Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-07-04 / 26. szám

1993. JULIUS 4. , SZEKSZÁRDI VASAKNAP K -isiskolás korom óta a szívemmel volt probléma, soha nem tornászhattam, felmentett voltam és csak néztem, hogy mit csinálnak a többiek. Mindenből kimaradtam, ami nagyobb erőkifejtést, mozgást követelt volna. Akkor határoztam el, ha egyszer gyerekem lehet, mert ezt is ellenezték az orvosok, akkor megadom a lehetőséget neki, hogy sportoljon, tornázzon, mindent kipróbáljon - sorolja Strich Lászlóné, akinek" ambíciójából, álmából sok mindent megvalósítottak már most a lányok. Kétségtelen, ha ő Tolnáról nem hordja be hetente a szekszárdi balettoktatásra az alig cseperedő Szilviát, ha a harmonikus külső iránti igényt nem kelti fel és nem erősíti mindkét lányában, akkor minden másként alakult volna. - Amikor először az asztal mellé álltam és megnézett a Sáth Sanyi bá, azonnal megkérdezte: Szilvia, 'alettoztál? Hét évet játszottam a tolnai csapatban, az NB I-ben szerepeltem én is a nagyokkal, Bátorfi Csilla, a Bolvári lányok, Balogh Ica mellett én voltam az ifi játékos. Az emlékek közben megelevenednek, kiderül, hogy a tolnai Lehel utcai házban ez idő alatt mindig vendégeskedett egy-két vidéki pingpongos palánta, ha úgy tetszik, évekig együtt nevelkedtek a Strich lányokkal. , Mindez talán azért fontos, mert egy igazi közösségi élet, egy nagy társaság után „idegenben" egészen más életritmust kellett felvenni, kialakítani maguk számára. A tolnai sportcsarnok avatásakor a kisvárosba lejött csapatával a ritmikus sportgimnasztika elismert hazai képviselője, Kovács Györgyi és azt kövepen hetente rendszeresen tartott űvészi torna foglalkozásokat a kicsiknek. Hároméves lehetett Anett, amikor először elvitte édesanyja, és amikor kiderült, hogy tehetséges, ott volt a nagy kérdés: hogyan tovább? Az edző javasolta, hogy vigyék Budapestre a gyereket, keressék a Spartacusnál Schleth Mónikát. - Teljesen ismeretlenül megkerestük a Spartacus edzőtermét, de véletlenül a szertornászokhoz nyitottunk be - emlékezik Strich Lászlóné. - Anett amúgyis nagyon megilletődött volt, amikor meglátta a félelmetes szereket, már húzott volna ki. Végül kiderült a tévesztés és a művészi tornászoknál kötöttünk ki... Akkor 1989 márciusát írták. Az első évben sikerült megszerezni az I. osztályú minősítést és rövid idő múltán elkezdtek jönni az eredmények. Tavalyelőtt még a 7. helyen végzett a diákolimpián, idén pedig már csak egy vetélytársa előzte meg. Nagyon büszke arra, hogy az országos bajnokságon 4. lett és fél éve tagja a magyar junior válogatott kéziszercsapatnak. Hogy mindez mivel jár? Naponta 3-4 óra edzés, amibe a szombat is beletartozik, ha éppen nincs verseny. Az iskolából fél háromkor az édesanya viszi Anettet tornára vagy balettre, majd hétkor megy érte. Azaz: „Igyekszem mindig fél hétre ott lenni, mert akkor bekukucskálhatok a terembe, láthatom, mit csinálnak. Minden versenyen ott vagyok, nekem ez a kikapcsolódás." Most, a nyári szünet egy kicsit lazább, de ősszel rengeteg felkérése, szerződése van. Keresik, hívják, nem véletlenül. A véletlen korábban játszott szerepet életében, amikor húgát elkísérte egy manökenstúdióba. Strich Lászlóné: „Megsérült, fél évet ki kellett hagynia Anettnek, ezért gondoltam, ne vesszen el ez az idő, beírattam a manökenképző tanfolyamra." Szóval itt fedezte fel Szilviát Sütő Enikő manöken, mondván, hasonlít Az arcát nagyon sokan ismerik, nevét, karriertörténetét talán kevesebben. A tavalyi „Év arca" verseny felfedezettje, egyébként fotómodell és manöken, mindemellett egy szokatlanul szerény tolnai lány. Strich Szilviának hívják. Aki a sors fricskájaként éppen húga, a kis Anett révén került a szépség-iparágba, erre a korántsem könnyen járható és nem éppen nyugdíjas állásnak tekinthető' területre. Két fiatal tolnai lány - más-más pályán ugyan, de a legjobbak között, mégpedig Budapesten. Az első időszak azért nehéz volt a fővárosban. Tájékozódni, megszokni a forgalmat, zsúfoltságot és az idegen embereket. Ahol nem köszönnek rá az utcán, nem szólítják meg, kevésbé nyíltak és segítőkészek az ismerősök is, mint Tolnán. A rokkantsági nyugdíj mellett pedig támogató nélkül munkához jutni? Gondolnánk, lehetetlen. Mégis sikerült. A VI. kerületi önkormányzatnál talált egy négyórás munkát az asszony, idős, magatehetetlen emberek gondját viseli, ügyes-bajos dolgait intézi, kérelmeit fogalmazza. Ez az a munka, amit csak elkezdeni lehet, de befejezni nem. A leglehetetlenebb időpontban, késői és korai órában hívják, keresik, mert legtöbbjüknek az egyetlen „hozzátartozója". És bár a munka, a család, a háztartás (Szilvi: „Anyu képes este tíz órakor főzni, ha hazamegyek...") minden idejét leköti, felszínes ismeretségen, köszönő viszonyon túl nincs társasága. A legkönnyebb persze a legfiatalabbnak volt, Anett nagyszerűen érzi magát, beilleszkedett, az osztálytársak büszkék az eredményeire. Egy-egy verseny után beviszi, nyakába akasztja az aranyérmet, úgy ünneplik az osztályban. Amit válogatott versenyzőhöz méltó komolysággal fogad, mint ahogy felelősséget érez csapattagjai iránt is. Édesanyja meséli: hívták volna a paksi tornászok húzóemberének, de eszeágában sem volt menni. „Nem hagyhatom cserben a többieket." Nővére számára Budapest egészen mást jelent. A munkahelyet, a lehetőségeket, de a baráti kapcsolatok, ismerősök, a szíve hazahúzza. az alakja, még az arca is a fiatal lányra. így indult el, kezdődött a felfelé ívelő pálya. - Az év arca verseny után szerződést kellett kötnöm, de az ügynökség nem tudott munkát adni, ezért jórészt magamra vagyok utalva mondja Szilvia a lehetőségeiről. Viszonylag rövid idő, három év alatt sikerült magam elfogadtatni a szakmában, úgy érzem, az idősebb kolléganők is elfogadnak, támogatnak, a lányokkal pedig segítjük egymást. Ha hívnak egy próbafelvételre, akkor szólok a többieknek és fordítva. Az elfogadáshoz biztosan hozzájárult visszafogott, kedves egyénisége és persze nagyszerű adottságai. Nem az átlagos szépségideál, nem a megszokott babaarc, hanem egy érdekes, nem mindennapos karakter az övé. Franciás típus alkatra, egyéniségre és azt már a fotósok mondják: külön adottsága, hogy jól fotózható teljes alakban vagy csak portréban, talán nem sértő: szép részleteiben és egészben... Érdekességeket árul el a látszólag könnyű és megkötések nélküli szakmából: - Hogy hogyan történik egy válogatás? Hát például a Chips-reklámnál, amit - hozzáteszem - nem fizettek meg rendesen. Sajnos, ez is a szakma buktatóihoz, a modellek kiszolgáltatottságához tartozik. Szóval Bécsben volt a válogatás. Körülbelül ezer lány vett részt rajta. Mi számít ilyenkor? Minden. A belépés, a köszönés, a mosoly. Arra kértek, hogy egyem a Chipset, mégpedig jóízűen, átéléssel. De nagyon fontos persze a külső megjelenés. A forgatókönyvben láttam utólag, hogy éppen ilyen lányt rajzoltak le, képzeltek el, mint én vagyok... Az ember viszi magával a könyvét minden válogatásra, ebben vannak a fotók, a referencia magamról. Elvileg ugyanúgy kell kinéznem, én például szőke, rövid hajú vagyok. A felvétel előtt azonban egy divatbemutatón vörösre festették a hajam, így a forgatás előtt vissza kellett változnom, hogy hasonlítsak magamra... Mosolygunk a dolgon, de ez nagyon szigorú kritérium, Szilvia mondja, hogy vannak válogatások, amire éppen ezért el sem megy, mert mondjuk egy fekete hosszú hajú lányt keresnek. Panaszkodnia persze nem kell, hiszen a szőke rövid hajúakra is van igény, főként, ha a német nyelvet folyékonyan beszélik, mint ő. A külföldi munkáknál nagy előny ez, a legutóbbi Johnson and Johnson-válogatásnál, ahol egy anyaszerepre kerestek modellt, jó benyomást tett, hogy tolmács nélkül mondta el, hogy korábban foglalkozott gyerekekkel, tanított is, bár képesítés nélkül. Beszélgetésünk idején várta a visszajelzést: megkapja-e a munkát. Hogy miként kondicionálja magát, hetente mennyi időt tölt fitnesscentrumban és sportpályán? Elneveti magát. Semennyit. „A bérház körül futok, ahol lakunk és lépcsőzöm" - válaszolja. Szerencsés alkat, mert az édesanyja főztje mellett sem hízik. Lehetősége lett volna Franciaországba szerződni, de egyedül nem akart menni, nem vállalta. A közelmúltban éppen az Év arca eredményeként szerződést kapott Ausztriából, de pár hónap múlva hazajött: „Nem volt annyi munka, mint amilyen költséges volt kint az élet." Megszokta, hogy nem élnek nagylábon, nem vásárol drága darabokat, a régit eladja és édesanyjával keresi, jáija a nagykereket, leárazásokat. És ami mindenkit izgat, mondja vagy sem, vajon mennyire maradhat erkölcsös, ha úgy tetszik, tiszta egy lány ebben a szakmában? - Cseresznyeszedés közben kérdezte valaki tőlem, igaz-e, hogy pornófilmet készítettek rólam? Majdnem leestem a fáról. Tiszta hülyeség. Az viszont igaz, hogy kaptam ajánlatot, a Plaboyban félmeztelenül fotóztak volna, 500 ezer forintot ígértek ezért. De én nem vállalok ilyen munkát. F. el sem tűnt volna, ha nem beszélünk róla. A tengerparton megszámlálhatatlan fiatal nő viselt monokinit, Szilvia véletlenül sem mutatkozott így. Azt mondja, feszélyezné, nem érezné jól magát, akkor meg minek? TAKÁCS ZSUZSA Fotó: - kafi »