Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-07-04 / 26. szám

10 , szekszárdi VASARNAP 1993. JÚLIUS 18. 12 N -L- T égyen voltunk a korteremben. Abraham bácsi, a bordányi földműves hetven évesen, életében először került kórházba, s szorongva járta végig a vizsgálatok lépcsőfokait, melyek a hasműtét áldozati oltárához vezetnek. Ferin, a harmincnégy éves szomorú lakatoson egy év leforgása alatt négy műtétet végeztek, de állapota csak átmenetileg javult, s most már arról álmodozott, hogy megmaradt beleit végleg kivezetik oldalra, egy zöld műanyag zacskóba. (Feri „álma" teljesült, és ő ezt megnyugodva vette tudomásul.) Nekem alma nagyságú rákos daganatot vágott ki Baradnay professzor úr a vastagbelemből: a bűnbeesés almáját, amelyet rendszertelen, zsírosfűszeres étkezések, erős italok és még erősebb, ráadásul többnyire visszanyelt indulatok növesztettek akkorára, hogy végül a belek kígyójának torkán megakadt „az gimilcs", illetve annak negatívja; a lángpallosnak (értsd: szikének) nem az én riadt lelkemet, hanem őt kellett kiűznie testem édenkertjéből. Negyedik betegtársunk, Pali (ő e történet voltaképpeni hőse) pár éve még birkózóbajnok volt (igaz, könnyűsúlyban), most meg - huszonkét évesen - csonttá-bőrré fogyva, nehéz és bonyolult bélműtéten esett át. (Nézem első nap, mit hozott magával kórházi olvasmánynak: Orwell esszéit. „Mi vagy te, tanát?" - kérdézem tőle. „Nem, műszerész" válaszolta, s amikor felajánlottam, hogy hozatok neki könyveket a saját könyvtáramból, ha végzett Orwellel, egy Villon-kötetet kért.) Pali egy vajdasági kisvárosból érkezett; a betegség kimetszhető pokla egy nagyobb pokoltól, a véres és értelmetlen balkáni háborútól mentette meg; s utána jött, már a műtét másnapján megjelent gyönyörű, bodros-szőke menyasszonya is, aki - talán illendőség okából - minden látogatásra magával hozta sudár, szép fenekű barátnőjét. (Bocsássa meg az olvasó a frivolságomat, de az a lány mindig úgy állt Pali ágya előtt, háttal nekem, hogy felpocolt párnáim közül leginkább ezt a megnyerő domborulatot láttam, s lábadozván, férfierőmtől ideiglenesen megfosztva, szomorúan idéztem Kant (vagy Hegel?) aranyköpését: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Úgy is mondhatom, plátói vonzalmat éreztem e szűzies szeméremmel gömbölyödő popsi iránt, amelyen - s nemcsak a vékony nyári szoknya szövetén, hanem mintegy a popó auráján keresztül - már átsejlett a szilaj kancafar lehetősége -, no persze nem az én számomra.) Pali seblázát felnyomták, gyógyulását máris gyorsították ezek a látogatások. Az egyik azonban majdnem tragikus következményekkel járt. De ne vágjunk az események elébe, előbb meg be kell mutatnunk történetünk másik hősét, a kórházi kacsát. Ugye tudják, mire gondolok? Ha nem, kérdezzék meg kórházviselt férfiismerőseiktől, én úgysem adhatnék hiteles és kimerítő felvilágosítást, ugyanis nem kötöttem közelebbi ismeretséget vele. Amikor a hasfelmetszés másnapján kihúzták belőlem a katétert (sejtik, honnan), és felszólítottak, hogy fél napon belül pisiljek, különben kénytelenek lesznek visszatenni, azonnal a lábam közé kaptam őkacsaságát, s próbáltam pár cseppet kipréselni, de nem ment... Még hogy én ágyban fekve, mint egy csecsemő, aztán meg nyomjam a nővérke kezébe: vigye ki!... nem, én még nyilvános vécén, férfi mód állva sem tudok, ha odaállnak mellém. Ezért aztán estetájban lemásztam az ágyról, és minden segítség nélkül kivánszorogtam a L vécére, megnyitottam a vízcsapot (similis simili gaudet) és percek múlva learattam az első győzelmet a nyomorúságom felett (vagy inkább leszüreteltem, a préselést is beleértve), s ezután mindig, még az infúziót félbeszakítva is, felkeltem, ha szükségem támadt; és doktor Szükségjó orvos volt; a második héten már én ugráltam a frissen műtötték körül. Palinak ugyan nem sokáig kellett igénybe vennie a segítségemet, ő már az első éjszaka megpróbált fölkelni, rá is ripakodtam, de alig nyomott el az álom, kikecmergett az ágyból (a szufla vitte, nem az erő mondta erre Ábrahám bácsi), és már az ajtóig jutott, mire az éjszakás nővér felneszelt rá. A nővérke jó pedagógiai érzékkel nem szidta meg a barátomat, hanem azt mondta neki: „Ha már fölkelt, sétáljunk egyet!" Gyöngéden átkarolta, tett vele néhány lépést a folyosón, majd visszakísérte az ágyhoz. A kacsát Pali se kedvelte, de azért használta néha - igaz, csak ha be volt kötve az infúzió. Azon a délutánon is a lassan pergő cseppeket számlálgatta, órákig tartó mozdulatlanságra ítélve, amikor a tündérkék betoppantak, s a bodrosabbik - szék nem lévén Pali ágyára telepedett, a sudárka pedig beállt a szokott pózba, a már ecsetelt érzéseket keltve bennem. Én már szabadon jártam-keltem, de most nem volt kedvem kimenni; feltettem a fejhallgatómat és mozart-hangversenyeket hallgattam, így aztán semmi sem jutott el a fülemig az amúgy sem túl bizalmas beszélgetésből. (Mivel a menyét elhozta a menyét - mondaná Micimackó.) A látványról azonban nem fordítottam el a szememet - a mindenen (még a potencián is) túllevő érett férfi megértő bölcsességével gyönyörködtem a virágzó fiatalságban. A kis menyasszony egyre beljebb húzódott a hófehér lepedőn, s Pali szabadon hagyott kezét fogva, önfeledten fecserészett, némi irigységet keltve az imént említett érett férfiúban. De Pali valahogy nem volt boldog, feszültség ült az arcán, s csak elvétve hullatta bele a maga szócsöppjeit a lány sebesen áradó hegyipatak-csacsogásába. (Nem csoda, egészen másféle csöppekkel volt elfoglalva). Fel óra múlva a két lány elviháncolt, mint a tavaszi zápor (ezt a szép képet Szergej Jeszenyintől loptam), s ekkor Pali megkönnyebbülten húzta elő a takaró alól a színültig telt kacsát. - Éppen fütyültem, amikor beléptek. Nem volt mit tenni, a combom közé szorítottam és tartottam, ahogy bírtam. Ráadásul, amikor a menyasszonyom leült az ágyra, az ijedtségtől újra megindult, sugárban. Végig attól rettegtem, hogy kiömlik a lepedőre, a lány alá. - Te dilis - fuldokoltam a nevetéstől -, miért nem küldted ki a lányokat egy percre, addig mi eldugtuk volna a kacsádat. - Nem jutott eszembe - vallotta be Pali -, megdermedtem a rémülettől. Szólni sem tudtam. Remélem, nem hiszi azt, hogy már nem szeretem. - Rá kellett volna fogni, ha kiömlik. - Ezt a szomorú lakatos tanácsolta, aki ittléte óta először nevette el magát. - Mondhattad volna, hogy ennek női pisi szaga van. - Hát Palikám - vonta le a végső tanulságot Ábrahám bácsi -, majdnem előbb lett meg a keresztelő, mint a kézfogó. Ámbár ilyesmi az életben gyakran megesik. ásnap reggel a legidősebb nővér fejcsóválva kötözte át a sebeinket. - Én nem tudom, mi van ezzel a szobával. Egyfolytában szaladgálnak, kiszökdösnek cigarettázni, annyi a látogatójuk, hogy egészséges embernek is sok volna, a sebük mégis úgy gyógyul, mintha csak borotválkozás közben karcolták volna meg magukat. - Jaj, nővérke - mondtam, a szakállamat simogatva. Én már huszonkét éve nem borotválkozom. Mit gondol, megérem a negyedszázados jubileumot? A nővér nem válaszolt, ment kifelé - még sok kötöznivalója volt a szomszédos kórtermekben. De az ajtóból visszafordult: - Haza kéne zavarni az egész társaságot, csak foglalják a betegek helyét. Egy ballagás epilógusa Nem buggyant volna ki belőlem ez a néhány sor, ha egyik anyuka meg nem kérdezte volna: „Milyen érzés, hogy elballagott az osztálya?" Hát milyen érzés is kuporoghat bennem, mond meg olvasó, ha perc nem volt nélkülük szép vagy csúf vagy sivár vagy teljes; ha reggel velük ébredtem és este velük aludtam el, éjjel róluk álmodtam csillogó képeket, nappal velük szőttem tovább révedező életüket, most pedig nincsenek, és hogyhogy milyen érzés lohol velem vissza a múltbajátszani egy szelíd éneket azon a fényes, feket gitáron, melyről a régi pillanatok porát most nem reszketi le a húrok zengő búgása, mert ha megtenné, recsegőn, torzán vonaglanának a hangok, megérintvM^ ezt a félig elhasznált gyertyát itt a pol^^ comon, mely még nekünk lobbantotta lángját a szerenád perceiben, és a hét vázába szorított, már száradó, hulló virághegyet, melyet képtelen vagyok kidobni remegő és béna kezeimmel; és mi mindent kell visszafojtani, ha könyveimből apró, préselt szirmocskák köszönnek rám kedvesen, s elmesélik újra és újra, kitől jöttek oly szerényen, hogy bájukkal százszorosan visszaadják azt a szeretetet, amit én számtalanszor csak megpróbáltam adni, és szeretném ezt megköszönni, de már nincs kinek; és mit nyomhat szívemben az emlékek súlya, melyek földi maradványaitól még erős asztalom is roskadozik, és nem oszthatom meg az édes pillanatokat senkivel, mert hát ki értené meg; és mond csak, milyen érzésekkt^^ várhatja a jövőt az a kertész, aki ú^j^P próbálta kertjét művelni, hogy gaz ne nőjön s gyönyörű rózsák teremjenek, most pedig el kell hagynia drága növényeit, hogy másnak adja át féltő gondolatokkal átitatott helyét, és milyen tusa után képes elfogadni, hogy nem távolíthat el több vadhajtást, s tenyere csuprába hajlítva nem szívhatja be virága illatát eztán, mert-új gazda lépdel nem sokára a sejtekig megismert sorok között; hát tudnál-e helyettem választ adni kedves olvasó, aki oly nemesszívű voltál, hogy meghallgattál, tudnál-e te válaszolni, ha megkérnélek, mert nekem megrepedt a hangom, nincs tovább levegőm, erőtlenné vált foszlányos gondolatokat rebegő szám? És tudnál-e a helyemben szépet köszönni valamelyik tanítványomnak útravalóul? Én így búcsúzom: Barátom, Isten veled! Boros László, Mözs f