Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-19 / 3. szám

4 , SZEKSZÁRDI VA SARNAP 1992. JANUÁR 19. Levéltárunk kincsei A legrégebbi oklevél i Úgy mondják, abban a bizonyos MSZMP-alapszervezetben huszonegyen voltak annak idején. A rendszerváltást megelőzően vagy tíz évvel, a szokásos titkár- és vezetőségválasztó gyűlésre készülődtek. Merthogy a többségnek nem fűlött a foga a vezetőségi tagsághoz, emberünk úgy vélte, eljött az ő ideje. Legjobb cimborájával listára vétette magát és izgatottan várta a titkos szavazás eredményét. Az első fordulóban a három jelölt közül egy sem futott be. Következett a második, majd a harmadik menet. Egy munkatárs visszalépett, emberünk pedig egyetlen szavazattal győzött. Madarat lehetett vele fogatni. Ittak is áldomást a diadalra vagy négyen. A pacák pedig még pökhendibb, még gőgösebb lett, mint annak előtte. De munkáját változatlanul félvállról vette, meglehetősen alacsony erkölcsi és etikai normáin semmit nem változtatott, sőt. Egy ideig úgy tűnt, a vezetőségi tagnak kijáró üvegbúra kellő védelmet nyújt számára. De a tagság egyszer csak föllázadt, s nemcsak a búrát törte össze, hanem emberünk dédelgetett álmát is, hogy egyszer még párttitkár válhat belőle. Szóval csúfosan, de igazságosan leváltották. Bánatát italba fojtotta, ám megpróbálkozott - megtartva némileg a gőgösség látszatát - bizonyos, rá is jellemző módszerrel. Szépen fogalmazva rendre ott sündörgött főnökei és párttitkára körül, igyekezett „fontos" információkkal szolgálni, személyes szívességeket tenni. Most meg? Jellemző módon harsogva meséli - mit meséli? - kürtöli szét, hogy annak idején ő bizony szembeszállt a titkárral, afférjai voltak az illetékes pártbizottsággal, úgyhogy azok a bizonyos illetékes elvtársak egyszerűen leváltatták, mondván, hogy ellenzéki. Sőt, munkahelyi beosztását illetően történt lefokozását is ellenzékiségének köszönheti. A harmadik kör után kocsmai hallgatósága ráhagyja a dolgot, hiszen manapság nem olcsó sem a sör, sem a fröccs. Tanmesének tűnhet, ám igaz a történet. De mondhatnám azt is, hogy kitaláció az egész, s ha valaki (mert bizonyára vannak ilyenek szép számmal) magára ismer, az csak a véletlen műve lehet. Azt azonban mondjuk ki, hogy sokan vannak olyanok, kik hajdani párttagságukat igyekeznek igaz, vagy fiktív legendákkal magyarázni, amire valljuk meg, semmi szükség nincsen. S nem csupán azért, mert a párton kívüliek is ugyanazt szolgálták, mint a piros könyvvel rendelkezők, mert mostani előkelőségeink is kaptak jócskán elismerést, kitüntetést a szocialista ezért, meg amazért. Hanem egyszerűen azért, mert össznépi mosakodásra nincs szükség. Nem várja el senki. Úgy gondolom, hogy aki mosakszik, az gyanús. Gyanús, mint az „ellenzékivé avanzsált" emberünk. VHM Az iras a rajzból fejlődött ki es tulajdonképpen a dolgok, tények értelmének, a hozzájuk fűződő érzelmek tömör megörökítésének művészete. A ma embere számára természetesen annál értékesebb minél távolabbi múltból származik. Kárpát-medencebeli történelmünk maholnap 1100 esztendős. Ezen belül írásbeliség szempontjából a szakemberek „régmúltnak" a sorsfordító mohácsi csata, tehát 1526 előtti időt nevezik. Megyénk levéltára 1526 előtti oklevelek dolgában különösen gazdag, az itt őrzött kincsek országos összehasonlításban is jelentősek. Értékmegjelölést természetesen senki ne kívánjon, az ilyen iratok becse, értéke forintban nem kifejezhető. (Dollárban sem.) 193 Mohács előtti oklevelet őriznek Szekszárdon. Ezek közül a legrégebbi 1238-ból származik, a második honalapító IV. Béla nevének és címeinek felsorolásával kezdődik. A 753 évvel ezelőtt hártyapapírra vetett szöveg, hála a restaurátorok gondos munkájának, ma is könnyűszerrel olvasható, csak éppen latinul kell tudni hozzá. Zalai nemesek panaszolják benne^ hogy bár egy bizonyos Éliás nevű társuk egy falut és két malmot is kapott odományba a királytól, utóbbiakban csak annak őrlet, akinek kedve tartja, tehát megválogatja az ügyfeleit. A közellátási jogvita, a helyieknek bizonyára nem túl nagy örömére, Éliás javára dőlt el, akit az említett eljárásra korábbi királyi adománylevél jogosított fel. Afe oklevelet fényképünkön bemutatjuk, megadva az olvasónak a lehetőséget arra, hogy velünk töprenghessen el, miként lehetett több, mint 7 és félszáz éve náddal, lúdtollal, vagy esetleg ügyesen metszett hollótollal olyan gyöngybetűkkel papírra vetni, melyhez hasonlókat manapság írógéppel se nagyon tud^F nánk. Levéltárunkban - többek között - van még oklevél az előbb említett nagy király fiától, V. Istvántól 1270-ből. Lapunkban nemrég emlékeztünk meg az Árpád-ház kihaltáról. Utolsó Árpádházi királyunk, III. András, gyönyörű, függőpecsétes oklevelét üveg alatt őrzik. Különleges értéke, hogy a nagy pecsétben jól látható egy kisebb, piros is. Ez a király sajátkezűleg oda nyomott gyűrűjétől származik. A legelső ékes magyar nyelvű irat 1654-ből származik. Ebben Tarnóczky Miklós „felvallja", vagyis elismeri, hogy Tarnóczky ^^ Ilonától, vitézlő Huszár István há-^P zastársától 40 és harmadfél forintot vett kölcsön valamelyik jószágjára. Az összeg akkoriban hatalmas voj^ amit az iraton a szerződő felek mindegyikének, továbbá három tanúnak pecsétje igazol. O. I. Fotó: K. A. A püspök ur alma... Ahogy közeledik megvalósulásához a katolikus egyházközség közösségi háza, úgy kerül egyre inkább az érdeklődés középpontjába. A közelmúltban alkalmam nyílott egy kiadós beszélgetésre Mayer Mihály megyés püspökkel, aki még szekszárdi plébánosként álmodta meg ezt az intézményt. Engem, mint egykori népművelőt különösen izgatott, hogy vajon egy „katolikus kultúrház" valósul meg a szemünk előtt? Á kérdés láthatóan nem érte váratlanul. - Szívem szerint nem tiltakoznék ez ellen az elnevezés ellen sem, ha az elmúlt évtizedekben nem vált volna számunkra pejoratívvá ez az intézményi forma. Megtestesítette ugyanis azt a téveszmét, miszerint a kultúra lenne a kerete az emberi közösségeknek, és nem ez utóbbiak a humánus - köztük a kulturális - értékeknek kifogyhatatlan táptalaja, gondozó melegágya. Ha megpróbálja végiggondolni a mi - látszólag talán fordítottnak tűnő - logikánkat, könnyen belátja majd. miért ragaszkodtunk a „közösségi" névhez és fogalomhoz. - Magától értetődik viszont így a következő kérdésem. A minőségileg más tartalom formáit milyennek álmodta meg? - Bocsásson meg, hogy a korára emlékeztetem, de az ön generációja csak azzal az egyházzal találkozhatott, amely kényszerekkel beszoríttatott templomainak és imaházainak falai közé. Márpedig azokban minimális tere nyílott a nagyon is hétköznapi közösségi szükségletek kielégítésének. Sorolhatnám most önnek a gyermek-, az ifjúsági és felnőttközösségek mindmáig tudomásul sem vett szükségleteit, ám az én álmom lényege és varázsa éppen az, hogy a legprofánabb példával is tökéletesen illusztrálható. Szeretném, ha egyszer majd a vasárnapi miséről hazatérő hívőknek nem a Szász sörözőbe kellene beülniük, ha még a családi ebéd előtt szót akarnak váltani egymással. A példa engem meggyőzött. Hogy hol itt a csoda? Ott, hogy e profán kívánság teljesülésére évtizedeket kellett várni. , Kis Pál István