Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-17 / 2. szám

1993. JANUÁR 17. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 - Nem gyűlöltem meg. Akármi­lyen volt is, őáltala lettem. Ha tud­nám, felkaparnám ma is a fölső földből. Nekem nagyon fáj. * Az emberi természet kifürkész­hetetlen. Ne keressünk racionali 7 tást, ne állítsunk fel egyenleteket, mert az emberi kapcsolatok adok­kapok érzelmi üzleteiben soha nincsenek egyenlőségjelek. Min­dig vannak áldozatot hozók és mindig vannak vesztesek. - A fiam 57-ben született. Nem tőle, az uramtól, mert vele nem él­hettünk úgy együtt. Összejöttünk, hogy ne legyünk magányosak, se­gítsük egymást, 43-ban kerültünk össze és 70-ben halt meg az uram. De az a másik nem hagyott békén. Szerelem-féle volt, de nem nagy szerelem. Két évig folyt a per utá­na. Nem akartam magamhoz köt­ni, „részeg kancsó" volt az. Két ^^vig neveltük a gyereket, aztán ^Pfeyszer hazamentem: és a kicsi nem volt otthon, az uram mondta, hogy elvitték. A tanácson nem árulták el, hol a Jancsi, én meg kiabáltam: „addig innen el nem megyek, amíg meg nem tudom". A bonyhádi szociális otthonba települt ezután a házaspár, az asz­szony követte féijét, akinek szük­sége volt a gondozásra. Ide min­den nyáron magukhoz hozhatták a kisfiút, emlékezik Ilonka néni ­egy ápolónő ajánlotta fel a kísére­tét, volt hogy maga utazott vona­ton a műlábakkal. Ma is emlékszik, öt állomáson kellett átszállni, mire Szombathelyre ért. - Akkor még jól tudtam menni a műlábakkal, de két éve elestem, csontrepedésem lett, nem haszná­lom. A fiamról megmondták őszin­tén: ne aggódjak érte, lehet, hogy nem ad nekem egy szelet kenyeret sem az életben. így is lett. Pár hó­nappal később mégis kijöttem, hát­ha jó útra téríthetem, de mindig csak vitte a pénzt. Tavaly felaján­lott a „tanács" egy lakást a város­ban, akkor könyörgött: ne menjek, mert ki főz majd rá? Sajnos marad­tam, de kár volt. * Mintha tehetne róla, lelkiisme­retfurdalást érez az idegen a nyo­mor láttán-hallatán. Igen, 5900 Ft­ból, a segélyből „nem henceghet" az ember és minden hónapban jön a villanyszámla, tüzelőt kell venni. Hetente jóidőben kétszer-három­szorjár be a városba vásárolni, egy kis kenyérért, tejért. Éppen az ün­nepek előtt lopták meg. Elcsuklik a hangja, törölgeti a szemét: - 2200 forintomat vitték el és a tejüegyeket. Nem vagyok nagyevő, kaptam savanyított ká­posztát, egy kis húsoscsontot vet­tem volna hozzá és marhahúsle­ves-kockát. Végül megettem a ká­posztát savanyúan zsíros kenyér­rel. Ünnep idején nem mehettem a szomszédokhoz. Ilonka nénit szerették minden­hol, az otthonból is sírva engedték el, kérlelték, maradjon. A szabad­ságot választotta, nem megy visz­sza, csak ha már nem bíija magát ellátni. Egyelőre erről szó sincs. Minden tavasszal veteményez, megműveli a kis földjét, főz magá­ra és lakik egy olyan házat, amire mi, átlagpolgárok azt mondjuk: lakhatatlan. Vizes falak, betonalj­zat, lötyögő ablakok, alig fűtött szoba. Háromnegyed óra múltán jég­veremben érezzük magunkat. Fá­zik, toporog a kislány is, aki a kúriá­ból elkísérte „Mamit", tolta a ko­csiját. így is húsz perc az út a segítő szomszédtól hazáig. * - Vannak régi levelei, emlékei, Ilonka néni? Kihúzza a kincsesfiókot, itt szokta a pénzét tartani, ezt találta meg múltkor a tolvaj is. Most a nagy lendü­lettől földre potyog minden sörnyitó, né­hány megőrzött kacat: - Fényképek voltak, de a múltkor összetép­tem mindet bánatom­ban... - Ha a papír nem is maradt meg, csak őriz valami szépet a lelké­ben... - Nem volt egy bol­dog napom a hetven év alatt. Talán amíg szolgáltam a két évig. A lányok elhívtak ma­gukkal moziba, az is­kolába. Szerettek... Máskülönben gyász az életem... TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS w

Next

/
Oldalképek
Tartalom