Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-11-13 / 45. szám

12 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1994. NOVEMBER 13. Kerékpáros idegenlégió (I.) Nagy Ignác a nyugati határszélről Vagy féltucat fiatal versenyzővel áll tárgyalásban a Szekszárdi Kerékpáros Klub, közülük kettővel már minden­ben megegyeztek: Nagy Ignác (Mo­sonmagyaróvár) és Ivanics Gergő (Pécs) már le is költözött Szekszárdra. Nagy változások előtt áll a szekszárdi bringa, jövő tavaszig bizonyára újabb arcok bukkannak fel. Megpróbálunk lépést tartani az ör­vendetes eseményekkel, s ennek jegyé­ben valamennyi újonnan érkezőnek megadjuk a szót. Kezdjük tán a legmesszebbről érke­zővel, Nagy Ignáccal, bár - ha lezárul­nak az átigazolások - közel sem biztos, hogy ő lesz e tekintetben a listave­zető. „Azért jöttem ide, hogy valamit elér­jek, tíz éve csinálom, már nem érde­mes abbahagyni" - foglalja össze el­képzelését tömören a 17 éves fiú. - Akkor Óváron közel sem ideális ál­lapotok voltak számodra? - Csak a vegetálásra volt, van lehető­ség. A helyzetemet csak mérgesítette, hogy nem jöttünk ki az edzőmmel, ál­landó veszekedések, satöbbi. - Többes számban fogalmaztál, ez­alatt mit kell érteni? - Apámat is, aki tíz év óta egyengeti a pályámat. - Ő mennyire folyt be a munkába? Az edzők többsége -meg tudom érteni őket ­nem nagyon szereti, ha a szülők „über­okosként" beavatkoznak. - Itt ilyenről nem volt szó: csupán odahaza és versenyen hasznosítható tanácsokkal látott el, s ez természetes is. S az már cseppet sem, hogy egy edző már ebből is hiúsági kérdést csináljon. - Még nem robbantál be amolyan üs­tökösként a magyar kerékpárba, szerin­ted mi miatt lett fontos a szekszárdiak­nak, konkrétabban Schneider Konrád­nak? - A most befejeződött versenyévad­ban elsőéves ifiként igazán nem vitéz­kedhettem, de serdülőben a pályán csak nyertem 200-on egy sprintbajnok­ságot. - Úgy tudom, nem csak a szekszár­diak kerestek téged, fordítva is igaz? - Valóban kölcsönösen kerestük egymást, a lényeg, hogy egymásra talál­tunk. - Honvágy? - Van egy pici, amikor otthon va­gyok, de amikor ideérkezek, elmúlik. Azért is, mert itt már az idény levezeté­se alatt többet csináltam, edzettem, mint odahaza normál időszakban. Ha szerzek egy megfelelő állóképességet, már a következő szezonban jöhetnek az eredmények. Nagy Ignác nemcsak biciklizni jött Szekszárdra - bár ez az elsődleges mo­tiváció - hanem tanulni is. Már van ugyan egy szakmunkás-bizonyítványa, de melléje a dolgozók esti iskolájában egy érettségit is szeretne. A jövő héten kezdődő felkészülá^^ időszak elejéről az elkerülheted^^ mandula-, később orrsövényműtét miatt hiányozni fog, de bízik benne, hogy a későbbiek során bepótolja a le­maradást. Imitt-amott a nyár derekán már hallani lehetett arról, hogy az MLSZ és a csapatok által elfoga­dott, kezdeményezett több hónapon át tartó téli NB l-es teremlabdarúgó-tornának Szekszárd is a helyszíne lehet. Mert a rendezés joga - csodák csodája -, a paksi székhelyű Popey Bt. lett. Amely­nek vezetője, Leskó László nem ismeretlen a me­gyeszékhelyen sem, (A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Szekszárdon futballozott). Nos a Paksra költözött, s ott letelepedő Leskó ­sokak nem kis örömére - „be akarta vonni a buli­ba" Szekszárdot is, ezért már nyáron tárgyaláso­kat kezdeményezett a városi sportcsarnokkal Meghiúsult - miért? Leskó László: Megdöbbentő, hogy a városi sport­csarnok vezetése így állt hozzá egy ilyen rangos, kö­zönségvonzó, és Szekszárdon sosem volt esemény­hez. December 7-én a Fradi, a Dózsa, a Stadler és a Pécs lépett volna pályára Szekszárdon, rá egy héttel később pedig egy teljes napon át az összes többi NB I­es csapatot láthatta volna a közönség. - Miért hiúsult meg az esemény Ön szerint? - Az általam előre feltételezett úri tisztesség, a be­csület hiányán, azon - s ezt kérem, hogy írja le szó szerint különben nem vagyok hajlandó erről a témá­ról a Szekszárdi Vasárnapnak nyilatkozni -, hogy „elvtársi időket" él még a szekszárdi sportcsarnok. - Ez így eléggé elcsépelt frázis! - Akkor mondom. A szekszárdi sportcsarnok ve­zetőjével, Keresztes Jánossal - miután a szeptember 26-án faxon küldött szerződéstervezetemet számuk­ra elfogadhatatlannak ítélte - szóban abban állapod­tunk meg, hogy akkor másfél napra ötvenezer forint­ért én bérelem a csarnokot. Arról megvolt, megvan a különbejáratú véleményem, hogy egy ilyen reklám­értékkel, üzleti lehetőséggel bíró eseményben nem láttak fantáziát - szerencsére az ország más sport­csarnokaiban, így a szekszárdi helyett beugró békés­csabaiban is más véleményen vannak - de nem ad­tam föl, akkor majd én megmutatom. De hiába, a szekszárdiak november elején levélben közölték ve­lem: nem áll módjukban az említett két napra adni a csarnokot. Most, amikor egy hónappal az eseményso­rozat előtt mindenhova postáztam volna a szerződése­ket!... Mintha soha semmikor nem is találkoztam volna velük, mintha vadidegenek lennénk egymásnak!?... Magánvállalkozás támogatásával nem fizethetünk rá Csak ennyin múlott volna a szurkolók üdvössége, a magyar aranylábúak szekszárdi vendégjátéka? Csu­pán egy időben elküldött faxon, telefonon? Keresz­tes Jánost, a városi sportcsarnok vezetőjét előbb az eredeti verzió meghiúsulásáról kérdeztük. - Leskó úr által nekünk szeptember 26-án elkül­dött szerződés feltételei számunkra elfogadhatatla­nok voltak. Hárman-négyen a kollégáimmal részle­tesen megbeszéltük, kikalkuláltuk a várható bevéte­leket, s összevetettük azt a mintegy száznyolcvan­kétszázezret kóstáló kiadásokkal - a csapatok utazta­tása. a szállás a miénk lett volna teljes egészében nem jött ki más végeredmény: mint egy nyolcvan­százezer forintos mínusz, ami - Fradi-Dózsa ide vagy oda - jelenlegi még fokozottabban bevétel­orientált költségvetési helyzetünkben megengedhe­tetlen. A Popey Bt. egyébiránt ajegybevétel, a szpon­zori támogatások, a reklámbevételek ötven százalé­kára igényt tartott. Nem akartunk egy magánvállal­kozás támogatásával százezer forintot bukni. Meg­győződésünk, hogy az év vége felé relatíve nagy pén­zeket nem tudtunk felhajtani, mindenki tartalékol az ünnepekre a helyi mádiákban való hirdetésekre. Ami a jegybevételt illeti: két hétköznapról (szerdáról) van szó, cirka kétszáz forintos jegyárakkal aligha tudtunk volna telt házat produkálni. A szerdai, csütörtöki, pénteki NB l-es kézi- és kosármeccsekre - évek ta­pasztalatából - mondom - csak feleannyian járnak ki, mint hét végén. - De mégis úgy tűnt van megoldás! - Én javasoltam Leskó úrnak, hogy vegye ki, bérel­je a csarnokot! Itt el szeretném mondani, hogy az eseménnyel kapcsolatosan nem csupán gazdasági megfontolások vezettek bennünket, hisz tisztában voltunk az esemény rangjával, a foci népszerűségé­vel, itteni különlegességével, azért azt mondtuk: kap­junk érte egy kis pénzt, de legyen! így vártuk az öt­venezer forintról szóló bérleti szerződést, miután ez egy hónapon belül nem érkezett meg, s időközben pedig el kellett készítenünk a sportcsarnok hosszabb távú - tavaszig szóló - menetrendjét. Nálunk az a szokás, hogy az állandó és a bizonyos időszakok sportoló, vendégei hatvan nappal(ü) - tehét időben ­értesülnek arról, hogy melyik hónap melyik napján kell elhagyniuk a csarnokot, mert rendezvényünk van. „Én semmit nem ígértem" a - Ez a terminus, akkor is érvényes, ha mondjuk va^W milyen helyi cég, sportklub, tehát ismerős, fog valami hasonlóba? - Nincs kivétel, hiszen, ha egy esetben is enge­dünk, vége a rendnek. - Leskó a rugalmatlanságot, a becsületet, a szavahihetőséget emlegeti. - A félreértések tisztázása végett: én semmit nem ígértem meg szóban Leskónak, erre kollégáim a ta­núk. Abban maradtunk: vátjuk a szerződést. Miután 350 ezer forintunk van kint, aminek behajtása nem kis erőfeszítésünkbe kerül, elhatároztuk, hogy egyér­telmű szerződések nélkül senkinek, semmit. Summa summárum: úgy gondolom, nem rajtunk múlott, hogy nem lesz NB l-es foci Szekszárdon. Az első lé­pést nem nekünk kellett megtennünk... * Egymásnak ellentmondva is több mindent mondtak a felek, a jogra és az etikára hivatkozva. De élek a gya­núperrel, az igazi okot midegyikfél legfeljebb csak átté­telesen mondhatta ki vagy úgysem... Azt, hogy szeptem­ber végétől október végéig nem volt egy árva telefonvál­tás ebben a teremfoci ügyben, az jelzi: az egyik fél sem volt igazán szimpatikus a másik számára, nem tudtak oly módon egymáshoz közel férkőzni, ami egy valami­lyen mindkét fél számára elfogadható üzlet megkötésé­hez kell, nem az eltérő habitusú emberek igazándiból nem találtak közös nevezőt. Kár, hogy a szekszárdi szempontból „sporttörténelmi" rendezvény vagyis a szurkoló esett áldozatul!... I I

Next

/
Oldalképek
Tartalom