Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1996-12-22 / 24. szám
öfi ^ , SZEKSZÁRDI 1996. DECEMBER 22. $ VA§ARNAP % Ré Si karácsonyokra emiékeztfin k mmmmmmmmmmmmmmmmmmm A sok gyerek a kevésnek is örült A szekszárdi Idősek Otthonának minden szobájában, társalgójában és folyosóján már a hét elején látszottak a közelgő karácsony csalhatatlan jelei. Az ügyesebb lakók az ott dolgozók segítségével hetek óta készítik a dekorációkat: az adventi koszorúkat, a karácsonyi tálakat, a gyertyás-fenyős kompozíciókat, a hímzett térítőkét. Mindezt jó hangulatban, a várakozás izgalmával teszik. Olykor tanácsot kérnek az igazgatótól, Rottenbacher Ádámtól, aki nem mosolyog a hölgyeket foglalkoztató kérdéseken, hanem készséggel megtárgyalja velük, hogy melyik terítő hova kerüljön és miért... ^Édesanyám kockacukrot csomagolt Szalay Dávidné, Teri néni büszke a korára. Lehet is, hiszen jövő márciusban tölti be kilencvenedik évét. Ezzel kapcsolatban huncutul provokálja is az embert, s mondja, hogy ő már nagyon öreg, miközben fürgén lépdel a folyosón, büszkén igazítja a délelőtt készült, friss frizuráját, majd olyan verseket szaval, amiket még az iskolában tanult. Ilyenkor persze a közelében lévők: „Ügyesen titkolod a korodat" mondják neki és együtt nevetnek Teri néni nem kis büszkeségére. - Abban az időben, amikor én gyerek voltam, a Jézuska nem hozott mást, mint egy kis cukrot, meg szaloncukrot. De az nem ilyen volt, mint a mostani. Édesanyám kockacukrot csomagolt szalonpapírba és az került a fá• vagy a faágra. De mi nagyon örülk. Amikor jött a Jézuska - egy emberre fehér lepedőt terítettek - és hozta a karácsonyfát, imádkoztunk, énekeltünk és még álmunkban sem gondoltunk arra, hogy az a „fehér" egy valaki, ilyen, mint mi. Amikor elment, köszöntünk, hogy Dicsértessék a Jézus neve, majd meggyújtottuk a gyertyákat és nagyon boldogok voltunk... Akkor nem kaptunk olyan ajándékokat, mint a mostani gyerekek. Mert mi nagyon szegények voltunk. - Én már egyedül vagyok. Gyerekem nem volt, a nyolc testvérem mind meghalt. Az egyik testvérem lánya minden héten bejön, úgyhogy nem vagyok elhagyatva... De jön a sógornője is, meg a szomszédok. Nagyon jó itt élni. Az első perctől kezdve együtt lakunk a Berthánéval. Nem is veszekszünk, nem is cseréltünk szobát. Úgy vagyunk, mint a testvérek - s nagy nevetés közben invitálnak a szobájukba, ami valóban hangulatos, csinos, az apró tárgyakon, keretezett képeken kívül sok selyem- és élő virág a legfontosabb dekoráció. Közben kiderül, hogy mi váltotta ki a nevetést: a két hölgy a legutóbbi jelmezbálon ikreknek öltözve jelent meg. Közben az intézet igazgatója fotóalbumot keresett elő. Az első oldalakon levő képek az otthon első karácsonyára emlékeztetik az asszonyokat, akik jóízűen „félszavaznak".... Ne vegyen nekem tutyit Gizi néni, azaz Bertha Pálné - Teri néni szobatársa - 8 éves volt, amikor édesanyja meghalt. Édesapja egy év múlva megnősült. „Nagyon jó volt a mostohaanyám, áldom ma is minden lépését." - Öten voltunk testvérek. Én voltam a legkisebb - mondja, majd azt is, hogy: Régen sok gyerek volt minden családban, pedig akkor volt csak igazán szegénység. Majd folytatódik Gizi néni története: - Lett egy közös testvérem, aki Bonyhádon lakik. Amikor megnősült, született egy lányuk, aki tegnap is itt volt az unokájával... - és csak nehezen folytatja a kért karácsonyi emlékekkel a beszélgetést. - Nem is emlékszem nagyon. Csak ág volt, még szaloncukor se került rá, persze, dísz sem, de azért örültünk, mert mindig nagyon vártuk a karácsonyt. Az iskolában voltak gazdag gyerekek, akik mindent kaptak: ruhát, cipőt... - és akkor Gizi néni elszomorodott. Egy kis ideig maga elé nézett, majd halkan elmondta azt a karácsonyi emléket, ami legjobban megmaradt emlékezetében. - Azt mondta a mostohaanyám, hogy karácsonyra vesz nekem egy tutyit. Sírtam, zokogtam és könyörögtem, hogy ne vegyen nekem tutyit karácsonyra. - De miért nem akart tutyit kapni? - Mert én is cipőt szerettem volna. Fényes lakkcipőt, vagy bármilyent. De arra nem volt elég pénzünk. - Látszik Gizi nénin, hogy még most is szomorú a „cipőtlen" karácsony miatt, ezért témát váltottam és a karácsonyi ételekről kérdeztem. - Szenteste mit ettünk? Semmi mást, mint máskor. Egyszerűt. Nem volt akkor kocsonya, meg ilyesmi... csak akkor, amikor már asszony lettem. Gyerekkoromban karácsonykor is zsíros kenyeret vacsoráztunk. Aszszonyként, hála Istennek, azt készíthettem, amit akartam. Mert nagyon jól mentem férjhez. Az uram nem ivott, nem dohányzott... Szentestére mindig csirkét vágtam. Akkor nagyon nehezen lehetett halat szerezni. - Karácsonykor összejöttek a rokonok? - Nem. Csak a család ünnepelt együtt, szegényesen... - és Gizi néni marad a családnál: - Van egy fiam, aki 17 éves kora óta Svédországban él. Minden vasárnap fölhív telefonon. És minden évben velem töltötte a karácsonyt. Most is jön. Kell ennél szebb és nagyobb ajándék? Ovál tükör volt a bőröndben - Szunyogh Józsefné, Katalin vagy Kati vagyok... Nekem nagyon szép gyermekkorom volt. Tolnán születtem 1922. szeptember 18-án. Én voltam a negyedik gyerek a családban. Minden testvér között négy-öt év a korkülönbség. Úgyhogy az én bátyám már matróz volt édesapámnál - ő hajós-kormányos volt -, amikor én első osztályos lettem. Tolnán volt házunk és földünk. - Mi a karácsonyt szépen töltöttük. Volt karácsonyfánk és az édesanyám Pesten, a Párizsi nagyáruházban vásárolt be az ünnepre, s kaptuk a szép ajándékokat. Persze, az első gyerekeknek nehezebb volt a sorsuk, mint nekem, az utolsónak. Mert amikor én még kicsi voltam, a többiek felnőttek, pénzt kerestek - és erről a legemlékezetesebb ajándék jutott Katalin eszébe. - A bátyám hozta. Egy gyönyörű fekete lakkbőrönd volt, aminek piros volt a belseje, benne ovál tükörrel. Ez volt az első iskolatáskám... Egyszer, hazafelé összevesztünk a gyerekekkel, s valamelyiket jól kupán vágtam a bőrönddel és akkor vége volt az ovál tükörnek. - Szenteste mi került az asztalra? - Halászlé. Rendes tolnai halászlé, tésztával. Amikor megvolt a vacsora, jöttek a betlehemesek, kifordított bekecsben. Velük énekeltük a Mennyből az angyalt. Éjjel pedig az egész család együtt ment az éjféli misére. Katalin asszony tizenöt éves koráig a szüleivel élt, majd egy betegeskedő nagynénihez költözött Bonyhádra. Úgy mondta, hogy tragédiája akkor kezdődött, amikor 1940-ben férjhez ment, 1944-ben már özvegy volt. A férje „Oroszországban halt meg". Egyedül maradt az asszony kétéves és a négyéves kisfiaival - egy szoba-konyhában és 34 éven át dolgozott a cipőgyárban. - Akkor már nem voltak olyanok a karácsonyok, mint otthon. Nem karácsonyfát vettünk, hanem az erdőből hoztuk azt a szúrós borókafenyőt, amire azt mondták: a szegények karácsonyfája. * Az idősek otthonának 64 lakója van, közülük 18-an férfiak. A hét közepén elkezdődött a karácsonyi ünnepségsorozat: diákok adtak műsort és ajándékot az idős embereknek. 23-án délután a ház egyik társalgójában szentmisén vehetnek részt, 24-én pedig 16-17 idős embert elvisznek a családjaik haza, az ünnepekre. Az idős hölgyek igen nagyon felélénkültek, amikor arról kérdeztem őket, hogy mi lesz az ünnepi menü? Egyikük nagyot nyelve mondta, hogy 24-én délben rántott tonhal kerül az asztalra, talán töltött dagadót szolgálnak föl karácsony első napján. De máris szilveszterre „ugrottunk", amikor délben halászlét főznek, este pedig kocsonyát esznek, január elsején pedig közkívánatra töltött káposzta lesz ebédre. V. Horváth Mária Fotó: V. B.
