Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-12 / 2. szám

4 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. JANUÁR 12. Nem vagyunk beszélő viszonyban..." Német nemzetiségiek a Deutsche Bühnéről Ac élet ismétli önmagát. „A nemzetiségi ügy nem sérülhet..." - ezzel a címmel írtam 1989 márciusában a Magyar Nemzetben a szekszárdi Német Bemutató Színpad, a Deutsche Bühne sorsáról. Az 1985-ben a Babits Mihály művelődési központhoz integrálva életrehívott Deutsche Bühne akkor éppen a kamaraterem használatáért, a bentmaradásért és egyben az önállósodásért küzdött. Nos, a művelődési központ gyámkodása alól kiszabadulva megalakulhatott az önálló német nyelvű színház. Mégpedig Szekszárdon. Ez utóbbi tényt hangsúlyozni kell, hiszen szinte az első pillanattól fogva fenyegetett az a lehetőség, hogy amenynyiben Szekszárd nem tud optimális helyet adni a színpadnak, akkor más város szívesen fogadja. Szerencsére maradt. Több okból. Ezek közé tartozik, hogy a Deutsche Bühne a korábbi kurzusban a nemzetiségi politika egyik helyi reprezentánsa volt, nem véletlen, hogy annak idején a legfelső szinten, az egykori megyei tanács, illetve pártbizottság vezetői döntöttek, nyilatkoztak az ügyben. Másrészt, ha már éppen Szekszárdon alakult meg, működésének is ez a város adhatta az életerős közeget, német ajkú lakóival. A Tolna megyében elő közel 16 ezres német nemzetiségű lakosság, a német nyelven tanító óvodák, iskolák, kéttannyelvű gimnázium, a főiskolán német nemzetiségi óvónőképzés és a színpad köré szerveződött kórus, zenekar, egyesület... Mindez együttesen teremtette meg a talajt, ahonnan kinőhetett és meríthetett a német nyelvű színház. Mára azonban újra teljes a bizonytalanság. A Deutsche Bühne igazgatója, Dránovits István ellen igazságügyi eljárás folyik, eközben bizonyos erők azt erősítik, hogy a színháznak nincs jó helye Tolna megye székhelyén. Az ügyben elsőként Dránovits Istvánt kérdeztük meg, ő a jelenlegi helyzetben nem kívánt nyilatkozni. Megtette ellenben Malcsiner Péter színművész a Mai Nap újságírójának, aki egyik decemberi számban közölte ország-világ előtt: Budapesten lenne a legjobb helye a Német Bemutató Színpadnak és nem Szekszárdon, ahol nincs is jelentős német ajkú lakosság. Ez utóbbi idézetet már dr. Józan Mihály ismétli meg, aki ma sem tudott napirendre térni a sommás és hamis megállapítás fölött. Józan doktor a Magyarországi Németek Szövetségének önkormányzati szószólója és egyben a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesület vezetője: - A Szekszárdon élő németek kikérik maguknak, hogy egy budapesti színész közli: nem is olyan jelentősek, nem is olyan fontosak. Sajnos ezt minden következmény nélkül megteheti. A Deutsche Bühne sorsáról azonban ő sem tud mit mondani. Kudarcba fulladt minden kísérlet, amivel információt szereztek volna a „hogyan továbbról". - Ősszel érdeklődtünk Dránovits Istvántól, mert úgy érezzük ez a mi színházunk is - mondja Józan doktor. - Akkor megállapodtunk egy időpontban, de ő nem jelent meg. Még egyszer próbálkoztunk, megismétlődött az eset. Hangsúlyozom, hogy a színház vezetője igazán sokat produkált az ügyért, senkinek nem hiányzik a mai helyzet. A tányércsörgés, kisebb nézeteltérés nem is érdemelne szót, de hogy nem vagyunk beszélő viszonyban... A német nemzetiség képviselője nem lát indokot arra, hogy Tolna megyéből elkerüljön a színház, hiszen működtetéséhez a megyei önkormányzat és a Donauschwábische Kulturstiftung dr. Hans Christen Steger úr személyében járult hozzá. Ez mindenképpen garancia lehet. És hogy miként látják a Deutsche Bühne jövőjét a német nemzetiségiek? - Egyelőre várunk. Ha az igazgatóválság kérdése lezárul, pályáztatni kell, olyan embert találni, aki közülünk való és szívvellélekkel csinálja... De meg kell várni az új kisebbségi törvényt is, aminek koncepciója szerint a nemzetiségek helyi önkormányzatokat állíthatnak, ezek dönthetnek majd kulturális, egyéb támogatási ügyekben - vélekedik dr. Józan Mihály. A döntés tehát részben az igazságA Szomszédokban híressé vált színésznő, Ivancsics Ilona is gyakran lépett színpadra a Deutsche Bühne indulásakor szolgáltatás, másrészt a megyei közgyűlés kezében van. Azért a régi cím most is aktuális: „A nemzetiségi ügy nem sérülhet..." Takács Zs. Fotó: Kapfinge^j^ A hazafiságról Vannak kifejezések, mel>cket unos-untalan használunk, miközben nem vesszük észre, hogy értelmük kopik, változik, sőt olykor közhellyé is válik. Bármennyire kellemetlen tudomásul venni, attól félek, hogy ilyenek is közébük tartoznak, mint „szerelem", „liberalizmus", „keresztény gondolkodás", sőt a „hazafiság", melyet másfél száz évvel ezelőtt romantikától nem félő eleink - még „honszerelemnek" voltak bátrak minősíteni, ami ugyebár manapság már mosolyt fakasztana. Sajnos. Aztán sokáig élt az, hogy „szocialista hazafiság", amiről senki meg nem tudta volna mondani, hogy micsoda, de az alapszónak feltétlenül valamiféle degradálását, nemzetköziesítését jelentette. Szerencsére mérsékelt sikerrel.... Előző munkahelyemen, hosszú évekkel ezelőtt, körkérdést intéztem sokakhoz. Azt tudakolandó, hogy milyen tartalmat vélnek felfedezni a szó mögött. Cikkemet - ez vele jár az újságírással - valószínűleg már minden olvasó elfeledte. A válaszadók véleményének egyike azonban minapában a kezembe került és mert mértékadónak, sőt időállónak vélem, hadd idézzem. Bárányi Ferenc barátom, a közismert, József Attila-díjas költő így vélekedett: „Batsányi a vigyázó szemeket Párizs felé irányította. Pesten Petőfi lelkes kötleményben üdvözölte a palermói forradalmi megmozdulást, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradalmunk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon is tisztában votlak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa elválaszthatatlan az olasz egységért és függetlenségért vívott harc kimenetelétől. Györe Imre nem is olyan nagyon rég verset irt egy sugárszennyezett francia katonáról, akit a meszsze Muroroa szigeten ért el végzete. Messze van a sziget, de a Jacques Buton életét kioltó radioaktivitás - lelki értelemben - idáig sugározhat. M Hazánkat tehát sohasem lehet kiszakítani a világméretű összefüggések .s^ vevényéből. Aki úgy ápolná az országot, mint valamiféle környezetéből kiemelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üvegház: egy hatalmas kert közös talajába plántáltattak a föld népei. A kert különböző ágyásait lehet eltérő módon trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverést lokalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet ellene. Ezért a hazafiság termést ígérő ága csakis az együtt gondolkodás törzsökébe ojtva foganhat meg. Mellverő és szájtépő, önző és elvakult magyarkodással nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében. Amikor UNESCO-ösztöndíjas bölcsészhallgató voltam a franciaországi Poitiers-ben,, bennszülött' diáktársaim fanyalogva tolták el maguktól egy ma is élő, modernkedö magyar költő verseit. Megkaptuk ezt már a század elején, a saját költőinktől' - mondták. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel forgatták az itthon provinciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi,Próbatétel' című regényének francia fordítását, mert az olyannak mutatta a világot és az emberi természetet, amilyennek csak innen lehet látni. Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amit csak innen lehet oda illeszteni. Innen, ebből a kicsi országból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakterét hordozva, ezzel a történelmi múlttal a hátunk mögött. Minden más csak szó, szó, szó. Vagy éppen néma csend." Ez egy vélemény. Másnak természetesen lehet más is. Ordas Iván