti partnereit hívta meg. A vendégek a koncerten kívül kis tasakban kaptak egy CD-t. Mivel a hangversenyek annyira jól sikerültek, a cég pécsi igazgatósága úgy döntött, hogy az idei Pécsi Nemzeti Színházban rendezendő koncert után - december 15-én este hét órakor lesz - a tasakban a Szekszárd Big Band CD-je lesz, nem pedig másé. Gondolhatod, hogy ez számunkra milyen nagy öröm! Ne felejtkezzünk el a koncert két kiváló közreműködőjéről sem, az énekesnőről, Bontovits Katiról és Csepregi Gyula tenorszaxofonosról. Nem tudom megállni, hogy ne mondjam el az olvasóknak, hogy immár harmadszor szakította meg beszélgetésünket telefonhívás, amelyeket Pecze István kifejezett marasztalása okán „kihallgattam". Mindhárom alkalommal más és más hívta, más és más helyre a kitűnő trombitást egy-egy fellépésre. Most éppen az országos trombitás bálra invitálták, de nem csak bálozni, hanem szólót játszani a Belügyminisztérium Big Bandjével november 22-ére a Duna Palotába, ahol a magyar trombitaoktatás századik évfordulóját ünneplik. A telefonos kitérő után arról szólt Pecze István, hogy egy kicsit más a tanítás és más a zenetanítás. Hiszen mint mondta - a gyerekek általában nem szeretnek iskolába járni, viszont zeneiskolába igen. S vajon István hogy volt ezzel? - Sajnos, nem járhattam zeneiskolába, mert falusi, mázaszászvári gyerek voltam. Ettől függetlenül tanultam zenélni: szüleim másodikos korom óta taníttattak tangóharmonikázni. Ötödikes koromtól zongoráztam, hetedikes voltam, amikor egy férfi trombitát nyomott a kezembe... - Azt tudom, hogy gyermekkorod óta zenésznek készültél. A trombita hetedikes korod előtt is benne volt az álmaidban? - Persze, hogyne. A különböző műsorokon mindig rettenetesen néztem a trombitát. Ez olyan volt, mint amikor egy lány tetszik az embernek... De folytatom a trombitával való találkozásomat. Bechtl Henrik, aki a mázai bányászzenekar karnagya volt, ismertetett meg a trombitával. Mondta édesanyámnak, hogy szívesen tanítana trombitálni, mert nagyon tehetséges vagyok. Bechtl Henrik jól ismert, mert a faluban rendezett ünnepségeken mindig tangóharmonikáztam, szóval rendre én voltam a kultúrműsor. A trombita iránti szerelmem azóta is töretlen. Pedig már megtehetném, hogy nem fújok, mert nehéz, mert fújtam már eleget. De nem tudom elhagyni sem a gyakorlást, sem a fellépést. - Voltak példaképeid? - A tanáraim, kollégáim, majd Zsoldos Imre, Tomsits Rudolf. - Most pedig már te vagy a példakép. - Na, ne! - Na, de! Volt tanítványaidtól hallom ezt, sőt látom is. Beszédstílusuk, közvetlen modoruk, öltözködésük is ezt példázza, a szakma szeretete, tisztelete mellett. És a saját gyermekeid? - Zsófi hetedikes és zongorázni tanul, Balázs harmadikos és én vagyok a trombitatanára. Többet nem mondok, nehogy szavaimban valaki felfedezze az elfogultságot. - És te kinek küldöd a kérdésedet? - Dr. Nagy József szülész-nőgyógyász főorvosnak. Azt szeretném kérdezni tőle, miért van az, hogy egyszer a kismamáknak vitaminokat, másszor különféle nyomelemeket, meg egyebeket kell szedniük és akkor ezek szentírások. Mennyire komoly dolgok ezek? Az én édesanyám nem szedett semmi effélét. Tette a dolgát a kilenc hónapon át ugyanúgy, mint máskor. Azután jöttek a fájások, megérkezett a bábaasszony és én megszülettem... V. Horváth Mária