Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1993-05-30 / 21. szám
1993. MÁJUS 30. _ SZEKSZÁRDI VASARNAP 15 Baka István A rektomé halála A rektorné a rossznyelvek szerint csak tanítóképzőt végzett, ennek ellenére szakvezető tanárként dolgozott az egyetem gyakorlóiskolájában. Tanárjelölt hallgatók nemzedékeinek életét keserítette meg kicsinyes pedantériájával, ellentmondást nem tűrő magabiztosságával. Ő nemcsak tanácsokat adott az óravázlat elkészítéséhez, mint a kollégái, hanem szó szerint lediktálta, milyen kérdéseknek és válaszoknak kell elhangozniuk az órán, milyen szavakkal kezdje meg a tanáijelölt az adott téma tárgyalását, és mit íijanak füzetükbe a gyerekek. Az általa kidolgozott koreográfiától való legcsekélyebb eltérést is megtorolta - a nála jóval műveltebb hallgatók épp úgy rettegtek tőle, mind az állandó dresszírozástól koravénné érett ötödikes-hatodikos gyerekek. A rektornétől a kollégái is rettegtek. Nem is tőle, hanem a nagyhatalmú férjtől, aki a megye első emberével járt vadászni, s aki bármelyiküket kirúghatta és egy tanyai iskolába helyeztethette volna, ha úgy akaija. (Mellesleg ennek a félelemnek nem volt alapja - a rektor úr, illetve elvtárs a légynek sem ártott, mindig az ellentétek elsimítására törekedett, még a renitenskedő bölcsészeket sem hagyta bántani, egyszerre él^^te a „hatvannyolcasok" szeretetét és az ideológiai titkárok bizalmát - későbbi, ^^g nagyobb karrieijét is ennek köszönhette.) A rektorné amúgy ,jó nő" volt; amikor megismertem, harmincas évei derekán járt, kezdődő hervadását ügyes sminkkel, elegáns ruhákkal ellensúlyozta. Kolléganői, még a fiatalabbak, csinosabbak is, szürke verebek voltak mellette. Mintha mindig fogadásról jött vagy oda készült volna. Reprezentálhatott is eleget - féijével együtt minden díszünnepségre (április 4., november 7. stb.) hivatalos volt, s nemcsak a szovjet és egyéb baráti, hanem még a ritkább, előkelőbb nyugati delegációk számára rendezett bankettekre is meghívták. Az én gyakorlótanításomat is a rektorné tette rémálommá. Első pillanattól fogva utált, elég volt sáros cipőmben, kikönyökölt pulóveremben megjelenni a színe előtt. Alig adta meg a továbbjutáshoz szükséges osztályzatot, s ebben a maga szempontjából igaza is volt - csak akadozva tudtam követni merev utasításait, képtelen voltam bemagolni azt a sok egetverő hülyeséget, amit nemcsak ő, hanem a tankönyv „szelleme" is elvárt tőlem. Aztán egy év múlva visszahallottam, hogy megható történeteket mesél rólam, a „paraszti származású" (már a nagyapáim se voltak parasztok) ifjú költőről, akit tanítványai az utolsó órán saját versével búcsúztattak, s aki „a meghatottságtól kibuggyant könnyeit szerette volna letörölni, de még zsebkendője se volt..." (Holott zsebkendő nélkül ki se mozdulok - akkora náthám van gyerekkorom óta, mint az országút.) Néhány évre e|k e rü| terr i 32 egyetemi városból, s amikor visszatértem, a « ' törné már a fővárosban reprezentált - féijét a legtekintélyesebb tudományos intéélére helyezték. A rektorné most még előkelőbb körökben forgolódhatott, s egy . an iskolában tanított, ahová a pártelit gyermekei jártak. Ez volt a baj - az elkényeztetett, felsőtagozatos korukra már egy-két nyelven pöntyögő gyerekek cinikus röhögéssel fogadták naiv magyarázatait, s a nála nem alacsonyabb társadalmi állású kollégák (csupa nagyember-feleség) megmosolyogták vidékies nagyzolását, kiigazították, ha valamit rosszul mondott, - két hónap elég volt, hogy összetoljon és elhatározza, hogy otthagyja az iskolát, és „csak a családjának él majd". De a munkahelyi kudarcot társasági sikerek sem kompenzálták. Magabiztos butasága itt már nem volt természetes, mint a kisvárosi banketteken, ahol vele egyívású nőkkel és férfiakkal cseveghetett, s még a tájszólását sem kellett visszafognia. A továbbra is sikeres féij számára lassan kényelmetlenné vált a butuska asszony; egyre többször hagyta otthon, hamarosan a vendégeit is inkább étterembe vitte. A rektor-, illetve most már elnökné egész nap, gyakran éjszaka is egyedül volt, gyerekei se voltak, nem tudta kitölteni üressé vált óráit - elkezdett inni. Részegen botrányokat rendezett a késő éjjel hazatérő fétjének, aki eleinte gyöngéden leszerelte, de ahogy a botrányok sokasodtak, az ő türelme is elfogyott, s egyszer - együttélésük óta először felpofozta az asszonyt, és elrohant hazulról. A rektorné másnap reggel saját hányadékában, egyedül ébredt, s amikor kivánszorgott a fürdőszobába és belenézett a tükörbe, egy vízihulla puffadt, szedeijes arca nézett vissza rá. Ekkor megértette, hogy mindennek vége. Megtöltötte a félje vadászpuskáját, a csövét a szájába vette, és elhúzta a ravaszt... Valamikor haragudtam rá, szinte gyűlöltem, ma már csak szánom. Nemcsak kegyeltje volt egy mára lezárult korszaknak, hanem eleve elrendelt áldozata is. Nem tudom, van-e túlvilág, de ha van, azt remélem, együgyű, gőgjefosztott kis lelke nem a pokolba, hanem a tisztítótűzbe jutott. Ő és a hozzá hasonlók keserítették meg az ifjúságomat, de most már erre is legyintek. Imádkoznék is érte, ha tudnék. De engem ők nem tanítottak meg imádkozni. Átváltozásokról gyermeknapra, 40 évesen Szikrázó szilánkemlékeink, szépséges kiskorunk és ifjúságunk, már örökre bekeretezett pillanatfelvételek. * Most rohangálok a kertben, nagyokat esek, jócskán vérzik a lábam. Most meg agylágyulásban szenvedek, érettségire készülök. Azért örülök a napnak. Most nyerek egy versenyt, én vagyok a legjobb, a legszebb! Másnap egyest ad a tanár, mondván, hogy ö nincs úgy oda, inkább a közösségi életben kellene nagyobb aktivitást mutatni, meg többet tanulni. Azért is nagyon jókedvűek vagyunk és úgy beszélünk, hogy eszesz, iszasz, alszasz (mármint az órán). * Kicsi vagyok. Azt mondom atyámnak, karácon, Jézus. Nagy hó van, szánkózom a Katival, közben jégcsapot is szopogatunk, kattan a gép. Éjjel egy részeg mászkál az udvarban, de az apu megijeszti, az anyu meg kiseprűzi. Úgy ám! Védeni kel! a tyúkokat. Tavasszalfehérbe öltözünk és pünkösdi rózsákat szedve készülünk a konfirmációra. Nyáron kagylóba lépünk, üvöltünk. A nagypapa kivisz a határba, lenyisszant egy dinnyét, nyúlrágta dinnyét. Ott meg is esszük. Ragadáncs, ragadáncs, csúfoljuk egymást. Jó kis nyári eső. Istenem, kedvünkre tivornyázunk a kertben. Két lábbal ugrálunk a pocsolyába, sárgolyóval dobáljuk egymást. Az egyre csak zuhogó eső meleg cseppjei megtisztítják a tócsák felkavart vizét. Aztán már víg az ég, jönnek a csigák, sorba állítjuk őket versenyezni. Ezüst csíkjuk ragyog. A nagymama folyvást sípítozík, hogy nem szabad annyit féktelenkedni, még baj lesz. Felemeli a mutatóujját, de azért kicsit mosolyog. * Anyám betegágya. Ólmos eső verte görnyedő idő. Gunnyadunk. Csönd. Erőltetett minden szó. Csak az a nagy gombóc lüktet, fullaszt. Nem akar megemésztődni. Nyílik a kapu. Igen, az a nagy barna kapu. Egészen biztos, arról estem el. Addig lógtam rajta, ameddig bírta a tenyerem. Nyílik a kapu, nyílik a tenyerem is, mint a tűzhányó. Sok itt a vér. Iszony. „ Vidám " verset írok osztályteára: Elégek Elégek e képben Elégek e képtelen égben * Megyek hazafelé. Megfogod a kezem, úgy búcsúzunk. A nagymamáék is megfogják egymást kezét. Szeretlek, mondom, ezért élek, válaszolod. Szól a b-moll zongoraverseny. Jön, eláraszt, kiteljesít, erősít. Igazat ad és szeret, szeret, mint az Oda, nem ereszt, mindenhogy elfogad. Az érzések, minta vihar, elfelejtenek viselkedni. Ó, ez a lélekzene nem hagy alábukni. Felemel és magasra tart. Hegyre hulló friss hó, csoda, ámulat, végtelen szeretet. Isten lenyújtotta a kezét. * Bekeretezett, egyszervolt világ. Néha látni szeretném igazi filmen a múltat, a sarokba dobott iskolatáskát, a gőzölgő ebédet, a nyikorgó kapu kék támrúdját, az összes diófát. Nagyokat beszélgetnénk megint. Megélném még egyszer a szabadságot, tudományosan homokvárat építenék, a kismedencében víz alatt búvárkodnék, az óvodáskori szerelmeimet jól megegyezném, dobálnám a tyúkokat, falnám a félig érett epret és kacarásznék úton, útfélen. T Széltől reszket a gyertya. Lángjába mélyedek. A tovatűnt anyáknapi-gyermeknapi világok újra felfénylenek. NEMETH JUDIT
