Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-10 / 11. szám

1991. NOVEMBER 10. , szekszárdi VASARNAP 5 Athéné istennő szekszárdi hívei lönb a korábbinál. A régi megyeháza oldalán bárki olvashatja a tragikus múl­tú II. Lajos király furcsán domborodó emléktáblájának szövegét. Az emlék­tábla bármikor a járókelők fejére hull­hat, az Athéné már elkészítette hajszál­pontos másolatát. Szabó György üzemmérnök, ügyve­zető igazgató: - Továbbá helyére raktuk Szegeden a Dankó Pista-szobor letört hegedűjé­nek felső részét, ruskicai márványból. Az 1887-ben emelt Bati-kereszt Szek­szárdon már nemcsak a turisztikai tér­képeken szereplő helynév, hanem áll a/ eredeti helyén. Mi hoztuk rendbe - né­met pénzen - az 1864-ben épített alsó­nánai evangélikus templom pompás épületét, a závodi barokk szobortöredé­ket, a kisvejkei és závodi emléktáblákat, a mözsi Szentháromságot, a várdombi színes Szent Vendel-szobrot és itt van a műhelyünkben a mözsi is. A bonyhádi Nepomuki Szent János már régóta a helyén áll a hídon, a mi jóvoltunkból és visszaemlékezve a néphitre, sejthetőleg soha „nem emel kalapot"... Most éppen -a kajdacsi, Ybl tervezte Sztankovánszky kápolnán dolgozunk, az önkormányzat és az Országos Műemléki Felügyelőség segítségével. E sorok írójának, némi önzéssel, megdobban a szíve. E páratlan műem­lék vesztéért talán tíz éve emelt első­ként szót régi lapjában, az akkori Tol­namegyei Népújságban. Hadd remélje, hogy nem élt hiába... • - Az Athéné Kft. tulajdonképpen öntevékeny műemlékvédők gyülekeze­te? - Fogalmazhat így is, - válaszol Sza­bó György. - Természetesen üzleti vál­lalkozás, mely öt volt totéves dolgozó által felvett újrakezdési kölcsönből in­dult, tavaly áprilisban. - Most hányan vannak? - Huszonhármán, az alkalmazottak­kal együtt. Javarészük, azaz pontosan 19-en, fizikai dolgozók. Kőfaragók és épületszobrászok, meg egyáltalán nem mellékesen múltat Athén városának védő istennője az ókorban Athéné volt, akinek a tisztele­tére az emberiség történetének egyik legszebb műemlékét, a Parthenont is emelték. Arról nincsenek informá­cióink, hogy a XX. század végén Gö­rögországban az istennőnek lennének-e hívei. Szekszárdon mindenesetre van­nak. A nevét viselő, nem túlságosan ré­gen alakult kft. kezenyomát bárki lát­hatja a megyeszékhelyen, de környékén is. A Belvárosi templom lépcsőjéről le­het vitatkozni, de arról aligha, hogy kü­Szentháromság-szobor szerető, lokálpatrióták is. Egyetlen kraj­cár dotáció nélkül, öntevékenyen, elvé­gezték Tolna-Mözs, Várdomb, Len­gyel, Závod, Kisvejke egyházi szobor­műemlékeinek feltérképezését és amennyire eddig a regölyi önkormány­zatot megismerni sikerült, előbb­utóbb ennek*! falunak is nekifognak majd. - Van erre igény? - Üzletember nem mondhat mást, mint, hogy gyérebb mint szeretnénk. Pénz az egész országban kevés van, ez" köztudott. De szeretnénk remélni, és ez a reményünk részben bizonyítottnak is látszik, hogy egyre több közösség akad, melynek tagjai nem hagyják fe­ledni a múltat. Valamennyiük, valamennyiünk múltját.... Ordas Iván Fájdalmaink A gyerek lehetett talán hatéves, sírt. Ott ült a kapubejá­rótól nem messze, a porban. Eleinte türelmesen várt, ám ahogy teltek a percek, ügy lett egyre nyugtalanabb. Figyel­mét többé nem kötötte le a hatalmas lapulevél árnyékában meghúzódó bogár. A szülőjét kereste az istenadta cigánygye­rek. Koszos és piszkos volt. Arcán a könny és a takony el­kenődött, s valamiféle porral keveredett sár cserepeseden az állára. Forrón tűzött a nap. A szomszéd házból kutyaugatás hallatszott, először elhalt, majd felerősödött. Mintha fogott volna valakit a gálád eb. A gyerek felnézett, öklével törölni kezdte szemét, hüppögött. Virágmintás szoknyája rongyok­ban lógott, kinyújtott lábai közé gyűrte, amúgy felnőttesen. A lapulevél erezetébe kapaszkodó bogár nem érzékelte az idő múlását. Barnásfekete kitinpáncélján fény és árnyék hintázott, s tapogatócsápjai csak a mozduló szél hatására rezegtek. Alig észrevehetően. Hatalmas árnyék vetődött a gyermek fölé. Egy szép arcú férfi árnyéka. Egy pillanatra megállt, majd a táskájából előhalászott öklömnyi kenyérvéget durván a földre lökte. Majd a szemét verte ki a kislánynak. - Ne! - mondta. Fölsírt, szája eltorzította arcát. Csapzott hajából vászon­ból tépett szalag lógott a nyakáig. A végét szorongatta, mely nyálától nedves lett, s mint valami csiganyom fénylett a déli időben. A kenyér körül hangyák sürögtek, éles rágóikkal egy-egy darabot kimetszettek belőle, aztán eltűntek a porhanyós földbe vájt lejáratokban. A cigánylány arcáról elmúlt a szo­morúság, szeme csillogott, kezével tétova mozdulatot tett, mintha meg akarná simogatni az apró rovarokat. Teljesen belefeledkezett a játékba, anyja rekedtes, mély hangjára ocsúdott föl, s arra, amint csontos, szinte karmokban vég­ződő ujjaival kiragadta a hangyák közül a kenyeret. László-Kovács Gyula Szekszárd nyílt város... ... és demokratikus!? Szekszárd esztétikai megjele­nése, városképe lassan olyanná vá­lik mint a magyar labdarúgás. Mindenki ért hozzá és sajnos egy­re többen alakítják is. Lassan tíz éve álmodozunk ar­ról itt Szekszárdon élő és dolgozó képzőművészek, hogy a város vi­tathatatlanul meglévő adottságait kihasználva egy európai ihletettsé­gű, léptékű, minőségű városmagot alakítsunk ki, közösen, együttmű­ködve megbízóval, megbízottal azt adva hozzá amihez mi értünk, né­mi plussz esztétikumot. Tíz éve ajánlkozunk hol hallkabban, hol hangosabban. Szeretnénk ha városunk Bie­tigheim-Bissingen-hez hasonlóan műalkotás lehetne, hiszen adottsá­gai - kisváros, jó terészeti adottsá­gokkal, még nem nagyon zsúfolt városközponttal, tehetséges építé­szekkel - mind arra predestinálják, hogy egy ember léptékű, tiszta, kulturált, esztétikus város legyen, mely arra KÉNYSZERÍTI a bent­lakót, átutazót, hogy jól érezze magát benne, a sajátjának érezze s kulturáltan együtt tudjon létezni vele! Szívfájdalom nélkül el kell tün­tetni át kell alakítani az esztétiku­mot, kultúrát, jó érzéseket sértő, szemet bántó munkákat s lassan lépésről, lépésre kell, kellene létre­hozni ezt az új közös műalkotást. Reméltem, hogy idén, a már történelmileg méltó helyére került forradalmunk emlékét, méltó kör­nyezetben ünnepelhetjük. Remél­tem, hogy városatyáink, számos teendőik mellett, időt szakítanak még tavalyelőtt beterjesztett pályá­zati javaslatunk megtárgyalására, esetleg elfogadására a pályázat ki­írására. Reméltem, hogy egy de­mokratikus állam demokratikus városában ezen eszmeiséget hirde­tő módon valósulhat meg demok­ratikus forradalmunk emlékét őr­ző emlékmű, emlékhely létrehozá­sa, mely mind az esztétikum, mind pedig a köz igényeinek meg­felel. Reméltem, de mint már szám­talanszor, reményeimben ismét megcsalattam. Döbbenten olvas­tam, hogy városunk egy polgára levette a döntés felelősségének mázsás terhét városatyáink vállá­ról, megszabadított néhány mű­vészt az alkotás gyönyört s keser­vet hordozó lehetőségétől, kijelöl­te az emlékmű helyét, megtervez­te áz emlékművet, meghatározta felállításának módját, s felkért egy jónevű szobrászt a kivitelezésére (bár a jó nevű helyett, egy jó szob­rásszal többre mennénk). Szegény I. Bélának nem elég a maga baja bonsai oroszlánjaival, rossz térbe­helyezésével, most még ezt a teret is meg kell osztania egy összenőtt kopjafapárral és egy jó nevű szob­rász által kivitelezett emlékművel. Szekszárd nyílt város... és... és mi is történik itt valójában?! Bak) Pcter

Next

/
Oldalképek
Tartalom