Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-02-28 / 8. szám

1993. FEBRUÁR 28. SZEKSZÁRDI 13 Az improvizatív indiai zene Akkumulátor Azóta a bizonyos péntek reggel óta ez a tárgy jelképpé vált. Amúgy is hajlamos voltam mindig egy-egy tárgy jelentéstartalmán, „üzenetén"elgondolkodni. Most még inkább így van ez. Akkumulátor... segédeszköz. Segít energiát tartalékolni ott, ahol nincs energiaforrás. Segédeszköz, hisz csak ahhoz kell, érzékelje, s felerősítse a távolról betáplált tilos jelzést, arra kelt, hogy elinduljon az autó, belendüljön a motor, helyettesítsen, amíg nem jön máshonnan az áram. Milyen áldás, hajó! működik. Talán nem is figyelünk rá, csak elfordítjuk a slusszkulcsot, s máris beindul a motor, csak érzékeljük, hogy villog a szemafor. Mennyi bajt okoz, ha nem működik. Hiába jó a motor, nincs, ami a kezdő lökést megadja. Hiába jó a jelzőlámpa, ha nincs, ami a jeleket táplálja. S az apró bosszúságtól a tömegszerencsétlenségig minden bekövetkezhet. Pörböly közelében, avasúti átjáróban ellopták, megmég vagy száz helyen. S az a tizenkétszeres gyilkos bele sem gondolt, mit tett. Sőt - ahogy haltjuk -, azóta egyre több tűnik azon a napon is tizenhét másik. A szörnyű tragédiában reklámot láttak a tolvajok, akarom mondani: tömeggyilkosok? Nem vagyok egy vérengzős típus, bosszúálló pedig végképp nem. Mégis elgondolkodtam egykori öreg királyunkon, aki a tyúktolvaj kezét elválasztotta a testétől... (Ma viszont az elcsent vasúti huzalokért, ólmot rejtő akkumulátorokért még fizetnek is a MÉH-telepeken - utána sem nézve, hogy honnan való.) Tudom, nemcsak ezeknek a tárgyaknak kél lába az országban. Sok minden kerül „ átírás" nélkül magántulajdonba. A hazavivősdi nagy népi társasjátékká lett Magyarországon, s „bolond" az, aki nem szerez magának... Hiszakereszténység „ne lopj" törvénye elavult, s amúgy is rugalmasan kell értelmezni... Vajon elgondolkodtat egy országot a természetesnek tűnő, „bevett" lopásból tömeggyilkossággá változott borzalmas tett? Vagy más bűnbakot keresünk, s azzal elintézzük az egészet? Nem hagy nyugodni a jelképpé vált tárgy. S osztom a tárcaközi bizottság egyébként sértően-bántóan (komoly vizsgálatok lezárta előtt) kiadott nyilatkozatának ezt a mondatát: „az azóta bekövetkezett akkumulátorlopások súlyos társadalmi diagnózist jelentenek...". Én csak így fogalmazom: nagy bajban van az ország. Nem gazdaságilag. Erkölcsileg. Már nem is erkölcstelenségről van szó, hanem erkölcsnélküliségről. Nem hagy nyugodni a jelképpé vált tárgy. Bajban van az ország az akkumulátortolvajok miatt. Azok miatt, akik évtizedekig lopták az ember létének belső szféráját, az akkumulátort, azaz a feltöltődés lehetőségét. A lélektolvajok nem engedték, hogy igazi értékekkel teljünk meg, s ma már érezzük, hogy mit jelent az üres akkumulátor, a megüresedett ember, a töltés nélküli lény, akit csak a maga előrejutása, önző érvényesülése érdekei Vigyáztak, nagyon vigyáztak, hogy a diktált értékrenden kívül más nehogy belekerüljön az ember lelkivilágának akkumulátorába. Ma is folytatódik - egy másfajta akkumulátorlopás. A csak gazdasági problémák emlegetésével, a sok-sok társadalmi és kisközösségi veszekedéssel szép lassan eltűnnek az embernek azon belső „cellái", amelyek képesek bevenni az igazi, „áramszünetes" helyzetekben is energiát adó töltéseket. Ezek helyett feltöltjük magunkat krimikkel, horrorfilmekkel, hogy hozzászokjunk a vérhez, s meg se „kottyanjon " néhány gyilkosság, vagy a patakokban folyó vér; feltöltjük gyermekeinket hamis teljesitményközpontúsággal, ahol nincs helye a másokra figyelésnek, s ahol mára kisiskolásoknak is zseniknek kell lenniük, hiszen csak akkor marad talpon, s az sem baj, ha emiatt nifl^s gyermekkora és mindig holtfáradt. Lehetne még sorolni (de ahhoz több újságoldalra lenne szükség), ezerféleformája van a mailéleklopásnak, akkumulátor-eltulajdonításnak. Ellopott akkumulátorok... Nagyon kellene vigyáznunk a saját tápegységünkre, s a másik akkumulátorára. Az ellopottakat pótolni létkérdés, s a lemerülteket feltölteni döntő fontosságú. Ugye, tanultunk a tragédiából? Nem szeretem az utak mentén „ divattá " vált kereszteket. De a pörbölyi tragédia kopjafáját olyan magasra kellene emelni, hogy az egész országból rá lehessen látni... HAFENSCHER KÁROLY Élmény volt... Mielőtt azt hinné a kedves olvasó, hogy a lent nevezett madár identitászavarban szenved és csak károgni tud, gyorsan és örömmel írom le múlt csütörtöki élményemet, amelyből napok óta élek, s úgy hiszem, még sokáig jelent töltést lelkivilágom akkumulátorának. Az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola igazgatójának egykori növendékei, talán nem túlzok: lelki gyermekei adtak koncertet az intézmény aulájában. Itt járt a Szélkiáltó együttes. Az egykori pécsi főiskolás csapat ma már meglett emberek együttese, s mégis minden rezdülésükből árad a fiatalság. Nem egyszerűen a mozdulataik ilyenek. A mentalitásuk, az örömhajlandóságuk, az értékkeresésük, az egészséges játékosságuk. Már több évtizede muzsikálnak együtt. Mivel nem fővárosiak, nem kaptak akkora reklámot, mint akik a Nagyfaluban hasonló vágányon futottak. Mégis lemezek, kazetták, videofelvételek jelzik: nagy a repertoár, s nem egyszerűen hobbiról, hanem igen magas szintű produkcióról van szó. Verseket tálalnak fel hallgatóiknak. Könnyed, vidám hangulatú költemények éppen úgy előkerülnek, mint mély tartalmú, gondolkodásra késztető versek. Ezen az estén is műsorra került Weöres Sándor és Bertók László. A hangok szárnyára kelt Tamkó Sirató Károly és Galambosi László lírája. Zenére kapott sok szép műfordítás is. Hosszú a sor, ezek csupán ízelítőül kerültek ide. Miért volt élmény minden jelenlevőnek ez az este? (Hogy bátran használom a többesszámot, az azért jogos, mert a levegőben, a tapsokban, a nevetésekben, a vidám morajokban ott volt a bensőséges sikerhangulat, ami nem minden nap terem...) Élmény volt az, ahogy ők öten szerették dalaikat, élvezték a százféle hangszert. Még ennél is nagyobb élmény volt, ahogy szerették a hallgatóikat, s adni akartak. Sikerült is: sok kedves pillanatot, ahol ősz hajú tanár és alig főiskolás diák felszabadultan tudott kacagni; szereztek sok tartalmas percet, ahol a gondolatok mélyre szálltak, s a nem látványos, de igazi kincsek előkerülhettek; voltak meghatóan szép szakaszok a koncert folyamán, amelyben igazi humánum csillant fel. A legnagyobb élményt mégis az jelentette, amikor a hallgatóság előadóvá emelkedett: a pillanatok alatt megtanult ének egykettőre négyszólamú kánonná változott. Úgy tűnt, nem is olyan nehéz megtalálni a közös hangot, az egyező hangnemet, az azonos hangszínt. Ma, amikor már nótázni is alig tudnak az emberek, nemhogy közös harmóniákat formálni, úgy látszik, mégiscsak érdemes próbálkozni, s az összhang meglelhető... Ez a közösségformáló emberség, ez a természetes muzsikálás, ez a tartalmasan oldott zene hiányzott nekem hetek óta. Most a Szélkiáltók jóvoltából megkaptam... nemcsak én, hanem csütörtök este a velem együtt gazdagodó közönség a főiskola aulájában. harkály Különleges egzotikus élményben volt részük azoknak, akik csütörtökön este a Művészetek Házában a Calcutta-trió koncertjét meghallgatták. - A budapesti illetőségű Calcuttatrió mintegy tizenöt éve foglalkozik indiai klasszikus zenével - mutatta be együttesét dr. Molnár András, a trió tagja és egyben menedzsere. - Szitáron, a legnépszerűbb indiai hangszeren Kozma András játszik. Ő Pandit Ravi Shankar tíz tanítványa közül az egyetlen európai, a többiek indiaiak, illetve hárman közülük amerikaiak. Táblán (páros ütőhangszer) Szalai Péter játszik, akinek legnagyobb mestere Ustad Alla Rakha, Ravi Shankar állandó partnere. Jómagam tamburán kísérem a szólóhangszereket. Tizedik indiai turnénk után érkeztünk haza. A szeptemberig rendelkezésünkre álló rövid időben szeretnénk betölteni azt a missziót, hogy az indiai klasszikus zenében rejlő értékeket a közönséggel megosszuk. - Hogyan ismerkedtek meg az indiai zenével? - Ez hosszú folyamat. Kozma András barátom és zenésztársam csodálkozott rá először a tőlünk talán első hallásra távol eső zenei világ szépségeire. Gyűjteni kezdte a zenét rádióból, lemezen, majd amikor lehetősége jutott, kiment Indiába, hangszert, mestert szerzett és tanult. Mintegy tíz-tizenöt év szükséges ahhoz, hogy az ember elsajátítsa azt a zenei nyelvet, amely a világon már csak Indiában található meg. Korábban, a barokk idején Európában is voltak ilyen elemek, de ezek elfelejtődtek, megcsontosodtak. Az indiai zene tele van improvizatív elemekkel, ugyanakkor szigorú kötöttségek is jellemzik. Ez azonban csak látszólag ellentmondás - valójában ebben rejlenek a finomságok, szépségek. Csodálatos, hogy azok a zenészek, akik bírják ezt a sajátos zenei nyelvet, előzetes ismeretség, gyakorlás nélkül leülnek és minden nehézség nélkül együtt játszanak. - Hogy tapasztalja, mennyire érti ezt a zenét a magyar közönség? - Tizenöt éve nem volt olyan előadásunk, amelynek ne lett volna nagy sikere. Pár napja Egerben még a csilláron is lógtak. Háromórás koncert után sem akartak elengedni, s ez mutatja, hogy az emberek nyitottak erre a zenére. Itt nemcsak arról van szó, hogy ez kuriózum, hanem jelzi, hogy a közönség vevő a finomságokra, a nüánsznyi élemekre. Vallom Pandit Ravi Shankar mondását, miszerint „Egy koncert sikere negyven százalékban a közönségen múlik". Boldoggá tesz, hogy szinte mindig sikerül megteremtenünk azt a légkört, amelyben közvetlen kontaktusban vagyunk a zenével és egymással. Fekete K. I