Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-19 / 3. szám

I 1992. JANUÁR 19. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 • • Ökumenikus imahét - Mi az1 Egy héten keresztül estéről estére kigyúlnak valamelyik templomban a fények, hogy a város keresztényei, különböző felekezetű, de egy célt kereső emberek együtt imádkozzanak. Január 3. hete Szekszárdon is, ahogyan szerte a világon az ökumenikus találkozások időszaka. Mi is történik ezekben a napokban? Először arról, hogy mi nem: nem a konkurencia fog össze a közös ellenféllel szemben. Az Isten szótárában az összefogás szó vonzata nem a valaki ellen, hanem a valamiért. Szeretetért, békességért, az ember boldogulásáért, örömszerzésért. Nem egy problémamentes, gondtalan, olcsó külsőségekben megnyilatkozó társaság találkozása ez. Amit évszázadokon keresztül elrontottunk azt nem tudjuk máról holnapra helyrehozni, s homokba dugnánk a fejünket, számolnánk a különbözőségekéi. De a különbözőségek ellenére találunk közös nevezőt, keressük és építjük az összekötőhidakat, feltérképezzük a közös szolgálat lehetőségeit. Nem befelé forduló meditáció, s a világtól való elvonulás folyik egy ilyen imahéten, hanem ablaknyitás, szolgálat előtti akkumulátorfeltöltés. Nem érthetetlen nyelven szólunk, hanem megkísérelünk a saját szóhasználatunkkal a mai emberről és a mai embernek szólni. Nem felelőtlen kompromisszumok kötése, s nem senkire sem jó egyenruhák kiosztása ez a hét. Csak úgy lehet teljes a közösség, ha a saját színemet hozom, s azzal nem eltakarom, hanem gazdagítom a másikat. Ami a kereszténység nagy bűne - a botránkoztató szakadás - ma is áldás lehet a sokszínű tradícióban, amelyből ki-ki •

lasztva megtalálhatja a maga otthot. Én évről évre ilyenkor még jobban érzem azt, milyen jó, hogy én evangélikus vagyok, megtanulom be«

ni saját kincsünket, s szeretném atolikus, református vagy más fezetű testvéreim elmondanák ugyanezt a saját egyházukkal kapcsolatban. Még sorolhatnám a „nem"-eket. De fordítsunk! Mi is történik? Eltűnnek elválasztó falak. Az ami egy pár évvel elképzelhetetlen volt, ma természetes. Oldódnak görcsök, s kiderül, hogy a nagynak hitt ellentétek egészen más megvilágításba kerülve eltörpülnek. Megismerünk ismeretlen arcokat, embereket, s nő a család, ahova tartozunk. Megtanulunk egy korábban lehetetlennek tűnő mozdulatot: kezet fogni azzal, akiről azt hittem ellenségem. Felismeijük, hogy a másság nem zavaró, hanem építő, kiteljesítő tényező, amit értékelni lehet. Ezért várom én évről évre január harmadik hetét. Ezzel úgy tudom nem vagyok egyedül. Hadd tegyek hozzá még valamit. A szekszárdi Jól működő" ökumené példa és segítség más településeken. Január 20-tól megpróbáljuk tovább építeni, tovább gazdagítani. Most egy hétig, azután egész évben... Hafenscher Károly A kaptár melege Öreg méhész barátom magyarázta el egyszer nekem a kaptár-városok érdekes életét. Ott senki sincs egyedül. Mindnyájan egyért, - egy mindenkiért; ez az egymondatos alkotmányuk. Ez úgy összeköti őket, mint a legszorosabb családi kötelék. A kis méhecskék pátyolgatják, az öreget ingyen engedik a lépekre, az erős méhek hordják a nektárt, a dajkák etetnek, a mindig szülő királynő mindent megkap, hogy minden gyermekszoba-sejt új élettel benépesüljön. Vannak, akik a szomjasokról gondoskodnak, mások a hőmérsékletet tartják melegen vagy hűvösen. Az ajtóban katona méhek őrzik a közösséget a rabló betolakodóktól, szorgos kőművesek zárják le a mézes sejteket, és tatarozzák a kaptár hasadékait. A többit már nem is mondom, mert annyi a feladat a kis városállamban. Annyit tudunk még róluk, hogy jól érzik magukat együtt. Ha leemeljük a kaptártetőt, halljuk az éneküket. Zsonganak, zümmögnek, dallamosan zöngenek. Járnak a lépeken, meg-megállnak, fürge lábukkal-csápukkal megsimogatják egymást, ezzel mesélik el az élet nagyszerű élményeit egymásnak, a virágos rétek és a fehér-fürtös akácok teritett asztalait, a források köveit melegítő tiszta vizeket. Már az ember előtt itt voltak a méhek a földön. És még mindig tudják azt, amit mi emberek kezdünk újra és újra elfelejteni. Ők tudják, hogy az életben az a legnagyszerűbb, ha a mi világunkban valahol otthon érezzük magunkat. Ha nem, akkor pusztulnak a családok, nem adunk semmit sem egymásnak, mindenki a maga útját járja, és egyedül marad mint a koldus. A méhek sosincsenek egyedül, mindig hazamennek, még télen is összekapaszkodva melegítik egymást. A mi szép hegyalatti városunkban rengeteg ember keresi a kaptár melegét, de az övéknek még nem nyitották meg az ajtaját. Az iskolák kapui reggelenként ezrek előtt nyílnak meg, bezúdul a munkahelyekre is a tömeg, kinyitnak a kocsmák, sörözők, presszók, éttermek, a kultúra házai is, várják a (fizető) vendégeket. Zárt és félig zárt klubbok nyitnak óvatosan ajtót a kártyapartnereknek, a saját brancsbelieknek. Tudunk néhány olvasókörről, előadássorozatról, egy-két órás klubbokról, bibliaórákról, hitébresztő alkalmakról, istentiszteletekről a templomokban a hívőknek. Tudunk a pártbeszámolókról, a ritka népünnepélyekről, a lakossági fórumokról. Tudunk bálokról és sporteseményekről, versenyekről, ünnepélyekről, zeneestekről... Hát ez sem elég? Mit akartok még?! Otthont. Helyet, amelynek nincs zárva senki előtt sem az ajtaja. Ahol nem kötelező rendelni, s talán belépődíjat sem fizetni. Ahol délelőtt és délután néhány órát beszélgetni lehet egymással. Ahogy Széchenyi mondta: „Nemzeti kaszinót a magyarnak, hogy egymáshoz mindinkább közelítsen". Olvasókört, ahol ismernek és családias szeretettel fogadnak. Klubbot, ahol azonos érdeklődésűek sokszor összejöhetnek. Kávéházat? Talán azt is, de nem „nyereségeset". Tudom, hogy ennek egy akadálya van. A pénz. Ezek pedig nem nyereségesek. Tehát naiv álmodozás az egész. És felesleges róla tovább beszélni. Biztos, hogy így van? Mert ötven éve még több mint húsz ilyen otthon volt az akkori kisvárosban. Igaz, hogy közelebb is voltunk egymáshoz. Ma is lehetnénk. Bizony, Szenátor Uraimék. -hni„Schamschuláék tolnai svábok voltak" Az államtitkár mit tenne munkanélküliként? A Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára, dr. Schamschula György a hét egy napját Szekszárdon töltötte. Természetesen a munkanélküliségről is beszélgettünk, s ennek során föltettem a kérdést az államtitkárnak: őt magát hogyan érintené, leginkább lelkileg, ha munkanélküli lenne? így válaszolt: - Én nem hiszem, hogy munkanélküli tudnék lenni. Találnék magamnak munkát. Mielőtt visszajöttem állami foglalkozásba, magam is vállalkozó voltam. - Mit vállalkozott? - Volt egy kis kft-m, azt vezettem. Szóval nem az a típus vagyok, aki ha elveszti az állását, leül és jajgat, hogy miből él meg. Kitalálnék magamnak valamit. Hozzátéve, hogy a munkától nem félek. Ha utcát kellene söpörnöm, akkor arra törekednék, hogy az én utcám legyen a legtisztább... Tehát nem születtem államtitkárnak, s biztos, sőt remélem, hogy nem államtitkárként halok meg. - Sok szó esik még mindig a munkahelyek tíznapos táppénzfizetési kötelezettségéről. Ez sokakat irritál. - Nem értem, miért. A vállalatoknál, gazdálkodó szerveknél eddig minden táppénz első három napját a cég fizette. Gondolja csak meg, ha valaki egy évben tízszer volt betegszabadságon, annak harminc napot fizetett táppénzként a cége. És érdemes lenne utólag is utánajárni, hogy milyen időszakokra estek ezek a táppénzes napok. Például itt Szekszárdon és a környéken. Szőlőmetszés, veteményezés, szüret... Húszéves suhancként kint dolgoztam Ausztriában. Ott természetes volt, hogy a dolgozó egy-két napig otthon maradt, ha megfázott, s még orvosi igazolást sem kellett vinnie. De aki sokszor maradt otthon egy-két napra, annak bizony megköszönték az addigi tevékenységét... Nálunk meg most mennek a rémdrámák, hogy ezután a szegény dolgozók majd betegen is bejárnak... Nem. Szó nincs róla. De, hogy a lógós linkeket kiszűrik ezáltal, az egy másik és fontos dolog. - Vagyis táppénz-ügyben nálunk fegyelmezetlenség uralkodott? - Igen. Mondom is a példát. Egy nyugati vállalkozó meg akart venni egy vidéki gyáregységet. Elvégeztette a különböző vizsgálatokat, majd visszalépett. Kiderült, hogy a dolgozók átlagos foglalkoztatása nem éri el az évi 1200 (!) órát. - Milyen céllal látogatott államtitkár úr Szekszárdra? - Megnéztem a megyei Munkaügyi Központot, s találkoztam a tizenkét kirendelség vezetőjével. Látni akartam, milyen szakmai és emberi színvonalban dolgoznak. Tulajdonképpen egy inspiciálás volt, ami azt hiszem, kötelessége minden vezetőnek... mert a legkimerítőbb, legsokoldalúbb jelentés sem ér annyit, mint a személyes találkozás. - Tapasztalatai? - Igen jók. Annak különösen örülök, hogy a szekszárdi kirendeltségnek vásároltak egy új épületet, tehát a szörnyűséges körülmények megszűntek végre. - Járt már valaha korábban is Szekszárdon? - Ajaj! Nagyon sokszor. Ugyanis a Schamschulák tolnai svábok voltak. De csupán ennyi a kötődésem. Rokonaim már nem élnek a megyében. Annak idején Simontornyán laktunk, de a két háború között elköltöztek onnét. Azt se mondhatom, hogy elűzték őket, vagy államosították a vagyonukat a kommunisták. Nem. Egyszerűen másutt kerestek boldogulást. V. Horháth Mária