Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-05-09 / 18. szám

1993. MÁJUS 23. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 BC köztudomású, a neved is igazolja, hogy délszláv származású vagy. Mit szólsz a napjainkban ott zajló eseményekhez? - Szüleim is, én is Belgrádban születtünk szerb családban, de a mai napig sem tudom átérezni ennek a differenciáltságát. Vannak ott barátaim, akikről csak mostanában tudtam meg, hogy horvát származásúak. - Most hogy éled ezt meg? - Rettenetesen rosszul, mert egyrészt valami nagy szégyent érzek folyamatosan, sokan furcsán néznek rám. Nem is rosszallóan, inkább csak kérdőn. Persze ezen nem csodálkozom, mert jelenleg épp a szerbekről alakult ki a legnegatívabb kép. De, mivel nem ott élek, kívül«

is tudom szemlélni az egészet és ezt enetes tragédiának érzem, mert igazi magyarázatot senki sem tud találni. Több száz éves, úgymond lezáratlan számlákat akarnak egyesek törleszteni, indulatok, bosszúvágyak szabadultak fel, amelyek félő, hogy a következő évtizedekre is meghatározzák a népek egymás közötti kapcsolatát. Olyan dolgok ezek, amiről azt hittük, hogy csak több ezer kilométeres távolságban léteznek, aztán kiderült, hogy itt a közvetlen közelünkben is megtalálhatók. - Azt hiszem, inkább nosztalgiázzunk! Mikor kezdtél zenélni? - Gimnazistaként kezdtem, először csak kedvtelésből, de az egyetemen már választanom kellett, hogy zenélek vagy tanulok. Az előbbit választottam, akkor már a Métában játszottunk. Az Illésékkel és az Omegával hármasban, azt hiszem a legismertebbek voltunk. Esetleg még a Scampolót sorolnám ide. Tizenegy évig élt a Metró. Az együttes feloszlása után két évet külföldön zenéltem. Hazajövetelem után Presser Gáborral és az öcsémmel megcsináltuk az első szólólemezt. Ez 1977-ben jelent meg, azóta szólistaként dolgozom. - Ebben az együttestagok között első voltál, aki szólókarriert akart befutni? - Hogy akartam-e, az más kérdés. Voltak szólisták is, olyanok, akik eleve úgy indultak. Nekem máig is nosztalgiám van a csapatmunka, az együttes iránt. - Ha jól emlékszem a „Fehér sziklák" volt az a szám, valamelyik táncdalfesztiválon, amit már szólistaként énekeltél... - Igen, de azért, mert a Metró-tagok fele katona volt, a másik fele pedig külföldön zenélt. Ebből a zenéből akkoriban sem lehetett meggazdagodni. Aki akart egy jobb autót, lakást, az külföldre igyekezett pénzt keresni. Később játszottam a Taurus együttesben, de gyakorlatilag ma is bandával játszom, hisz a felvételeknél mindig csapatmunka folyik. Két műsorral járom az országot, az egyikben egyedül lépek fel, a másikat kísérőzenekarral visszük. - Korosztályod tagjai közül sokan tisztes polgári foglalkozásúak, a zenélésre, mint ifjúkori hóbortra gondolnak... - Zenész vagyok, ma is ebben a bőrben érzem jól magam, de emellett mást is esiZorán Van néhány ember az országban, akit talán senkinek sem kell bemutatni. Zorán Sztevanovity valószínű közéjük tartozik. Belgrádban, 1942-ben született. Nős, felesége a televíziónál dolgozik, nagyfiát és kilencéves lányát neveli. Zenélni 1961 körül, elsőéves műegyetemi hallgató korában kezdett. nálok, műsort vezetek a rádióban, most fogok egy zenei műsort rendezni a televízióban, ahol szintén nem előadóként, hanem a kamera túloldalán állóként szerepelek. Kacsintgatok többféle vállalkozás felé, de mindegyik valahogy kapcsolatban van azért a zenével. De amíg a szívem a színpad felé húz, nem akarom letenni a gitárt. - Most min dolgozol? - Komoly időszak áll előttem. A hatvanhármas Ki Mit Tud?-on első díjat nyertem, attól számítom a nagy nyilvánosság elé való lépésemet. Bizony harminc év telt el azóta. Ennek jegyében az idei év második felére sok mindent tervezek. Megjelenik egy dupla lemez, lesz egy minikoncert-sorozat, megjelenik majd egy rólam szóló könyv sok fotóval, régi felvételekkel és ebben a kiadványban benne lesz az összes dalom kottája, szövege. Lesz egy országos turné is, záróakkordként pedig november 20-án a sportcsarnokban rendezünk egy nagy koncertet, amire mindenkit várok, aki szerette a dalaimat, akikkel együtt nőttünk fel. - Számomra egyik legkedvesebb dalod az Apám hitte című szám, most hallottuk a „Volt egy tánc"-ot, ami szintén a családról szól. Enynyire sokat jelentettek a szüleid? - Mindent. Nagyon megértő, toleráns gondolkodású emberek, pedig sok minden rosszban volt részük. Hogy mást ne mondjak, megértették azt is, hogy otthagytam az egyetemet a zene kedvéért. Gyerekkoromban sokszor kellett apámat nélkülöznünk. Amikor háborúba vitték, aztán átjöttünk Magyarországra, itt a „láncos kutya" időszakban letartóztatták, több mint három évet ült ártatlanul börtönben. Kemény és céltudatos anyámnak köszönhetően tudtunk talpon maradni. Igaz, a három év alatt szinte mindenünk a zálogházba került, a ruhák, a bútorok. Emlékszem, egyszer a brosstűjéből vettünk télre szenet. És közben mindennap az ablaknál állt, várta apámat. - A dal szerint később újra csomagoltatok... - Igen, ötvenhatban már bőröndben volt minden. Nem tudtuk, hogy nyugatra vagy vissza Jugoszláviába menjünk. Aztán megoldódott a kérdés, mert lezárták a határokat és itt maradtunk. Édesapám nyugdíjazásáig a magyarországi délszlávok lapjának volt a főszerkesztője, hál' istennek ma is élnek mindketten. „Csendesen nézik a tévét^ / ahol ragyog egy másik világ, / és ők nem kérik senkin sem számon / az elrabolt évek sorát. / Pedig semmiért vesztek el álmok, / mint a zálogban hagyott ruhák..." - Köszönöm ezt a meghitt hangú beszélgetést. TAMASI JÁNOS Fotó: kafi