Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-29 / 5. szám

4 , SZEKSZÁRDI fAIARNAP 1991. SZEPTEMBER 22. A méz és az egyéniség A helyszín: egy délutáni csúcsforgalomtól zsúfolt, nagy élelmiszerüzlet. A főszereplő: egy egészen fiatal „vásárló", életkora egy év körüli lehet. Az anyukája által tolt gyerekkocsiban üldögélve, unalmában azt a játékot találta ki, hogy különlegesen sáros cipőcskéjével az előtte araszoló idősebb hölgy világos színű szoknyáját rugdossa, nem túl nagy erővel, csak annyira, hogy az kellőképpen piszkos legyen. Az egyébként is az egész napi munka után fáradtnak tünő hölgy reakciója azt hiszem természetesnek tekinthető: csendesen felszólítja az anyukát, tegyen valamit csemetéjével, hogy az ne folytassa ruhapiszkító „tevékenységét", indoklás nélkül ugyan, de ettől nyilván eltekinthetünk ilyen esetekben. A reagálás viszont igencsak szokatlannak tünő: az anyuka emelt hangon közli környezetével, hogy hagyják öt és egyszem utódját békén, különösen eme utóbbit, hiszen a gyerek egy egyéniség, ezért teszi azt, amit tesz. Tettének erőszakos úton való megszüntetése pedig komoly károkat okozna a srác személyiségfejlődésében... A történet itt le is zárulhatna, ám hál'istennek nem így történt. Az anyuka mögött sortálló középkorú férfi, ki nyilvánvalóan komoly pedagógiai tapasztalatokkal rendelkezett, a kosarában tévő, eredetileg feltehetően más célokra szánt csupor mézet - kizárólag nevelési célzattal! - az ellenszenves anyuka fejére csurgatta... Anyuka természetesen sikít, botrányt és rendőrséget emleget, majd felelősségre vonja a férfit, miért tette azt, amit tett?! Az úr csendes válasza: „mert én is egyéniség vagyok". Anyukát természetesen nem elégíti ki a válasz, azonban hirtelen elcsendesedik, amikor meghallja a sorban kettővel mögötte álló, szintén negyvenes éveiben járó férfi szavát, ki csak ennyit mond: - A mézet pedig én fizetem! W. D. Szeretem a cigányzenét" Tisztázzuk mindjárt az elején, nem a cigányzene történeti elemzéséről, még csak nem is e sorok írójának a cigányzenével kapcsolatos viszonyáról lesz szó. A címként választott sor Burai Ferenc szekszárdi cigányprímás egyik kedvenc nótájából, a „Ne szidjatok soha engem, én a szidást nem érdemlem" kezdetűből való. Burai Feri - önvallomása szerint is - Tolna megyében azokhoz az utolsó cigányzenészekhez tartozik, akik még a régi hagyományokat megtartva éttermekben muzsikálnak a vendégek örömére. - Valóban nem vagyunk már túl sokan. Talán a legnagyobbak közül Csicsó Józsi bácsi cimbalmost, Budi Ferenc prímást és Boros Ferenc bőgőst érdemes megemlíteni. Régi barátaim gyakran kérdezik tőlem: „Létezik még a cigányzene, játszotok még valahol, Ferikém?" S erre bizony csak egyre elkeserítőbb választ tudok adni, hisz lényegileg nincs Tolnában ütőképes cigányzene, ugyanis a vendéglátóipar nem tart ránk igényt. - Megkérhetlek, hogy mesélj magadról? - Medinán és Szedresen jártam iskolába, a csodálatos Kőszegi Marci bácsi volt az igazgatóm. Marci bácsi jól harmonikázott, az egyik iskolai rendezvény alkalmából ő kísért. Mert bizony ekkor már jól bántam a hegedűvel, hisz hetvenéves apám - Burai Boldizsár, valaha szintén kiváló prímás volt, a régi Kulacs törzsközönsége bizonyára emlékszik rá - hatéves koromban vásárolta az első feleshegedűt számomra, és ekkor kezdett el tanítani is. Szedresről jártam be Szekszárdra a zeneiskolába a kottát megismerni. Egyszer órák után volt egy kis időm, és hallgattam a Garay étteremből a térre kihallatszó muzsikát. Bozsányi Sanyi bácsi, a Garay egyik pincére, meglátott, behívott, leültetett, megkóláztatott, majd rábeszélte a zenekart, hogy hadd mutassam meg, mit tudok. Természetesen a „Ne szidjatok soha engem" kezdetű dallal indítottam. Mit mondjak? Addig játszottam, amíg a vonómat nem tudtam húzni a húrokon - annyira tele volt papírpénzzel. Ez az eset végképp eldöntötte a pályámat. Hivatalosan a decsi Nagyvendéglőben kezdtem muzsikálni. Aztán másodprímáskodtam a Garayban Csicsó Győző unokabátyám mellett, játszottam a bonyhádi Etelka és a keszthelyi Amazon étteremben. Azonban a legnagyobb feladat az volt, amikor 1988-ban a szekszárdi Gemenc Hotelben átvettem az áldott emlékezetű Kiss Jenőtől a stafétát. Mintegy két évig játszottunk a Gemencben Csicsó Józseffel és Boros Ferenccel. Aztán pár hónapig prímáskodtam a Baktai bárban is. - Ferikém, avass be a titokba! Hogyan lesz valakiből prímás? - Én sem tudom a titkot, csak azt tudom, hogy az apám is zenész volt, meg az ő apja is, zenészcsaládba születtem. Ez az egyik. A másik, hogy apám már korán elkezdett tanítani, s persze az akkori barátai és munkatársai is szívügyüknek tartották a képzésemet. Én meg tátott szájjal hallgattam a muzsikájukat, igyekeztem mindent ellesni tőlük. Sokat tanultam Martosán Gézától, Csicsó Jánostól, Kiss Jenőtől, apámtól és persze másoktól is. - Egy közhelyszámba menő kérdés: hogy vagy? - Nem túl jól. Jelenleg nincs állásom. Néhány napja apámmal, meg az egyik barátunkkal bejárunl< a Dózsa sörözőbe „próbamuzsiká^P ni" - hála Tumpek Ferenc üzletvezető érdeklődésének. Hogy lesz-e ebből kenyérkereset, azt nem tudom. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy - mint már említettem - igencsak megfogyatkozott a magas szintű cigányzenészek száma az egész országban, de Tolna megyében különösen. Ez pedig igen lehangoló. Meggyőződésem, hogy a gondokkal és nehézségekkel teli élethez a pihenés is hozzátartozik. Ennek pedig egyik, élményt is nyújtó változatát a cigányzenészek biztosították ebben az országban. Gondoljunk csak a nagy elődökre, Lakatos Sándorra, Boros Lajosra, Járóka Sándorra, meg a többiekre és hogy szekszárdit is említsünk a sorban, Csorba Géza bácsira. A cigányzene háttérbe szorításával pedig visszahozhatatlan értékektől esik el a pihenni vágyó magyar k^^ zönség - tegyük hozzá, a külföldi^P is. - Köszönöm, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. - sajt Egy szobor hányattatásai, avagy... Magyarság öntudat(lanságunk) A történet régi. Valamikor két éve pattant ki az ötlet, miszerint szüksége lenne városunknak egy második világháborús emlékműre. Az akkori városi tanács támogatta az ötletet, elkészültek a tervek, s hogy ne kallódjon el, néhány lelkes szekszárdi művész kézbe vette az ügyet. Megalakították a Szekszárdi Képzőművészeti Egyesületet, többek között ezen szobor istápolására. Felajánlották: ingyen megtervezik és elkészítik az alkotást, amennyiben az egyéb költségek összejönnek. A gesztus nemes, megérne egy misét mai világunkban, de annyit mindenképpen, hogy ennek a hét embernek itt álljon a neve fehéren-feketén. Hogy kikről is van szó: Adóiján Endre szobrász, Baky Péter festő, Farkas Pál szobrász, Fusz György szobrász, Kis Ildikó keramikus, Schubert Péter grafikus és Szatmári Juhos László szobrász. A témában beszélgetőpartnerem Fusz György szobrászművész. - Művész úr, mi történt eddig? - Miután a tervek megszülettek, majd két zsűrin átmentek és kisebb-nagyobb változtatásokkal jóváhagyattak, már csak a pénz hiányzott. Hamarosan megérkezett ez is: háromszázezer forintot ajánlott fel a Képzőművészeti Lektorátus, illetve kilencszázezerrel járult hozzá immáron az önkormányzat. A munka elkezdődött, a szobor helyének kijelölése megtörtént. A múzeum nyugati szárnya melletti park látszik erre a legalkalmasabbnak. Az emlékmű felállításával egyidejűleg egy emlékhely kialakítása szerepel a tervekben - szépen parkosítva, padokkal, koszorúzási lehetőségekkel. A szobor egyébként nagyjából már készen van. - A tervek valóban szépek. Mégis, mi okoz az ügyben fejtörést? - Tulajdonképpen két problámánk van. Az első nem annyira nagy horderejű, mindenesetre említésre méltó. Sok ellenkező hang kísérte, de kíséri ma is az emlékpark helyének kiválasztását. Ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem mi választottuk ki ugyan, de ettől függetlenül teljesen megfelelőnek tartjuk a jelenlegi helyszínt. A másik gondunk már ennél jóval nagyobb horderejű. Még az idén júniusban volt egy lakossági fórum az emlékművel kapcsolatosan, melynek megtörténte után ígéretet kaptunk az önkormányzattól, hogy augusztusig felállít egy társadalmi bizottságot, mely levenné az egyéb gondokat a művászek válláról. Ez sajnos még mindig nem történt meg. - Mit ért az alatt, hogy egyéb gondok? - Konkrétan arra gondolok, hogy nincs még döntés a bevésendő neveket illetően, valamint az ehhez szükséges plusz pénzforrások megnyitásáról, amely jelen esetben valószínűleg adakozást, adományokat fog jelenteni. Azt hiszem, ez már nem a mi feladatunk, többek között ennek függvénye, hogy az átadás csúszik és november elseje helyett valamikor a jövő év elején esedékes. Kár, hogy ezt a nemes ügyet ilyen gyermeteg problémák akadályozzák. A megoldás már régen nem pénzkérdés. Ebből adódóan önkéntelenül felvetődik a kérdés; hol is tart ma magyarság öntudat(lanságunk). f.aján Sándor