Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

28 , SZEKSZÁRDI IASARNAP 1992. DECEMBER 24. 28 Babits Mihály: Csillag után Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok... Körülöttem fájás-félés ködhálójp kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy ígéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!" szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni." Százszor megállítanának, örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett, hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal, keserűszagú mirrhámmal kenném véres lábadat. Kakasdi sváb betlehemes . • • Ötven év után újrajátsszék... Régi, 1929-ben készült fényképet nézegetek. Fiatal lányok és legények. Tartásukon, tekintetükön átsüt, hogy fontos dolog részesei. Nyolc ünnepi viseletbe öltözött lányka: Mária, Jézuska és hat angyal. A kép előterében határozott fiú, a Kocsmáros megszemélyesítője. Ö lép be először a házba, hogy megkérdezze: „Dürfen die Christkindler rein?". Mögötte József és a három pásztor. A kép alatti felirat: „Christkindlspiel". Kezemben meghívót tartok, amely 63 évvel a fénykép készülte után a kakasdi sváb betlehemes megtekintésére hiv. Azt a betlehemes játékot, amelyet Hepp György tanított be 1920-ban Kakasdon, most fia, id. Hepp Ádám elevenítette fel a Dienes Valéria általános iskola diákjaival. - Ádám bácsi úgy izgult, mintha maga is szereplője lett volna a játéknak... - Régen, legénykekoromban az is voltam. Apám tanította be a betlehemest, s a faluban versengtek a gyerekek, mindegyik játszani akart benne. Elsősorban a szép játék, az öltözet miatt, s persze azért is, mert ilyenkor a szereplők kaptak egy kis pénzt. Ádám és Éva napján reggel korán elkezdték, jártak házról házra: „Dürfen die Christkindler rein?". Volt egy-két hely, ahol szegényebbek laktak, s az a betlehemesre szánt egy-két pengő is hiányzott, a legtöbb helyen azonban befogadták őket. - Gondolom, a faluban kialakult rendje volt a betlehemezésnek... - Előre megbeszélték, hová, mikor érnek. Azt is tudták, hol fognak ebédelni, vacsorázni. Ott már jó előre főztek nekik az asszonyok. Az utolsó szereplés általában a Katolikus Olvasókör előtt volt. Kakasdon szentestén a férfiak odamentek, ott várták fél tizenkettő körül a betlehemeseket, s onnan vonultak át az éjféli misére. - A köszöntőben azt mondta, 1942ben játszották utoljára Kakasdon a „Christkindlspiel"-t. Hogyan került sor 50 év múltán a felelevenítésére? - Énnékem mindig az volt a vágyam, hogy ezt a szép játékot felújítsam. Persze, nem volt egyszerű, mert hiányzott a leírása. Kamionsofőrként dolgozva éjszakánként, útban Debrecenbe vagy Sopronba, volt időm gondolkodni. Hogy is volt? Felidéztem magamban az első, a második versszakot, s így szép lassacskán eszembe jutott az egész játék. Amikor a Német Nemzetiségi Egyesületben elmondtam tervemet, azt javasolták, keressem meg a Dienes Valéria általános iskolát. Az igazgató úr, Vitéz Zsolt szívesen fogadott és segített. - Hogy történt a gyerekek kiválasztása? Most is versengtek a részvételért, mint régen? - Nekem nehezebb dolgom volt, mint az apámnak. A szereplőket a pedagógusok választották ki. A németül tanuló szekszárdi gyerekek számára nem volt egyszerű a feladat. A betanítás során sokat beszélgettünk. Nemcsak a nyelvet magyaráztam, a régi Kakasdról, a betlehemezésről, a falu szokásairól is sokat meséltem nekik. - A lányok nagyon szép régi viseletben voltak. Hogyan sikerült elénk varázsolni ezt? - Ez volt a legnehezebb. A lányok fején lévő koszorú, amely a hagyományos menyasszonyi viselet része, régen szinte minden háznál kéznél volt. Most egyetlen egyet sem sikerült felkutatni. Végül régi fényképek alapján egy pesti cég vállalta, hogy elkészíti. A ruhákat tavaly úgy varra^^ tuk, de nem voltunk megelégedv^B Egy év alatt a gyerekek is kinőtték^^ Most a ruhák olyanok, mint régen. Jahn Klári néni, aki valamikor a húgának varrt, elvállalta, hogy segít. A feleségemmel és még néhány asszonynyal szabtak-varrtak esténként... - Hol lehetett és lehet még megnézni a kakasdi sváb betlehemest? - Tavaly már szerepeltünk ezzel a játékkal a művelődési házban, a belvárosi és az újvárosi templomban. Ebben a hónapban Kakasdon vették fel a betlehemest, és akiket érdekelt, 19-én délelőtt a tv-ben is láthatták. Az iskola tanulói az ünnepek előtt a művelődési házban, a Kolping iskola avatásán, a múzeumban is bemutatták, karácsony első napján pedig az újvárosi templomban játsszuk el. (csóti) Idén egy hiánycikket kérek karácsonyra Bekapcsolom a televíziót, és megdöbbenve hallom, mennyire pongyolán beszél a vezető. Csak a mondat eleje nem volt egyeztetve a végével, csak a hangsúly ellenkezett a szavak értelmével, ezenkívül kettős képzavar is fűszerezte a germanizmustól hemzsegő hangsort. Micsoda igénytelenség... Megyei lap címlapján a vezércikk tele hibával, s a computerszedés ördögével: egy hosszú sorban egyetlen kis szótag, hisz a számitógép nem okos, hogy erről döntsön. De a készítők sem elég igényesek, hogy végigolvassák... Kocsimat viszem a szervizbe, s nem is azon morgok, hogy nem lehet alkatrészt kapni, hanem azon, hogy jócskán olajos cipővel és ruhával ül a szerető az autóba - kitisztíthatatian foltokat hagyva az utókorra. Amikor szóvá teszem, félvállról odavágja: ja, kérem, ez nem Amerika... Pedig nem kellett volna nagy összeget invesztálni, különleges felszerelést beruházni, csak egy kicsit igényesebben kellett volna... Kisvárosi művelődési ház, nem messze a megyeszékhelytől. A kiállítóteremben néhány napos karácsonyi ruhavásár. A fogasszűkében lévő vásáros egyszerűen a képekre aggatja a ruhákat, zakókat. A többcélú kultúra. Félelmetes igénytelenség. Karesz bácsi, maga milyen embereket szeret? - kérdezte nemrégiben egyik hittanosom. Meglepett a kérdés, alig tudtam rá válaszolni. Azután kinyögtem valamit, s mentem tovább. A gyerek hangja azonban még napokig ott volt a fülemben. Tényleg, milyen embert szeretek én? A jókat, de hisz kevesen vannak, s akárhogy igyekszik az ember, nem mindig sikerül jónak lenni. A kedveseket? Igen, bár olyannal én sem találkoztam, aki egyformán kedves lett volna mindenkihez. Az okosakat szeretném? Nem is tudom... annyi rossz tapasztalatom van : emberek nem mindig jóra használják az eszüket. Napok teltek el, mire sikerült magamnak megfogalmaznom: én az igényes embereket szeretem. Aki igényes nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is. Igényes az öltözködésben (ez nem luxust, inkább tisztaságot jelent), igényes a viselkedésében, a munkájában, a szavaiban, az emberi kapcsolataiban. Nem kis irigységgel tekintgetünk nyugatra. De jól megy nekik, mikor jutunk mi el arra a szintre. Közben nem vesszük észre, hogy legnagyobb kincsün nekik sem a márka vagy a dollár, hanem az igényesség: ahogy elkészítenek, s ahogy megóvnak valamit. Gondokkal küzdő országunk legnagyobb problémája nem a gazdasági helyzetben rejlik. Az emberi tényezők az igazán izgalmasak. A nehezedő körülmények sem annyira rosszak, hogy ne lehetne ember módjára élni: igényesen. Éppen ez a hiánycikk. Nem a forint, nem a valuta, hanem az igényesség. Én ezt a hiánycikket szeretném kérni idén karácsonyra. Kérem fölülről, oldalról, magamtól. Magas mércét akkor támaszthatunk másoknak, ha előbb magunk számára állítunk föl. így kellene kezdeni az igényes világ felépítéséi. El lehetne kezdeni, ki lehetne próbálni már most, az ünnepekben. Ne adjuk alább: többre legyen igényünk teritett asztalnál, eszem-iszomnál, szokványos külsőségeknél, extra kulisszák közt zajló üres napoknál. A legnagyobb ajándék, amivel környezetünket meglephetjük: a magunk igényessége. Karácsonyi vágyaim közt idén ez az első. harkály