Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-05-29 / 21. szám

1994. MÁJUS 22. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 H Logyan fogadta a döntésedet a környezeted? - Érdekes, három irányú volt a reakció. Voltak, akik egy kicsit morogtak, nemtetszésüket nyilvánították; voltak, akik nagyon sajnálták és szomorúak voltak; és volt jó néhány olyan ember, aki azt mondta: nagyon szomorú és nagyon sajnálja, de megérti, s ha nekem ott jó dolgom lesz, szeretni fogom a munkámat, akkor örülni is tud neki. - Még a közelmúltban is úgy tűnt, hosszú távon tervezel Szekszárdon. Mi az oka, hogy mégiscsak fogod magad és búcsúzol? - Amikor öt és fél esztendővel ezelőtt idekerültem, lényegesen hosszabb távra gondoltam. Ám I

alig féléve dolgoztam itt, amikor hiár elkezdtek „bombázni" egyházi berkekből, hogy bizonyos helyeken nagyobb szükség lenne rám. Mindig akadt azonban valami nagyon jó kibúvó, ürügy, amivel a püspöknek nemet mondhattam. Ilyen volt a templom tatarozása, majd az orgona felújítása, legvégül az elmúlt vasárnapon felszentelt zombai templom építése. így most ötévi kérlelés után adtam be végre a derekamat. Le kell szögeznem, hogy nem Szekszárdról akarok elmenni hiszen nagyon szeretem ezt a várost, nagyon kötődöm az emberekhez, az egyházmegyében dolgozó lelkészeimhez - másról van szó. Az utóbbi időben munkámnak már több mint kilencven százaléka szervezői tevé. kenység volt és csak a fennmara' dó igen kis hányad az igazi lelkészi munka. így - egészen őszintén bevallva - ami igazán csábítást jelentett az ottani ajánlatban, az az, hogy elsősorban lelkészként és csak kisebb részben szervezőként várnak. Biztos, hogy addig, amíg valaki fiatal és nagyon sok minden fűti, sok lehetősége és feladata adódik, addig bírja ezt a tempót, hogy éveken keresztül gyakorlatilag egyetlen szabadnap nélkül dolgozzék - így azonban, közel a negyvenhez az embernek nagyon hiányzik, hogy végre közvetlen lelkészi munkát is végezhessen. - Eszerint nem a város megtartó erejével van gond. - Nem, szó sincs erről. Az világos, hogy a szolgálatom során igen sajátos helyzet állt elő, amiről azonban sem a város, sem a gyülekezet nem tehet. Nevezetesen az, hogy rettenetes nagy emberhiánnyal küzdünk az evangélikus egyházban. Tudni kell, hogy az a feladatkör, amit az ban az esperesi megbízatásom óta elmúlt öt évben - még pontosab- -vittem, az normális körülmények Búcsú az esperestől A legritkább esetben említik HAFENSCHER KÁROLY-ként. Általában Hafó, Hafóka, Kishafó, Harkály, Karesz, Kari a becsületes megszólítása - jeléül annak, hogy az öt esztendeje városunkba költözött fiatal evangélikus lelkész, egyházmegyei esperes rövid idő alatt annyira szekszárdi lett, mintha csak itt nőtt volna fel. Jó barátunk, egy biztos arc a vidéki kisváros pasztellszínei közt, olyan, akit ki sem lehetne seprűzni innen. A napokban bejelentette: július l-jén elhagyja a várost, e naptól a budavári gyülekezetben szolgál. között legalább öt önálló státus lehetne. Külön kellene egy szekszárdi lelkész, egy esperes, külön a vidékre egy olyan lelkész, aki a szórványokat elláthatná, de kellene olyan nem közvetlenül gyülekezeti funkcióban is, mint a kórház, a börtön, a média. Ez utóbbi háromról tudom, hogy a közvetlen gyülekezeti szolgálat mellett csakjárulékos dolgoknak tűnnek, ám épp korunk körülményei adnak ezeknek a tevékenységeknek is igen komolyjelentőséget. - Mi volt legfőbb tapasztalatod a Szekszárdon eltöltött öt esztendő során? - Na, az öt évre vonatkozóan talán csak annyit, hogy ugye a háborús éveket szokták duplán számolni, én a szekszárdi éveimet talán triplán is számolhatom, hiszen annyi minden történt az életemben ez idő alatt, amit más talán huszonöt év alatt sem élhet meg - ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mindez nemcsak abból fakad, hogy én egy örökké nyughatatlan természet vagyok - bár ez is biztos -, hanem negyven év elfojtott szituációjához képest az egyházak olyan lehetőséget kaptak, hogy magam is úgy éreztem: ezt a sanszot egyszerűen nem lehet kihagyni. Legfontosabb benyomásom egyben örömöm -, hogy sikerült megmutatni: nagyon-nagyon különböző emberek egy kisközösségen belül igenis képesek gondolkodásukban egymáshoz közelíteni úgy, hogy egymást el tudják hordozni, és úgy, hogy jó ügyek érdekében összefogásra is képesek legyenek. Igen heterogén gyülekezettel sikerült ez: Németh Pista bácsi szokta mondani, hogy ide ötvenhárom gyülekezetből csöppentek az emberek. A legnagyobb élmény tehát, hogy ezt a sokféle, néha egymás ellen dolgozó embert is sikerült egy irányba beállítani, ha úgy tetszik: a sokféle szelet egy közös vitorlába befogni. Itt ugyanúgy gondolhatok az építkezés munkálataira, mint kulturális programokra - lásd orgonaverseny - vagy az ökumenikus munkákra. - Nem tartasz attól, hogy távozásoddal ez hihetetlen lendületű munka, a sok-sok elindított folyamat, a működő gépezet lelassul, erejét veszti? - Nem tudom, hogy valóban arra van-e szükség, hogy ezek a dolgok így menjenek tovább és esetleg nem az lesz-e üdítő, ha valaki ezt másként fogja csinálni. (Folytatás a 4. oldalon.)