Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-01 / 44. szám

1992. NOVEMBER 1. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 7 Az elnököket kifütyülik, Ugye? A köztársasági elnök az október 23-i központi ünnepségen nem tudta elmondani beszédét. Fütyültek, tapsoltak, fújoltak és kiabáltak, szóval megakadályozták, hogy megszólaljon. A politikus vagy egy-percig állt ott keserű értetlenséget tükröző arccal, farkasszemet nézve a tömeggel és a televíziós kamerákkal. Aztán egyetlen szó nélkül visszatért a helyére - Boross belügyminiszter úr mellé. Demokráciában gyakran fordjul elő olyasmi, amit a Kossuth téren láttunk. Az amerikai Ronald Reagan, aki bizonyára nem ok nélkül szerezte a „nagy kommunikátor" nevet, az 1980-as választási kampány idején többször került hasonló slamasztikába. Egy alkalommal több kísérletet is tett, hogy túlharsogja a tömeget, s csak akkor vonult vissza, igaz, most már csaknem futólépésben, amikor kiderült, hogy ennek bizony verés lehet a vége. Egy amerikai élet című önéletrajzában Reagan elmesél egy esetet, amikor sikerült úrrá lenni egy gyűlésterem ellenséges hangulatán. Az 1980-as választási kampány idején történt. A New Hampshire-i előválasztások előtt Reagan vitára hívta legfőbb pártbeli vetélytársát, George Bush-t a Nashua-i középiskola tornatermébe. A vitát a helyi lap szponzorálta volna, de a központi választási bizottság ezt megtiltotta, mondván, nem szabad két jelöltet előnyhöz juttatni a többivel szemben. Erre Reagan meghívta a többi jelöltet is és átvállalta a laptól a rendezvény finanszírozását. Csak éppen Busht felejtette el értesíteni a változásról. Márpedig a terem Bush híveivel volt tele, akik követelték a többi elnökjelölt távozását. Reagan füttykoncert és füjolás közepette lépett a mikrofonhoz. „Kapcsolják ki a mikrofonját" - kiabálta a helyi lap szerkesztője. De erre már nem volt ideje a technikusnak. Reagan előbb szólalt meg és elmondta az egyetlen mondatot, mely ebben a környezetben hatásos lehetett: „Ezért a mikrofonért én fizettem, uram!" Egy felszabadult nevetés és a hangulat megfordult... Kelet-Európában ilyesfajta készségekre nem volt szüksége a politikai elitnek: a pártok vállalták a kollektív rendfenntartó és lélekrendőri szerepet. Különösen nehéz a helyzete a Göncz Árpádhoz hasonló kezdő politikusoknak. Ráadásul ebben az esetben is, miként a Csurka-tanulmány után, az elnök környezete is azt sugallta: hallgatni kell, a megszólalás az államfő méltóságán aluli. Göncz Árpádról sokan azt tartják, hogy személyiségének varázsa éppen abban van, hogy „megmaradt civilnek". Neki tehát nem ártott a hallgatás. Volt hasonló esete a Gönczhöz igen hasonló sorsú egykori csehszlovák elnöknek, Vaclav Haveinek is. Gyűlölködő, hangoskodó szlovák nacionalisták előtt kellett volna beszélnie, de inkább lemondott beszéde elmondásáról. És vannak ellenpéldák is, bőven. Helmut Kohl német kancellár például sosem zavartatja magát ellenlábasainak ágálásától, s előfordult, hogy tojásokkal dobálták, mégis végigmondta beszédét. És hazai példa is akadt a közelmúltból. Antall József miniszterelnök a barcelonai olimpiáról hazatért magyar sportolók előtt beszélt. Mondanivalója, mint emlékezetes, nem talált nagy tetszésre a sportcsarnoki ünnepségen. Ki is fütyülték őt, hiába bizonygatta, hogy a kormány nem akaija kisajátítani a nagyszerű sportteljesítményeket. A futtyogés végigkísérte mondókáját, de a politikus, ő tudhatja csak mekkora erőfeszítés és önuralom árán, egy percre sem hagyta abba beszédét. És hogy mit tett volna hasonló esetekben egy felnőtt demokrácia profi szónoka? Ez a kérdés minden bizonnyal igazságtalanul korai. JÓKAI GÉZA é/likor lesz rend a piacon...? Idegen városokban járva tanácsos felkeresni a helyi piacot. Az ötlet nem egyéni, néhai Veres Pétertől tanultam, akinek Szekszárdon járván hajnalok hajnalán ez volt az első dolga. Megszemlélte a kínálatot, az emberek vásárlási kedvét, elbeszélgetett a kofákkal, vagyis gyarapította amúgy se mindennapi életismeretét. Példáját követve lehetőleg minden városlátogatásomat egybekötöm a piac felkeresésével. Irkutszk és Bezons, Koppenhága és Szeged, Graz és Bonyhád összehasonlítása emlékezetes marad. Csak Helsinki piacát, a köztársasági elnöki palota ablakai alatt, nem lehetett összehasonlítani semmivel, mert az maga a tökély. Szekszárd piacáról ezt mostanság nem lehet elmondani. Majdnem megJgfcielíthetetlen, az ott járó pedig köny^ki bokáját törheti. A piac legfontosabb sajátságáról, az árakról, most ne essen szó. A szekszárdi mindig utolérhetetlenül drága volt, talán ez az egyetlen jellemvonása, melyet csorbítatlanul megőrzött. Sajnos. Azt, hogy most óriási változások történnek, bárki észreveheti. Eközben azonban tanácsos nem elfeledni, hogy ilyesmire korábban is volt példa. Amikor én 1969-ben Szekszárdra jöttem, a piac felső csarnoka még nem létezett és azok a fa árusító pavilonok, melyek egy részét most javában bontják, mégoly kevéssé. A valamikori halbolt melletti átjáró már megvolt és rövidesen ismét megnyílik, ha a felette lévő épület bővítése befejeződik. Ezt építésekor egy táblán Széchenyi-udvarnak hívták. Jó lenne remélni, hogy nem megy át a közhasználatba a Burger ranch elnevezés, aminek már vannak fenyegető előjelei és ami azért is valószínű, mert ennek értelmét senki se tudja. - Mi történik most tulajdonképpen a piacon? - kérdeztük Szeleczki Józsefet, a polgármesteri hivatal ebben az ügyben illetékes irodavezetőjét. - Az árusítóasztalok eltűnte csak ideiglenes - mondotta. - A tér ízléses és főleg nem hepehupás díszburkolatot kap. A most bontás alatt lévő faházak helyén húzódik majd a posta felől a bevezető út. A piac tulajdonképpen két részre tagolódik. Ez lesz a hagyományos, melynek értelemszerű fő profilja a zöldség-, gyümölcs- és élelmiszerárusítás. A pecsenysütők, péksütemény-árusítók a posta felől bejövet jobbra lévő pavilonokba kerülnek. A bazárosok .és rövidáru-kereskedők tevékenysége ezen a részen megszűnik. - És a másikon? - A piac a kazánház vonalában két jól elkülönülő, egymástól elválasztott, de természetesen átjárható részre oszlik. A Garay-udvarnak is nevezhető területen már épülnek az árusítóhelyek és a tér valamilyen díszítőelemet is kap majd, természetesen éppúgy, mint burkolatot. Ezeknek az építményeknek a külleméről, jellegéről megoszlanak a vélemények, de a véleményeknek mindig is az volt a tulajdonságuk, hogy megoszlottak. Mindenesetre nem ártott volna a helyszínen valahol egy jól védett táblát elhelyezni és rajzban megmutatni az idelátogatóknak a tervezett változásokat. Végtére is, ha részben ellenükre is, de értük történik mindez. Ezután a kereken tízmilliós rekonstrukcióval kapcsolatban már csak egyetlen kérdés maradt: - Mikorra lesz mindez kész? - Jövő év márciusára! (Ordas) Fotó: - kafi Az a helyzet... ...hogy nagyol dobbanhat a pici kis nép-nemzeti szivünk; már megint elsők vagyunk valamiben Kelet-Európában. Hozzánk tette be először futóművét a Kentucky Fried Chicken (európai nyelven mondva a Kentaki Sülttyúk, de tehet pipi is, a lényeg a csirke). Be kell vallanom, az én ketyegőm nem dobbant igazán nagyot, amivel azt is elismerem, hogy nem vagyok minden újra fogékony, begyöpösödtem, sőt egyszerűen parasztgyomrom van, vagy ki tudja. Amikor ennek a szisztémának - gyorsétterem - a prototípusával - hamburger találkoztam, leesett a tantusz, hogy ez nem az én pályám. Mikor az első - és utolsó - hamburgert a kolbászlesömhöz emeltem, majd nyámmogva ízek után kutattam, rájöttem, hogy itt egyetlen generális íz van; jól kiérlelt, kicombosodott műanyagíz. A ketchuptól trutymós-puha massza állagában és ízében egyaránt a fürészpor és a borotvaszappan harmonikus zamatanyagára emlékeztetett, tán csak a hagyma volt kiszálazható, mint legmarkánsabb benyomás. Az egészet azért próbáltam föl, mert valahogy beugrott - háta a reklámoknak -, hogy ez valami fasírozottféle teend. Belegondoltam, hogy ha mondjuk nagyanyám Fránci nagyapámnak fasírozott gyanánt ilyen gyíkhúst tett volna a tányérjára, akkor valószínűsíthetőleg hallatlan események vették vón kezdetüket a konyhában, aminek esetleg a berendezés jelentős része is kárát látta volna... Persze halad a világ és látni kel! azt is, hogy itt gasztronómiai előképzettség, gyakorlott íny, iskolázott ízlelőbimbók nem szükségeltetnek, így a tejbepapi után rögtön rá lehet fordulni a hambira, magyarán két-három éves kortól fogyasztható, tehát univerzális, egyetemes abrakkal állunk szemben. Nem is kel! keresni semmi ínyencséget az effajta takarmányban. A lényeg - eredetileg - a gyorsétterem jelleg volt, vagyis a kiszolgálás szervezettsége, a körítés. Öt perc alatt elverhető az éhség - két másodperc alatt feledhető ízekkel - és lehet keccsölni tovább, fontosabb dolgok felé. Olcsón és gyorsan. Nálunk ez mintha megfordult volna, nem olcsó és nem gyors. Részben a sorok miatt, részben azért, mert a fiatalok kedvelt helye egy ilyen étterem, mondhatni presztízsfogyasztás folyik, órákig nassolnak, csipegetnek egy kis ezt, egy kis azt - komoly a választék - és közben trécselnek; jó buli. Folyik a hamburgerezés. - steiner »