Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-02-28 / 8. szám

1993. FEBRUÁR 28. SZEKSZÁRDI 15 H. Németh István Sokan voltunk az autóbusz-megálló­nál. Fázósan toporogtunk a kisváros főterén, de csak nem jött a pesti busz. Jött egy személygépkocsi, füstszínű állami Mercedes. Az utasa odahajolt az ablak­hoz, integetett felém. Aztán váratlanul felsivított a fék, és húsz méterrel odébb megállt a Mercedes. Jólöltözött férfi ug­rott ki hátulról, arca ismerősnek tűnt. Amikor átölelt, akkor ismertem fel. Szál­lási Laci volt, régi barát, osztálytárs. Pestre igyekezett és magával vitt engem is. Az autóban jó meleg volt, csakhamar letettem a kabátomat és kényelmesen hátradőltem. Laci ezalatt elhalmozott kérdé­sekkel, hogy élek, hogy vagyok, mit csináltam most ebben az álmos kis fészekben. Türelmesen válaszolgattam neki. Laciról tudtam, hogy az állami könyvkiadás egyik vezérembere, érti a dolgát, és jó érzéke van a könyvsikerek megítélésében. Aztán aho­gyan történni szokott, udvariasan érdeklődtünk a család felől, hogy utána a volt osz­tálytársak következzenek. Laci a térdemre csapott. - Tudod kivel találkoztam ma? A Csiker Ferivel! - A Ferivel? - csodálkoztam, - hát él? Azt hittem elpusztult a háborúban. Az írásait nem láttam, pedig írni aztán nagyon tudott. Az osztálynak és városnak nagy reménysége volt. - Nem tévedtem, ha mondom. Beszélgettem is vele. - És ír még? Laci legyintett. A megyei lapnál újságiróskodik. Fullánkos kis cikkeket ír, össze­• ^tetten természet, alkoholista, adósságai vannak, a családja nyomorog. Csak rt tűrik ott meg, mert a feje egy óriási lexikon, és a kulturális kérdésekhez senki sem ért úgy mint ő. Hallgattunk mind a ketten. Odasandítottam Laci arcára, és kerestem rajta az enyhe káröröm jeleit, de nem láttam ezen az arcon mást, csak sajnálkozó, letört rész­vétet. Mert ők riválisok voltak végig a gimnáziumi éveken. A Feri nagy tehetség volt. Magyardol­gozatai kitűnők. Csodaszép verseket irt. Eveken át szinte ő irta egyedül az osz­tályújságot, frappáns műsoros délutá­nokat rendezett. Színdarabjait is előad­tuk. 0 volt az önképzököri elnök. Apja altiszt volt a járásbíróságon, kis ijedt, keshedt ember. Nem sokat törődött a fia sikereivel, elég volt a nagy család gondja. Az első elismerést akkor kapta tőle Feri, amikor a helyi lapban megje­lent egy vezércikke március tizenötödi­kén és tíz pengő honoráriumot küldött a szerkesztőség. Ugyanakkor Szállási Laci is íroga­Pontos, precíz írásai voltak. De hol I az Feri szárnyaló gondolataitól! Hemzsegett a közhelyektől. A szülei per­sze istenitették. Laci őszinte tisztelője volt Ferinek, s noha jó barátok voltak, mégis állandó versenytársként birkózott vele. Feri hal­latlan tehetségével szembe Laci csak rop­pant szorgalmát szegezhette. Amaz fék­telen, csúnya gyerek, ez simulékony, jó­képű. Egy leánynak udvaroltak. Bori apja ügyvéd volt, nagy házat vittek. A papa Ferit tartotta nagyra, a mama Lacit. A lány meg, ha Feri féltékenykedéseivel és zabolátlanságaival megkínozta, Laci­nál keresett oltalmat. Az érettségin Lacié lett a diadal, ö tudta a legtöbb verset. De Feri írásbeli dolgozata országos dicséretet és ingyen ösztöndíjas helyet szerzett neki az egyete­men. Az első évben mindkettőjüknek megjelent egy verses füzete. Nagy kiruccanásokat csaptak Pes­ten. Laci fizetett, Feri nyakalt, ami csak belefért, mint a nagyapja. Vizsgáival le­maradt, zuglapoknak irogatott. Tömö­ren és élvezetesen irt. Osztálytársak KRK-szigeti almaárus Bak) I'étcr rajza Laci az egyetemi évek végén már bejá­ratos volt a konzervatív nagylaphoz. Ap­jának egy barátja volt ott szerkesztő, ­szerény kis tudósításokat, apró tárcákat közölt tőle. Nagy műgonddal készültek ezek az írások, politikai elhajlás nélkül. A doktori disszertációt országos nevű nyelvész fésülte át. Laci csakhamar egy budapesti gimnáziumban tanított. És jól! Feri nem végzett. Neve nem csengett jól, lázadozott. Amikor látta, hogy minden kaput féltékenyen őriznek, mindenüttfalba ütközikprotektorok nélkül, odavágta a tollat és elment há­borús katonatisztnek. Erre még tanítók is mehettek. Boriék már Pesten éltek, Bori is ecetemre járt. Laci „bejárt" hozzájuk, máraren­des tanár kategóriában volt. Eljegyzés lett az udvarlásból. Jól bennjártunk mára há­borúban, amikor egy este megláttam Borit és Ferit a Duna-parton. Nem vettek észre, csókolóztak. Észrevétlenül kellett mögöttük mennem, amíg be nem léptek egy nagy ház ajtaján. Nem Boriékén. A nnál nagyobb volt a meglepetésem, amikor egy lapban olvastam Laci és Bori es­küvői hírét. Feri a frontra került. Laci nélkülözhetetlen és lúd talpas igazgatóként vészelte át a háborút. Azóta nem láttam. Mindez egy néhány perc alattfutott végig az agyamon. Ránéztem a mellettem ülő, testes, puhaarcú nagy emberre, aki szomorúan ült mellettem az autóban. - És hogyan találkoztatok? Laci rámnézett, szórakozottan, mint aki egy egészen más világból tér vissza. - A megyében most az újsággal is volt hivatalos dolgom. A főszerkesztőjük roppant udvarias és tisztelettudó volt. Véletlenül említette Feri nevét, és elmesélte, hogy a legutóbbi italos botránya miatt túl kell adnia rajta. Szörnyülködtem, amikor megtudtam, hogy mi lett ebből az emberből. Fogalmam sem volt róla, hogy itt él. Nem árultam el, hogy barátom volt, csak annyit mondtam, hogy ismerem. És megkértem a főszerkesztőt, hogy tartsa meg Ferit. Az ügy el van intézve, maradhat. - Aztán elmentem hozzájuk. Kopott otthon, elvénült, félénk feleség és négy pompás gyerek. A nagyobbik szakasztott olyan mint Feri az érettségi előtt, villogó­szemű, bozontosfejű lelkes kölyök. Amíg Feriért elküldték a kocsmába a középső gyereket, addig ezzel a fiúval beszélget­tem. - Aztán megjött Feri. Elrémültem, amikor megláttam. Tiszta ősz, csupa ránc, lompos, pókhasú, réveteg tekinte­tű. Roppant alázatos volt, tudta rólam, hogy mivé lettem. Amikor elmondtam, hogy az újságnál leállítottam a fegyelmi­jét, sírva fakadt. Mindenáron bort akart hozatni a találkozás örömére. Az asz­szony sírt örömében, hogy megmarad a kenyér. Laci rámnézett, de ez már nem a régi Laci volt. Nem érdekelte az elégtétel, a végső eredmény. Feri már szánalomra méltó roncs, a versengés szóba sem jöhet. Én sem tudom, hogy a háborús sérülés rokkantja-e vagy a háború előtti protek­ciós országé. Egy bizonyos. Mindig csak állóhely jutott neki, nem engedték előre. Végül már nem is akart. így maradt. Laci rám nézett. - Most már ha akarna, sem tudna előrelépni. És a tehetség is haldoklik benne. Csak a harmadosztályú újságíró­iparra jó, abban is segédmunkás. Nyug­díjig­Elmosolyodott. - De a fia írogat! Nagyon jó írásai vannak. Tudod, nyáron feljön hozzám, az érettségi után, és a hóna alá nyúlok. Ez a Feri nem veszhet már el. Puhán suhant velünk az autó a Ka­maraerdő szerpentinjein.

Next

/
Oldalképek
Tartalom