Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)
1991-09-01 / 1. szám
1991. SZEPTEMBER 15. , SZEKSZÁRDI MSARNAP 9 - Ebben a körzetben öt átmeneti szálláshely van. Ha szétosztjuk az embereinket, szétaprózódnak erőink. Megpróbálunk erőteljesebben lépni. Bár most már segítenek a karitatív szervezetek, az önkormányzatok, a polgári védelem ... A segítőszándék mindenütt fellelhető, de csak az Antall-látogatás óta szervezett. Erről előtte és utána is több Baranya és Tolna megyei polgármesterrel beszélgettem, s két alkalommal dr. Szabó Zsolttal is, aki a Köztársasági Megbízotti Hivatal megyei vezetője. Akkoriban környékünkön olyan kósza hírek is szárnyra keltek, miszerint csúszik az iskolák évkezdése. A kollégiumokba menekülteket költöztetlek. A Vöröskereszttel, a polgárvédelemmel és másokkal együtt a magunk módján mi is készülünk ... Ám pillanatnyilag úgy néz ki, ide nem költöztetnek menekülteket. Bevallom, hogy elsősorban az üdülőket vettük számításba, de erre utasítást nem kaptunk, sőt, még csak nem is szóltak, hogy készüljünk. - Tettük, amit jónak láttunk - kicsit saját szakállunkra. E figyelemre méltó előrelátás és emberiesség szomorúságos páija a pélmonostori aszszony néhány mondata: - Tiszteljük magukat azért, mert befogadtak minket. S azt sem nézték, hogy a jövevények magyarok, horvátok, vagy szerbek. Azt .sem, hogy útlevéllel, vagy anélkül jöttünk. Ki Pudja, hányan köszönhetjük az életünket a magyaroknak? Nemcsak arra a tolókocsis öregre gondolok, aki odahúzódott a fa tövébe, s nem is az ötnapos kisbabára, akit anyukájával együtt kórházba vitettek. Hanem valamennyiünkre ... * - Ott féltünk, itt rettegünk ... Van otthonunk, mégis otthontalanok vagyunk. - A mindent összefoglaló kesergést a szekszárdi származású írónak, László Lajosnak idézem. Azért neki, mert őt Jugoszlávia-szakértőnek is tartják - gondoljunk csak a Halálpolka című könyvére - de nem túlzás azt mondani, László Lajos az emberi érzések és a szenvedések szakértője is. - A viszontagságos sorsú és otthontalan emberek helyzete valóban drámai. Elhagyták hazájukat, otthagyták házukat, elszakadtak férjeiktől, édesapjuktól. Erre kényszerültek. Megértem azokat, akik eljöttek, s ugyanúgy azokat, akik maradtak. Gondoljuk csak el... Jövotlenul... Hogyan vélekednek az emberek a menekültekről? Vannak bizony, akik azt mondják, a legkönnyebb megoldást választották a meneküléssel. Könnyű? Egyszerű? Gyalogosan belevágni az útba? A kilátástalanságot választani az otthonnal szemben? Sőt. Ezek az emberek még nem is igen választhattak. Megtámadták falvaikat. Aknavetők, gránátok, géppuskák ... - Azon is sokat tűnődöm mostanában, miért emlegetik még most is azt az ominózus fegyverbotrányt? Tudomásul kell venni, hogy nemcsak mi, mások is kereskedtek és kereskednek fegyverrel. Mert az mindig jó üzlet volt... bárcsak ne maradna az. Végre ezen is felül kéne emelkedni. Sok mással együtt. - Amikor az említett könyvemet írtam, magam is jártam Medinán. A szerbekkel beszélgetve ugyanazt tapasztaltam, mint amit most. A nemzeti gyűlölködésnek mély gyökerei vannak. A valamikori sebek elfekélyesedtek. Olykor úgy látom, begyógyíthatatlanok. Tudom, hogy elfeledni dolgokat nem könnyű. Talán nem is lehet. De megbocsátani? Igen, azt lehet. És kell is. A gyűlöletet szítok valahol mindig a háttérben maradnak. Védelemben és kényelemben. A kisemberek pedig mindenért megszenvednek. Ők, csakis ők az áldozatok. - Amott a kiképzetlen férfiak sokasága fegyvert fogott. Mert erre kényszerítették. Rálőnek egymásra, mert ez a parancs ... meg így talán megmenekülhetnek ... Rettenetes ezt végiggondolni. Itt pedig? Befogadtuk őket, bár sok magyar éhezik. A szegény segít a szegényen. Hálásak a menekültek. Hálásak, mert tetőt tudnak a fejük fölött, mert kaptak ágyat, ennivalót, védelmet." Itt vannak. Itt vannak minálunk. De lélekben odahaza vannak. Mennének, ha mehetnének ... V. HORVÁTH MÁRIA FOTÓ: B. JUHÁSZ MÁRIA