Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)
1997-09-07 / 15. szám
, SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. SZEPTEMBER 7. 258 Ady Endre rrŐrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet, Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Üz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet. 50 év befektetése Közös volt a sorsunk" Manapság amikor minden harmadik házasság válással végződik, mindannyiunk szíve megmelegedik amikor arról hallunk, valakik megünnepelték az 50. házassági évfordulójukat. Felnézünk rájuk, talán kicsit irigyeljük is őket, leginkább viszont a titkot szeretnénk megtudni, mi az ami két embert összetart fél évszázadig békességben, szeretetben, boldogságban. Horváth Sándor és Fehér Vilma Szekszárdon kötöttek házasságot 1947. augusztus 18-án. Három gyermek, hat unoka, két dédunoka, testvérek, barátok köszöntötték őket az 50. házassági évfordulón. - Kedves Vilma néni, Sándor bácsi! Mindenekelőtt szívből gratulálok. Ennek az újságnak a hasábjain éppen öt évvel ezelőtt kitűnő kollégám Tamási János tollából olvashattuk Sándor bácsi háborús viszszaemlékezéseit. Ma örömünnepre emlékezünk... - Most már öröm, amikor emlékezünk. Bennünket igenis a szomorúság hozott össze. Két kislánynyal maradtam egyedül, a férjem meghalt Oroszországban Pinszkben. A kisebbik lányom születésére kapott szabadságot, s amikor visszament nemsokára egy ütközetben elesett - kezdi visszaemlékezéseit Vilma néni. - Milyen fordulója a sorsnak, hogy a tragikus múlt ugyanakkor a jövőt is elhozta. Erre szokták mondani, hogy minden ember élete egy regény. Az Önök találkozása egy igazán lírai regénybe illő történet. - Egy alakulatban szolgáltam Vilma férjével, már régebbről ismertem, közös iskolánk a Garay Gimnázium révén. Amikor idehazajárt a kislánya születésekor meglátogatta a szüleimet és hozott tőlük csomagot. Még jóformán ki sem bontottam, amikor kaptuk a hírt, hogy Pinszkben két halottunk van, akik közül az egyik ő volt. Akkor megfogadtam, ha engem a jóisten hazasegít, megkeresem a feleségét. így is történt. - A hazatérés nem volt felhőtlen... - Arad megyében érte aknaszilánk a lábamat, s hosszú tortúra után, combközépen amputált lábbal tértem haza. Éltem, s teljesítettem az ígéretemet, felkerestem Vilmát, aki elvesztette férjét, két kislánya édesapját. Akkor éreztük, ma már ötven év távlatából valljuk, hogy bennünket a tragédia, a szomorúság hozott össze. Egy fiatal özvegy, két gyerekkel és egy fiatal férfi rokkantan, ez volt a mi háborús „hozományunk". - A régi albumot nézegetve azért nem volt nehéz egymásba szeretni. Vilma néni légiesen karcsú a két szülés után is, a Sanyi bácsi igazán nagyon jóképű fiatalember ezeken a képeken... - Engem az kapott meg nagyon, hogy Ő mennyit dolgozott, hogy milyen tisztán, szépen nevelte a két gyermeket, minden támogatás nélkül. Ez volt, ahiitől vonzóvá vált számomra. Jómagam nem nagy családban, de meleg szeretetben nevelkedtem, s már fiatalon is fontosnak tartottam ezt az érzést. Az biztos, hogy Sándor nagyon csinos, jóképű fiatalember volt mondja Vilma néni. - A legfontosabb mégis az volt, hogy elfogadta, szerette a lányaimat, s mindezek miatt másfél év után olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, hogy összeházasodtunk. Szerettünk volna egy közös gyereket, s legnagyobb boldogságunkra a két lány után fiunk született. - Három gyermek az ötvenes években, nem lehetett könnyű... - Több munkahely után végül mindketten a Műszergyárból mentünk nyugdíjba. Mindketten szerettünk dolgozni, szerettük a közösséget, a kollégáinkat. A hétköznapi problémákon átsegített bennünket a munka, az egymásba vetett hitünk. Soha nem követelőztünk, elégedetlenkedtünk egymás felé, úgy éreztük tartozunk egymásnak, s igyekeztünk türelemmel, alkalmazkodással minden problémát megoldani. Sosem vártunk el egymástól megvalósíthatatlan dolgokat. A gyerekek pedig nagyon jó partnerek voltak ebben a megértésben, minden tanácsunkat el és megfogadták. - Kedves Vilma néni, Sanyi bácsi! Végig beszélgettünk egy délutáni amiből az olvasók - sajnos - csak morzsákatfognak viszontlátni, s ebben a visszaemlékezésben egyszer sem esett szó a lángoló szerelemről. Annál több a szeretetről, megbecsülésről, a másikra való odafigyelésről, a másik elfogadásáról, a közösen nevelt gyerekek unokák imádatáról... - A maradandó értékekről. Mi legalábbis így gondoljuk. S számunkra az a legnagyobb boldogság most 50 év után, hogy a gyerekek a mi egymáshoz való viszonyunkat tekintik példának, s ezeket az értékeket továbbviszik a saját családjukba. Ezek a pénzben nem mérhető értékek a legjobb „befektetések", mert szeretetet, tiszteletet kamatoznak. - Megköszönve a beszélgetést, még sok boldog, békés évet kívánok Önöknek, jó egészségben, hogy minden „befektetésük kamatát" élvezhessék. SAS ERZSÉBET