Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-11-07 / 44. szám

1993. NOVEMBER 7. , SZEKSZÁRDI VASARiAP 3 U A JLamilton fényei, az Eurosportnak adott nyilatkozat után valószínűleg furcsának érzed, ha arra kérlek: emlékezz vissza a röpke szekszárdi hónapokra. Sejtem, hogy túl sok mondanivalód nem lehet róla, de... Az ifjabb nemzedék már el sem hiszi, hogy az olimpiai és világbajnokot nevelő „Hangya" nemcsak átutazásokból ismeri a tolnai fővárost. - Pedig három hónapig - még a hetvenes évek legvégén, pályafutásom befejezéséhez közeledve - nemcsak e városban éltem, hanem az ottani Dózsa színeiben versenyeztem. Úgy kerültem ide, hogy a feleségem (Daróczy Eszter - a szerk.) visszatért a városba kosarazni. Térdsérülés miatti operációt követően kerültem le. Egy olyan stádiumban, amikor már haldoklott Szekszárdon a dzsúdó. Egyre kevesebb volt a gyerek, csak néhány felnőtt lézengett. Nekem sem voltak már világ•

egváltó ambícióim, jobban koncentKam már az edzőségre, mint a versenyzésre. A klubérdek miatt azért anynyira „felszívtam" magam, hogy az egyesületnek pontokat hozó felnőtt 1. osztályú szintet csináljak. - Ha akkor felkérnek, hogy maradj itt vezető edzőként, s próbáld feléleszteni a dzsúdót a városban, vállaltad volna? - Ha láttam volna, hogy e mögött komoly szándék és anyagi erő is van, bizonyára nagyon gondolkodóba ejtett volna. De nem kért'fel senki, mert a cselgáncs a végnapjait élte. S mint napjaink valósága mutatja, nem dobott senki sem mentőövet. - Egyébiránt a legjobb korodban mire, meddig vitted versenyzőként? - Kevesebbre, mint amire a tehetségem és a munkához való hozzáállásom följogosított. A későbbi sikerek megalapozása érdekében 16 évesen másodosztályos gimnazistaként végigcsinál•n azt az alapozást, amit a müncheni Wimpiára készülő felnőtt válogatott. Odatettem magam, mert meggyőződésem volt, hogy fiatal korban minden eltékozolt nap, hónap óriási veszteség. 1975-77 között kijöhetett volna nemzetközi porondon is egy frenetikus siker, de ekkor szólt közbe a honvédség. A bevonulásra „ráment" egy Eb. No a munka és a tudás nem vész el, mert a következő junior Európa-bajnokságról bronzzal tértem haza, sőt a felnőtt korosztályba lépéssel sem szürkültem el (elvégre háromszor nyertem magyar bajnokságot), de az a két év kiesés, úgy érzem, már nem teljes mértékben pótolható veszteség voít. Az életpálya, a sors az elsődleges rendező, utána jöhet csak a versenyző, meg az edző. Meggyőződésem: ha Kovács Anti azon a bizonyos felvételin a műszaki egyetemre egy ponttal többet szerez és felvételt nyer, akkor ma nem olimpiai és világbajnok! Kanczler Pista, aki Krausz és Kovács Anti után a soron következő nemzetközi kvalitású lehetne a paksiak közül, megkezdte tanulmányait a TFen, ő már kikerült a hatókörömből, nem tudni mi lesz vele. - Mivel nem voltál akkor név a sportágban, mint Tuncsik vagy Ozsvár, ez az edzői előmeneteledet nehezítette...? -... Pedig nincs direkt összefüggés a két dolog között. Erre a legtökéletesebb példa Széchy Tamás esete: ő mint tudjuk, egyáltalán nem volt úszó. Úgy tartják: a jó edzőnek születni kell. A szükséges, a dologgal velejáró képesítések megszerzése után lendületből nekifutottam a TF-nek, hogy minél előbb legyen meg a legmagasabb edzői képesítésem, ami önmagában még semmire sem jogosít, de illik zsebben lennie. - Az önmegvalósítás csábító lehetősége „hozott le" Paksra? Ahol már elhintették a sportág magját, mely jó talajba került, de ez a „termésen" az érkezésedig nem látszott meg. Mivel haladta meg a magyar viszonyokat Hangyási László? Merthogy meghaladta, nem vitás. - A párját ritkító kitűnő lehetőségek (cselgáncsosztályok, szerelés, csarnok, a sportág elődeim által megteremtett népszerűsége) miatt választottam Paksot. Nagy, hétpecsétes titkok nincsenek! Kialakítottam egy mindmáig működő edzői teamet, mellyel hadat üzenhettem a másutt még most is jellemző meglehetősen. uniformizált edzésvezetésnek, ha úgy tetszik edzői stílusnak. Sikerült megvalósítanunk a versenyző alapadottságaihoz, rá jellemző mozgástulajdonságokhoz igazodó edzésmunkát. Az egyéni képzés, egyénre, személyiségre szólt. Az átlagosnál jóval többet fordítottunk a taktikai edzésekre. A videózás előnyeire hamar ráébredtünk. - Eléggé gyors karriert futottál be az edzői pályán. Nem féltél elvállalni a kapitányi funkciót? Sikeres olimpia ide vagy oda, ebben azért a bukás lehetősége is benne volt, de még van is... - Nem volt, de nem is lehetett nagy tolongás ezért a funkcióért, így nem lett volna megoldás, ha valakit csak úgy kineveznek. Szó se róla, legyezte a hiúságomat, hogy a szakma rám gondolt, így választás elé kerültem. Mivel az itt kialakított műhelymunkát nem akartam feladni: szóba sem jöhetett a régi szereposztású, kiszolgáltatott helyzetű főállású kapitánykodás. Mivel a klubomnál olajozottan mennek a dolgok, kollégáimra maximálisan számíthatok a jövőben is, az ő biztatásukra is elvállaltam... - Azért így is kerülhetsz kiszolgáltatott helyzetbe, mert sok női és férfi versenyzővel személy szerint nem te dolgozol. A felelősség viszont - teljesen mindegy, hogy fovagy másodállásban - a tiéd. - Rátapintottál arra a megoldandó feladatra, ami a hosszabb távú eredményesség záloga. Válogatott szinten is az a teammunka kell, ami nálunk a klubban. Jöjjön bármikor minden edző, aki válogatottat ad és csinálja a munkát egy közösen elfogadott elképzelés szerint. Nem kellenek a mesterkélten a klubedzők fölé helyezett válogatott másodedzők. A keretedzésre mindenkijöhet, aki a magyar cselgáncsért tehet. Itt tud igazán tenni a sportágért az edzőbizottság, nem az ülésteremben. Van feladat bőven. Az lenne az igazi, ha valamennyi válogatottal olyan alapossággal és elmélyültséggel tudnánk foglalkozni, mint azt én Antival tettem. Márpedig másként nem megy. A franciáknál, a japánoknál látjuk, tapasztaljuk a világversenyeken - több tucat edző dolgozik a válogatottakkal, s nekünk velük kell fölvenni a versenyt. Hamilton már jelzi: léptünk a jó irányba, de ahhoz, hogy megőrizzük az olimpián, és a világbajnokságon kiharcolt jó pozíciót, még több kell! - Akkor a dicsőség vagy a kudarc is közös kell hogy legyen! - Természetesen.' Akinek a versenyzője világraszóló sikert ér el, annak anyagilag is jól kell járnia. Ennek igazságtalanságát Anti olimpiai győzelme után a saját bőrömön érezhettem. Változtatni kell az ösztönzőrendszeren. - Most anyagilag nem érhet olyan diszkrimináció, mint az olimpia idején. - Nem, mert egyben kapitány és Anti klubedzője vagyok. A megígért bruttó 260 ezer forint nekem is jár a szövetségtől és az OTSH-tól is. - Úgy tudom, hogy eléggé szép kis summát tesznek ki azok a pénzek, amelyeket a nemzetközi szinten tartás, előrelépés érdekében mint vezető edző és szövetségi kapitány kérsz az egyesületedtől és a szövetségtől. Elfogadják, tudják, akarják teljesíteni? - A szövetségnél úgy indítottak bennünket útnak Kanadába: ha siker van minden van, ha bukunk, akkor vessünk magunkra. Mi már, úgy érzem, megtettük a magunkét. Az egyesületről még nem tudok nyilatkozni, az átalakulás nem könnyű időszakát éljük. Nézd, ha a focira van harmincmillió, akkor a népes dzsúdószakosztály 9 milliója nem teljesíthetetlen... Bálint György A magyar dzsúdó „főHangyája" Bő egy évvel ezelőtt, amikor még zajlottak a magyar cselgáncs első olimpiai bajnokának, Kovács Antalnak „megkoronáztatási ünnepségei", egy valaki hiánya, mellőzöttsége a levegőben érződött. Most, amikor világbajnoki cím ürügyén a „második megkoronáztatás" ceremóniái zajlanak, mintha eltűntek volna a hamis felhangok... A sikerkovács mesteredző Hangyási László (aki időközben a magyar dzsúdósok szövetségi kapitányává avanzsált) is reflektorfénybe került. Valószínűleg nemcsak erkölcsi, hanem anyagi értelemben is. Olybá tűnik: a honi dzsúdósport szakmai ranglétrájának legfelső fokán valójában is a legjobb, a legeredményesebb tréner áll. Aki a szekszárdiak számára nem lehet ismeretlen, hiszen - ha csak pár hónapra is - a valamikori Dózsa versenyzője volt az egyébként bajai származású, az Újpest színeiben versenyző 37 éves fiatalember. A fotón jobbról Hangyási László, balról Kovács Antal.