Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-17 / 2. szám

8 * , SZEKSZÁRDI USARNAP 1993. JANUÁR 24. Nem kell messzire távolodni Szekszárdtól, hogy időben ötven évet visszalépjünk. Tolna-szigeten ha hagytak is nyomot az elmúlt évtizedek, inkább kárára váltak, mintsem a civilizáció felé terelték volna az egykori uradalmi teriiletet. És ha mostohán bántak is a megörökölt gazdasággal, a régi cselédlakások mégis fedelet adtak jónéhány szerencsétlen embernek. Harminc család ragadt itt a sártenger közepén. Szemérmetlenül vedlő falak között, eszkábált tyúkólak és udvari WC-k szomszédságában, maguk előtt is titkolt vágyakkal. A roskatag kúria előtt a jellegzetes kézzelhajtós kocsi. Tévedni nem lehet, ott kell lennie tulajdonosának, aki járművét kézzel tekerve időközönként feltűnik Tolna utcáin. Már látjuk is, a földön térdel, nemrég perzselt kismalacot vakargat. Térdtől lefelé egy-egy gumifleknit kötözött, ezen térdel és közlekedik. Elvégez minden munkát és kap valamennyi étket, egy kis tüzelőt a házigazdától. Aki maga is kevésből él családjával, de ha nem adott volna karácsony előtt egy kis fát a „maminak", biztosan megfagy. Nincs, aki segítse, hiába lakik a fia közvetlen szomszédságában. Most vasárnap délután a munka ideje, mert megrendelés jött a néhány malackára. Pár óra múlva, otthon találkozunk Dohóczki Ilonával. - Mivel kezdjem? 1923. július 31-én születtem. Nyolc éves voltam, amikor megbetegedett az anyám, egy évet kínlódtunk vele, aztán bevitték az elmére. Kétévesen meghalt a testvérem, ez tette tönkre az idegeit. A hat osztályt kijártam, utána elmentem Faddról Nagydorogra szolgálni. Levelet írt apám három évvel később: „gyere haza lányom, itthon van anyád". Hazagyüttem, nem volt vele semmi baj, mosott, főzött, énekelt. Nagyon szépen tudott énekelni. De mindig mondtam: „édes, félek", mert apámat így hívtam. Ő télen Gemenc Gógán dolgozott és csak nyugtatott: „nem bánt anyád"... elszakad a szál, kínlódva nyeli a könnyeket és küszködik a szavakkal. Talán nem lett volna szabad megnyitni a fájdalmas zsilipet, de ott a jéghideg szobában, a csupasz falak között nem lehet visszakozni. Körülöttünk egy tragikus életregény díszletei. A kortalan sparhelt, a kétajtós szekrény, mellette az egyetlen ülőalkalmatosság, a sezlon és a bejárattal szemben szinte hivalkodóan a sokat megért tükrös szekrény. Ilonka néni egyetlen kincse az ütött-kopott fiókosszekrényen álló televízió. Ez az öröme, szórakozása. Nem ül le, miközben mesél, térdel és kezével gesztikulál. - 1939. február 19-én éjjel gyönyörű holdvilág volt, sütött a telihold, nagy hidegre emlékszem. Kombinéban menekültem ki, mezítláb, a nagykéssel kergetett anyám, egy szalmakazalban bújtam el. Mondják, a szomszédok találtak rám, én a kórházban keltem életre - könnyek nélkül átélni, felidézni sem lehet ezt a lidércet. - Ez nem az én bőröm, így húzgálták le rólam - viseltes kötött pulóverén mutatja, idézi a történteket. - Mindent elkövetett a Nóvák tanár úr, a szekszárdi kórházban ápoltak. Azt mondta: „Ilonám, ha csak lehet, az egyik lábat megmentjük." Ilyen szépen mondta mindig: „Ilonám". Sokat próbálkoztak, de a lábam ujjai egészen hátrafordultak, a sarkam meg előre. Elfagyott. 1940. március 16-án vágták a lábam, mind a kettőt. Anyámat közben bevitték az elmére, apám eladta a házat, mondta, nehogy elvegye a kórház. Egyszer volt bent nálam, amikor beleegyezett az amputálásba. Márciusban jött ki a kórházból, a szegényházban, Faddon kezdte újra az életét. Megismerkedett a férjével, Matus Jánossal. „Hibás volt a lába. Egyszercsak öszszecsuklott és többet nem tudott lábraállni, megbénult, vagy mi lett vele" mondja Ilonka néni. A szomszédok teszik hozzá, guggolva, hátrafelé a kezére támaszkodva tudott csak járni. ^ - Elutaztunk 47-ben Budapestre és a minisztériumban megkaptuk a kéregetési engedélyt, mehettünk az országba mindenfelé, vásárokba, piacokra. Szereztünk egy kocsit, szamarat és 48-ban vettünk egy kis házat Faddon. Az árvíz aztán 56-ban elvitte. Megértettem, hogy a tanács nem tudott helyette valamit adni, nem bírtuk volna fizetni. Akkor volt egy kis tégla, gerenda, 3 ezer forintért vettünk egy kisebb házat. Jól kerestek akkoriban, emlékezik a 70. évében lévő asszony, 5-6 száz forint sok pénznek számított, egy-egy vásáron kaptak ennyit. igaz, tavasztól őszig meg kellett keresniük a télirevalót. De nem panaszkodik azokra az időkre. - Nem is találkozott később az édesanyjával? - De, a háború idején, 45-ben Palánkról szélnek engedték a betegeket és anyikám a szegényházba került Faddra. Ott is ment mindig, sose volt nyugta. Mondom az uramnak, vigyük magunkkal a vásárba, legalább meleg ételt egyen velünk. Elvittük vesztünkre. Dunaföldváron beálltunk a várban a kocsmához. Adtam neki enni és kivittem egy nagy pohár málnát. Mondtam, várjon meg, majd jövünk. Az az igazság, ha ketten mentünk kéregetni, jobban kaptunk. Hát mire visszamegyek, sehol nincs. Hallom Pista bácsitól, aki az udvart takarította, hogy alig mentünk el, ő is eltűnt. Szaladtam a rendőrségre, három éjjel és nappal keresték, de nem lett meg. Kérdezték a rendőrségen, nem men|^ neki a Dunának? Mert FadcWr szokott ilyet: feltörte a jeget és megmosakodott... - Nem gyűlölte meg azért, mert miatta veszítette el mindkét lábát?