Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-03-19 / 11. szám

4 . SZEKSZÁRDI 1995. MÁRCIUS 19. Szekszárdi történetek Megint Csörge Nincs olyan év, hogy a sajtó valamely okból ne foglalkozna a Csörge-tóval. Ez a tó a város mellett mindig felkínált valamiféle olyan témát, melyet meg kellett írni. Míg nem volt vele semmi gond - anno addig természetesen csakis arról volt szó, hogy a sok száz, meg időnként a több ezer városlakó milyen jól tölti a szabadidejét a város melletti nagyon szép kis területen. Mi, akik ott nőttünk fel szinte, nekünk nagyon is természetellenes ez a mai állapot. Ennek a lehetetlen állapotnak legneuralgikusabb pontja az, hogy a tóban gyakorlatilag nincs víz. Innen kezdve pedig a tó nem tó, csak pocsolya, melynek ugyan nagyon szép a környezete, sok hatalmas fa veszi körül, nagyon sok fiatal fa növekedik, ezek száma jóval meghaladja a régi mennyiséget, dehát ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Többre lenne szükség. Elsősorban is több vízre. Számos próbálkozás volt már az utóbbi negyven évben arra, hogy úgy maradjon fenn minden, ahogy volt. Gondoskodjanak a jó vízről, az éhes és szomjas városlakókról, tegyék a környezetet rendezetté, legyen egy kabinsor az öltözködésre. Szíjártó István polgártársunk tette ezért a legtöbbet emlékezetem szerint. Ó sokáig bérelte a területét és akkor mindezek a felsorolt dolgok működtek. Ez után a korszak után nagyI nagy szünet következett. Sehol semmi. Minden elkopott, ami mozdítható, de az is ami nem számít annak. Eltűnt a területről minden faanyag, minden tégla és cserép. Talán csak a szép nagy fák úszták meg a dolgot. A városgazdálkodás dolgozói vagy tíz éve egy nagy faházat építettek, az ott dolgozók például május elsejéket tartottak benne, de egyéb "napokon is alkalmas volt arra, hogy szabadidejüket jó páran itt töltsék. A ház mai állapota siralmas. A lig van belőle valami. Ez az amúgy gyenge tél nagyon megártott neki. Csak a falai állnak, de az sem mindegyik és az egész területen látszik, hogy nincs gazdája, senki sem vigyázza. Most már csak a fákat féltem, rajtuk kívül aztán semmi sincs, ha ezeket is elviszi valaki, akkor vé. ge lesz mindennek. Kié ez a terület? Van gazdája? Akkor meg egy kicsit jobban vigyázzon rá! -tükeDr. Vadas Ferenc A „Babits" 25 éve Az előadások fogadtatása, kirobbanó sikere megerősített bennünket abban, hogy a „környező" teátrumok (Pécs, Szeged, Veszprém, Kecskemét, Kaposvár) repertoáijából kell kialakítanunk a szekszárdi színházat, figyelembe véve, hogy a látogatók (kezdetben) többsége szívesen veszi a könnyebb, zenés, szórakoztató produkciókat. Mások viszont irodalmi elmélyülésre, ínyencségekre vágynak. A kétféle igény kielégítése a gyakorlatunkban egyfajta sajátos kompromisszummal párosult: az ízléskülönbségekben mutatkozó ellentéteket olyan formában kívántuk feloldani, hogy az úgy feleljen meg a többség igényének, hogy eközben művelődéspolitikai elveink és célkitűzéseink is érvényesüljenek. Egyszóval, nem játszottunk csak operettet és zenés bohózatot, pedig széles körben ennek a műfajnak lett volna sikere, hanem ahogy az első szárnypróbálgatások is mutatják, gondoltunk az új magyar darabokra, a klasszikusokra, az opera- és balettbemutatókra is. Bérletsorozatainkat, évi tíz-tíz előadással úgy igyekeztünk kialakítani, hogy az úgynevezett könnyű műfajok aránya a „leghígabb" sorozatban sem" juthatott túlsúlyba. Csupán példaként említjük, hogy egyetlen évadban több mint háromezren találkozhattak Bizet halhatatlan művével a Carmen-nel, melynek főszerepét sistergő délszaki temperamentumával Mészöly Katalin játszotta. Az élet a mi, hivatalos helyről keményen és sokat támadott, elgondolásunkat igazolta. Kell-e annál jobb bizonyíték, mint hogy induláskor ezer sem volt, három év múltán meg már 3200 a bérletes, s a gyermekelőadások nézőivel 4500-ra emelkedett a rendszeresen színházba járók száma. Ez egymagában is kulturális robbanásnak számít egy akkortájt huszonötezer körüli lakosú kisvárosban, ahol már 1973-ban 1401 az ezer lakosra eső színházlátogatók száma, és ez az arány éveken át tartósul. (Összevetésül: a magyar városok arányszáma ugyanezen időben, a fővárossal együtt alig haladja meg a 800-at!) Minek tulajdonítható ez a váratlan felfutás? Mindenekelőtt a minőségnek. A velünk kapcsolatban álló színházak kínálatából a legjobbakat igyekeztünk Szekszárdra hozni - az Illyésdrámákat a preimer után s még Pest előtt -, nem tájdíszlettel, hanem az eredetiekkel, esetenként a színpadméretek miatti plusz átalakítási költséget is vállalva. Kedvezően hatott, hogy egyes társulatok több napra is Szekszárdra települtek. 1971 májusában a szegediek hetén a teljes társulat mintegy százötven művésze tartózkodott nálunk. Máig emlékezetes, remélhetően sokak számára, Gerhardt Hauptmann német drámaíró Naplemente előtt című műve, melyet a Kossuth-díjas Ajtay Andor rendezett eszményien magas művészi igénnyel. A pénzimádat világába fáradt főhős szerepét is ő játszotta el (Nagy Attila, Máriáss József, Kormos Lajos társaságában) úgy, mintha az író neki írta vagy legalábbis dedikálta volna. Emberi tartása, elegáns modora a színpadról lelépve is hatott: poharazgatás közben a Bogár-tanyán csakúgy, mint vásárlás alkalmával, amikor fél napon átjártuk az üzleteket, míg végre vízcsapjára megfelelő tömítőgyűrűt találtunk, olyat, amit Pesten sem kapott. A szegediek hetén a Trubaduti ezerháromszázán élvezték, az előadások közt arra is jutott idő, hogy Domboriban szalonnasütés közben a Fernandót alakító Gregor József „köznapi" történetein derüljünk, s a jó időt kihasználva a társulat tagjaival együtt fürödjünk. A veszprémiek társulata 1972 márciusában költözött néhány napra városunkba. Három alkalommal mutatták be Illyés Gyula Különc című kétrészes társadalmi drámáját. A Teleki László tragikus alakjára írt mű főszerepét Latinovits Zoltán játszotta, közben egy Németh László-darabot is próbált, melynek ő volt a rendezője. Illyés a Különc-ben erkölcs és hatalom viszonyáról beszél, egy hőst, egy egyedüli lényt úgy öltöztet be az igazság színeibe, hogy az elbukva is győz. Latinovits színészegyénisége találkozott a költő formálta szereppel. Megjelenése a világot jelentő deszkákon atmoszférát teremt, de „látványos önpusztítása teátrálisan hat, nem méltó az általa megformált Teleki-jellemhez, Illyés Gyula elegánsabb halált szánt hősének" - írta róla egy tehetséges újságírónő a helyi lap március 1-jei számában. A tudósítás egyébként az előadást és a főszereplő játékát is véges-végig dicséri, de Latinovits ezt az egyetlen kritikus kitételt nem volt képes m egem észt ^^ ni. Magából kikelve rontott be hoi^P zám az irodába, és eskü alatt tett fogadalmat, hogy ebbe a városba többé a lábát sem teszi be, mert..., de bölcsebb dolog a továbbiakról hallgatni. Kár lett volna, ha esküjét tartja, aki az amerikai Arthur Miller drámáját, Az ügynök halálát, is oly feledhetetlenül játszotta. De szerencsére elült a harag, félóra múltán már le is tudtam ültetni, és hajlandó volt rám is figyelni, talán csak azért, mert korábban többször is említette, hogy velem mindig és mindenről szívesen tárgyal, legyen szó erkölcsről, színházról vagy a világ folyásáról. Később is szívesen jött Szekszárdra, sőt, amikor újra Pesten játszott, társaival együtt egy feledhetetlen József Attila-esttel is megajándékozott bennünket, igazgatója elképzelései ellenére. ^^ (Folytatjuk) V A „Ház" helye