Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)
1991-09-01 / 1. szám
8 , SZEKSZÁRDI MSARNAP 1991. SZEPTEMBER 15. 8 „Van otthonunk, mégis otthontalanok vagyunk" A mohácsi parkban sötét, nagyon sötét az este. Az összekapaszkodó falombok dacolnak az égi fényekkel. Látni sem engedik a Holdat, sem az augusztusi csillagokat. Talán jó is. Mert titokban maradnak a könnyek is. Bár itt, ebben a helyzetben nem szégyen a sírás. A férfikönn^ sem. * Amikor Szalvónia és Horvátország bejelentette hivatalosan is elszakadási szándékát, amikor ez határozott külső jelekben is megnyilvánult, akkor már tankok és harckocsik zárták el az utakat, álltak torlaszul a hidakon. Azon az első éjszakán, azon a bizonyos szerdáin jártam először amott. Igaz, akkor még nem menekült senki, a határforgalom is a szokásos hétköznapi volt. De kiderült, hogy apróbb helyi háborúk már folytak, hogy a csetnikek már hónapok óta a horvát falvak környéki árkokban laktak. Koszosan, ápolatlanul rohamozták az éj leple alatt a kis településeket. Loptak, garázdálkodtak, asszonyokat erőszakoltak meg. Asszonyokat, lányokat, akiknek féijei, apái a falu környékén épített barikádokon próbálták védeni övéiket - nem számítva az orvtámadásokra. Ahogy teltek a napok, a hetek, egyre élesedett a helyzet. Azóta is a rádió, a televízió, az újságok legszörnyűségesebb és legfontosabb hírei e térségből valóak. Ugyancsak ezzel kapcsolatosak déli végeinkről érkező beszámolók, tudósítások a menekülttáborokból. Amikor azon a sötét éjszakán Mohácson jártam, az az érzés kerített hatalmába, hogy hitetlenkedve hallgatnám, ha a látottakat úgy mesélné valaki. Ez annak a napnak az estéje volt, amikor a legtöbb menekült lépte át az udvari átkelőhelyet és a zöldhatárt. Szinte kizárólag nők, gyermekek és öregek voltak a táborban. A legtöbben batyuikon, bőröndjükön ültek, magukba roskadva. A néhány hete még a diszkóban hetyke táncot járó tinik is hallgatagon támasztották a falat. Néhányan a máskor már rég bezárt - most kitárt - kiskapuban álldogálltak, csöndesen beszélgettek. Olykor egyikük-másikuk kiment a rövid utca végére, s kémlelte, hátha jön valaki a csoportból lemaradottak közül. - Mi valahányan Laskóból vagyunk mondja a fiatal nő és megszakítás nélkül simogatja kezében alvó babájának kaiját. Gyalog tettük meg az utat. Alig hoztunk magunkkal valamit. Előző nap szörnyű üvöltéssel adták tudtunkra, ha délig nem takarodunk a faluból, halomra lőnek valamenynyiünket. Egy öregasszony lép mellénk és folytatja: - Nem a mi falunk az egyetlen, ahonnan fegyverrel űzték ki a népet. - Kik? - Hát a köztünk élő szerbek. De lőnek ott a csetnikek, a hadsereg, meg mindenki. Ha hiszi, ha nem, már nem is tudjuk, ki az ellenség. Én magam azt tartom ellenségnek, aki fegyvert fog a népére. Hogy miért teszi? Azt csak ő tudja. Talán azért, mert megparancsolták neki? - Ha ez ilyen egyszerű lenne - szól közbe a botjára támaszkodó korosabb férfi, akiről kiderül, tanárember. - Népeinkben élő nemzeti gyűlölködés nagyon mély. De talán kezdene kihalni, ha folyton folyvást nem szítanák. * A Menekültügyi Hivatal most Mohácson dolgozó három(!) munkatársát nem zaklatom a kérdésekkel. Az áporodott levegőjű kis szobában végzik munkájukat. Fölírják az újonnan jöttek és türelmesen várakozók nevét, adatait. Amikor ez megtörtént, az elcsigázott emberek végre ágyat kapnak. A menekültügyisek fölváltva alszanak két-három órácskát. Ám hiába áldozatkészek, a látszat mást mutat. Arról van szó, hogy kevesen vannak. Mármint idelent. Igaz, hogy a múlt vasárnap, amikor dr. Antall József miniszterelnök lent járt a menekülttáborokban, voltak körülötte annyian, hogy megszámolni is éppen elég lett volna. És az is igaz, hogy attól kezdve meg is változott minden. Azóta például rendszeresen tájékoztatják a távolabbról menekülteket az otthoni helyzetről. Mert a közelben lakók nappal haza-haza „szöknek". Szétnéznek. Megetetik a jószágot és hozzák a híreket. De az eszékiek semmit sem tudnak szeretteikről. - Az uram is beteges, én is átestem két szívinfarktuson. De azért vállalhattuk az utat. Hoztuk a három unokát - mutat a folyosói ágyon meghúzódó kicsinyekre az idős aszszony. - De a vőm olyan súlyos beteg, hogy maradnia kellett. A lányom vigyázza ... Borzasztó ott az élet. Az ember járja Eszék utcáit, de szólni sem mer egy szót sem. Mert hátha valakinek nem tetszik - magyarázza a miniszterelnöknek az asszony könnyeit törölgetve. Antall József e beszélgetéskor éppen egy ajtó előtt álldogált, ahonnét egy félmeztelen öregember jött ki váratlanul. A miniszterelnök igyekezett utat engedni a zsúfolt kis ^^ kukszliban, mire az öreg a karjára tette kezéig s ekképpen nyugtatta: - Jól van, fiam, beszélgessenek. Én csak amoda megyek ki a dogomra. E közvetlenség hallatán szinte mindenki megdermedt, csak éppen a megszólított nem. - Tessék, csak tessék - és el is mosolyodott. Egy órával korábban Antall József így forgalmazott: - Ellátogatok a menekülttáborokba. Nem csupán a gesztus miatt. Biztatást szeretnék nyújtani a nálunk oltalmat keresőknek, s magam szeretnék meggyőződni arról, miként folyik a szervezés. Nem utolsósorban azért megyek oda, hogy a térségben érezze a magyar lakosság: biztonságban van, nincs mitől félnie ... hiszen a magyar miniszterelnök is nyugodtan tesz látogatást e helyeken ... * Zsúfoltság Mohácson, zsúfoltság a néháq^k kilométerre levő sátortáborban. Ott, ahol a ^^ gyerekek és az öregek nagyon nehezen viselik az éjszaka és a nappal hőmérsékletkülönbségét ... Zsúfoltság van sok mohácsi lakásban, ahova befogadtak menekülteket, sőt, a szőlőhegyen is majd minden tanya új lakóra lelt. Olyan, mintha a menekülteket fogadni Mohácson és környékén kívül már-már tilos lenne. Az ember pedig úgy hinné, már hetekkel ezelőtt precízen kidolgozták a menekültek elhelyezésének metódusát. Erre persze, lehet azt válaszolni: nem lehetett prognosztizálni a jugoszláviai polgárháború időtartamát, sem az oltalmat nálunk remélők számát. Ez így igaz. Csakhogy elmaradt a gondosan összehangolt előkészítés. A szervezettségnek nyoma sem látszott, amikor a menekültek áradata elözönlötte hazánk déli részét. Dr. Márkus István, a Menekültügyi Hivatal vezetője a látható szervezetlenség, koordinálatlanság és kihelyezett munkatársai túlterheltségéről föltett kérdésre azt válaszolta:
