Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-01 / 44. szám

8 SZEKSZÁRDI 1992. NOVEMBER 1. Tamási János riportja A jó képhez nem műterem, hanem tehetség kell Látogatóban Szász Endrénél Várdán Belső Somogyban járunk. Kaposvártól tizenöt-húsz ki­lométerre. Várda kisközség, Somogyország része, de neve ismeretlen, hisz semmi olyan nincs ott, amiért a vándor­nak megéri a kitérő, amiért érdemes Várdára utazni. A leendő lexikonokba száz év múlva mégis bekerül a kis­kö'zség. Ha többet nem, egy mondatot biztos írnak róla. „Itt élt, alkotott Szász Endre magyar festőművész." mindenütt egyformák. Nekem nem jelent különbséget, hogy Párizsban vagy Tiszalúcon állítok ki. Ez talán egy fiatal embernek még számít, mert úgy méri a sikereit. - De azért mégis Nyugaton kez­dett... - Nekem Nyugat azért kellett, mert itthon abban az időben nagyon zavaro­sak voltak az értékítéletek. Politika, ba­rátság, szesztestvérség és még Isten tudja mi minden befolyásolta azt, hógy te mit érsz. A végén már nem tudta az ember, hogy mit ér. - Azért sejtette? - Igen, de kimenni azt jelentette, hogy idegen közegben mérem ma­gam. Utazni nem árt fiatalon, az em­ber nyelveket tanul, megismeri más népek karakterét, amit könyvből nem lehet megtanulni. A könyv is nagyon jó, egy jó könyv az élet lényegét ma­gában hordozza, de a személyes ta­pasztalat többet ér. Erre volt nekem jó a Nyugat. - Csak erre? - Hát játszottam egy nagyon jót. Teljesen váratlanul Amerika engem pofon csapott a dollárral, elég szép minőségben. Megpróbáltam, hogy milyen milliomosnak lenni. - És milyen? - Nagyon hamar meg lehet unni, három év alatt meguntam. Először ti­pikus újgazdag voltam. Minden vaca­kot összevásároltam, ami cserregett, berregett, fénylett és selymes volt. Később egy zoknit nem vesz magá­nak az ember, mert azt is megunja. Nekem Amerikából haza kellett jöj­jek, mert túlságosan konfliktusmen­tes volt az életem. Befutottam, na­gyon könnyű volt élni és annyira problémátlan volt az életem, hogy abból nem születhet egy kép. ^ Hollóházán - Itthon könnyebb? - Hát van elég probléma, lehet ké­pet csinálni. Szeretem, ha érdekes az élet. - Itthon Hollóházán kezdett... - Igen, a milliomosnegyedből egy munkásszállásra kerültem, de ez is jó volt. Azt szerettem volna, hogy Hol­lóháza nevét olyan ismertté tegyük, mint Herenddé vagy a Zsolnay-por­celáné. Remek szakemberekkel tud­tam együtt dolgozni, gondoltam hasznosítom a kinti ismeretségemet, kapcsolataimat, hogy fellendítsük az üzemet. De ezt nem nagyon hagyták. Szereztem rendelést, de nem szállí­tották le. Még a nyáron készültem az amerikai karácsonyi vásárra. Elké­szült a mintadarab, mondtam, hogy küldjék ki az egyik amerikai áruház­láncnak. Még novemberig sem jött a megrendelés. Rájuk telefonáltam, és kiderült, hogy még a mintadarabot se kapták meg. Elfelejtették feladni. Hát így nem megy. Magyar betegség az irigység. A „főútról", ami tulajdonképpen alig nevezhető annak, hisz két faluval arrébb megszűnik, nem látszik a kas­tély, évszázados fák takarják. Amikor lekanyarodunk a faluba vezető bekö­tőútra. Aztán a központban érdeklő­dünk. „A föstő háza ott van a falu vé­gén." - mondja egy fejkendős néni. Ápolt park közepén nagy, fehér falú ház. Ránézésre nem tűnik kas­télynak, csak egy túlméretezett ház­nak. Sima falak, szép nagy terasz, egyszerű ablakok. Semmi hivalkodó, semmi régi korok stílusát idéző. (Ké­sőbb rájövünk a rejtélyre. Egykori ura a falunak háttal építette meg kasté­lyát. A túlsó oldal a barokkos építésű, timpanonos főbejáratú.) Ami első lá­tásra lenyűgöző, a hatalmas, ápolt park, gyepfoltokkal, bokorcsoportok­kal, szobrokkal, no és hatalmas, év­százados fákkal. - Még az előző rendszerben vet­tem, a kert nagyon tetszett, és az is, hogy nem harminc-negyven holdas. Azt nem győzném rendben tartatni ­mondja a házigazda, Szász Endre. Először ingyen akarták odaadni - ez még a Kádár-korszakban volt, - de nem fogadtam el. Megtanultam, hogy ami ingyen van, az nagyon drá­ga lehet. Amikor ragaszkodtam a fi­zetéshez vérszemet kaptak és az ér­ték többszöröséért adták oda. Itt a park körül megvettem még öt hold földet, nehogy a parasztok a környe­ző fákat kivágják. Nem tudom elvi­selni, ha gyönyörű fákat értelmetle­nül elpusztítanak. így még a keríté­sen kívülre se jöhet favágó. - Látszik, hogy kitisztították ezt a parkot, mégis az őstermészetet idézi... - Persze, mert a rendrakást csak egy bizonyos határig szabad elvégez­ni, a csalános, bozótost megszüntet­tem, de a többi maradt. Szeretnék ide szoborparkot, csak hát a korom. Én már kétszer meghaltam. A klini­kai halál állapotából hoztak vissza. Minden pillanatban várhatom az utolsót, a véglegest. - Milyen a halál? - Nincs semmiféle fényes folyosó, meg hasonlók, amiről a tévében be­szélnek. Azok mind hazudnak. Nincs semmi, csak a sötétség. Szélhámos­ság, az egész mese. A motor leáll. Nekem szerencsém volt, mert újrain­dították. Mindkétszer. A világ gömbölyű - Amikor először találkoztunk Sopronban lakott... - Nagyon szerettem ott élni, csak kicsi volt a lakás. Sopron gyönyörű város, több előnye is van. Közel a bé­csi repülőtér, ahonnét közvetlenül le­het bárhová utazni. Ha eszembe jut Amerika, kimegyek néhány hétre. Megkeresem a régi barátokat, aztán sietek haza. Érdekes, kint nem volt honvágyam. Ezt mostanában érzem, de a kinti világ iránt. Viszont utána hazajövök és jó itt. - Várdán mégiscsak a világ végén él... - Ne hidd. A világ gömbölyű, Várda a kö­zepe. Amikor Los An­gelesben éltem, ugyan­így elzárkózva dolgoz­tam. Egy park közepén állt a házam, gyönyörű fenyőfáim voltak és pál­mák. A pálmafát is és a fenyőt is nagyon szere­tem. A munkához ma­gány kell. Ezt megte­remtettem Torontóban, Los Angelesben és itt Várdán is. • Egy erdőben dolgo­zom, az emberek pedig « (

Next

/
Oldalképek
Tartalom